Diana GabalDon

– Ah – pillantott Mr. Crook a hegyre. – Ez a Craigh na Dun, leányom.
Evés után akartam megmutatni.
– Tényleg? Van rajta valami érdekes?
– Ó, igen – válaszolta Mr. Crook, de nem volt hajlandó részletesebb
magyarázatot adni azon kívül, hogy majd meglátom.
Volt némi kétségem afelől, hogy fel tudok-e mászni egy ennyire meredek
ösvényen, de aggodalmam elszállt, amikor már az öregember
nyomában lihegtem. Végül Mr. Crook kinyújotta göcsörtös kezét, és
felhúzott a domb pereme fölé.
– Íme – intett tulajdonosi mozdulattal.
– Jé, egy kőkör! – sóhajtottam fel örömmel. – Egy miniatűr kőkör!
A háború miatt már évek óta nem jártam a Salisbury-síkságon, de
Frankkel a házasságkötésünk után nem sokkal ellátogattunk a Stonehenge-hez.
A többi turistához hasonlóan mi is leesett állal bámultuk az
Oltárkövet („a’ol az ősi druida papok végre’ajtották rettenetes áldozati
szertartásaikat”, magyarázta egy idegenvezető harsogó cockney kiejtéssel
egy busznyi olasz turistának, akik kötelességtudóan lefényképezték
az egyébként meglehetősen hétköznapi megjelenésű sziklát).
Ugyanannak a kényszerességnek a folytán, ami miatt Frank mindig
ügyelt rá, hogy minden nyakkendője két vége pontosan egyforma
hosszan lógjon le a vállfákról, még körbe is jártuk a kőkört, megmérve
Z és Y gödör egymástól való távolságát, és megszámoltuk a Sarsen
Circle, a külső kőkör köveit.
Három órával később tudtuk, hány Y és Z gödör van (ötvenkilenc, ha
valakit érdekel; engem nem igazán), de nekem sem volt több fogalmam
az építmény céljáról, mint annak a többtucatnyi amatőr és hivatásos régésznek,
akik töviről hegyire átvizsgálták a helyet az elmúlt ötszáz évben.
Véleményem persze volt. A tudósok között töltött életem során
megtanultam, hogy egy ügyesen tálalt elmélet általában többet ér, mint
egy rosszul tálalt tény, amennyiben a szakmai előmenetelről van szó.
Templom. Temetkezési helyszín. Csillagvizsgáló. Kivégzőhely (innen
a légből kapott nevű „Vágókő”, ami az oldalán hever, félig a saját
35