Zoey görbe utakon

Jelentõsen könnyebb szatyrát lóbálva sétált végig a Dock
Streeten. Jobbra volt a Town Beach, az ingyenstrand, egy uszadéktól
és hínártól szemetes keskeny partszakasz, amit messzire
elkerültek a sziget nyugati partján levõ szélesebb strandot
kedvelõ turisták.
Zoey rádöbbent, hogy bár még öt óra sincs, a nap már gyöngébben
süt, és lassan lehanyatlik Weymouth alacsonyan
el terülõ barnásszürke sziluettje mögé, ami ettõl hátulról megvilágított,
papírból kivágott, sötét, lapos árnyképnek látszott.
Nem csoda, hogy Nina úgy érzi, fújják már a végítélet
harsonáit: a napok máris vészesen rövidülnek. Hamarosan mást
sem tesz majd, mint hajnalban a komp alsó fedélzetén csizmában,
dzsekiben és fülvédõben fagyoskodik, délután pedig a
háta mögötti szemgyönyörködtetõ naplementétõl meg világítva
tér haza.
A szigeten természetellenes csend honolt; weymouth-i
kiruccanásai után mindig megütötte fülét ez a szokatlan csend.
Weymouth nyüzsgõ kisváros volt, tele zörgõ furgo nokkal és
krákogó autóbuszokkal, az autókból és üzletekbõl hangos zene
áradt. Weymouth-szal szemben North Harbor a hosszú csendek
szi gete volt, amit olykor kutyaugatás, sirályok rikoltozása és
a hullámok változatos, de halk hangjai törtek meg.
A kikötõvel szemben, a jachtkikötõben meredezõ árbocerdõn
túl Zoey észrevette az éppen kifutó kompot, amely
Chatham Islandról a két külsõ szigetre, Penobscotra és
Allworthyre tartott.
Vajon hányszor utazott már ezen a kompon? Ezerszer? Tízezerszer?
Annyiszor talán nem. Persze ha itt élné le az életét,
végül könnyen összejönne a tízezer.
De ez a veszély nem fenyegeti. Kaliforniába, az UCLA-ra
vagy az USC-re, vagy a San Diego-i egyetemre, az UC-re fog
jelentkezni. Szóval bármire, amiben „C”, azaz „California” van.
22