Zoey görbe utakon

– Kösz, hogy átjöttél.
– Biztos akartam lenni abban, hogy jól vagy.
Jake szelíden elmosolyodott.
– Most már jól vagyok, Zo. Az igazat megvallva, elég
fe szült voltam, de elég, ha a közelemben vagy, máris nagyszerûen
érzem magam.
Zoey bólintott. Meghatotta a fiú érzelmes vallomása, ami
egyáltalán nem vallott rá.
– Tudod – motyogta –, velem is így van.
Jake huncutul elmosolyodott.
– Itt is alhatnál...
De Zoey csak türelmesen csóválta a fejét, és felsóhajtott.
– Jó éjt, Jake.
Zoey felébredt, de nem kelt fel, csak hallgatta az ébresztõórás
rádióból áradó zenét, és próbálta feleleveníteni a Jake-kel
kapcsolatos álma tovatûnõ foszlányait. Nyolc óra volt, korábban,
mint ahogy ébredni szokott, de igyekezett vissza szokni
az iskolai napirendre. Ha egyszer elkezdõdik a tanítás, már hét
negyvenkor a kikötõben kell lennie.
Amikor újra lehunyta a szemét, egy gondolat kezdte
piszkál ni: szinte követelte, hogy ássa elõ az emlékezetébõl. Ja,
persze. Lucas.
Kikapcsolta a rádiót, azután kimászott az ágyból. Helyretekerte
a pólóját úgy, hogy az elején lévõ felirat végre megint
olvashatóvá vált. Szobájának két ablaka volt: az egyik oldalra
nézett – innen a szomszéd házat látta –, és ha felágas kodott,
akkor a Cabral-ház teraszának egy keskeny csíkját.
Lucasnak nyoma sem volt. Talán otthon sincs. Talán!
A másik manzárdos, tágas ablakmélyedéshez sétált, ahol a
beépített íróasztala állt. Áthajolt a rendetlen, telezsúfolt asztal
fölött, és elhúzta a függönyt. A ház a Camden Street végében
40