Diana GabalDon

érződött a Glenfiddich illata, melegen ért az arcomhoz, telt és hívogató
szája pedig veszélyes közelségbe került.
Egy újabb váratlan villám jelezte a vihar ismételt kitörését, és záporeső
kezdte verni a tetőcserepeket.
Lassan Frank dereka köré fűztem a karom.
– „A kegyelem kényszerről mit se’ tud” – idéztem. – „Az, mint az ég
szelíd esője, hull alá a földre...”
Frank felnevetett és felfelé pillantott; a plafonon gyülekező nedvességfoltok
nem ígértek nyugodt és száraz éjszakai pihenést.
– Ha ilyen a te kegyelmed – jelentette ki –, akkor nem szeretném
látni a haragodat. – A mennydörgés kartácsként csattant fel, mintegy
válaszként a szavaira, és mindketten felnevettünk, ismét könnyedén.
Csak később merült fel bennem valami, miközben mély, szabályos
lélegzetvételeit hallgattam magam mellett. Mint már említettem, semmi
nem utalt az én hűtlenségemre. Az enyémre. De hat év, ahogy
Frank fogalmazott, hosszú idő.
33