Anne válaszúton

gáterekkel! Tegnap este elmentem mellette, és olyan érzésem
támadt, mintha a lakói mind kihaltak volna.
– Soha nem lesz még egy olyan kedves lelkészünk, mint Mr.
Allan – Diana hangjában borús meggyőződés csengett. – Az
idén télen, azt hiszem, be kell érjük egy csomó helyettessel, a
vasárnapok felére pedig nem is jut majd prédikáció. Te meg
Gilbert is elmentek… rettenetesen unalmas lesz.
– De Fred itt marad – ejtett el Anne egy alattomos célzást.
– Mrs. Lynde mikor költözik át? – kérdezte Diana, mintha
meg sem hallotta volna Anne megjegyzését.
– Holnap. Örülök neki, de ez is csak változás. Tegnap Marillával
kihordtunk mindent a vendégszobából. Elhiszed, ha mondom,
hogy irtóztam tőle? Butaság, tudom, de mintha szentségtörést
követtünk volna el. Valahogy mindig megszentelt
helynek tekintettem azt a régi vendégszobát. Gyermekkoromban
mindig a világ legcsodálatosabb helyiségének éreztem!
Emlékszel még, milyen csillapíthatatlan vágy lobogott bennem,
hogy egy vendégszoba ágyában aludhassak, persze nem
a Zöldmanzárdos-házéban! Ott aztán soha nem mertem volna!
Az rettenetes lett volna… az áhítattól meg szemhunyásnyit sem
tudtam volna aludni! Ha Marilla valami megbízással felküldött,
sosem csörtettem át rajta… de nem ám! Visszafogott lélegzettel,
lábujjhegyyen settenkedtem végig, mintha templomban lennék,
és egészen megkönnyebbültem, amikor becsuktam magam
mögött az ajtót. A tükröt George Whitefield és Wellington herceg
képmása vette közre, és valahányszor bent voltam, szigorúan
meredtek rám, különösen, ha meg mertem nézni magam a
tükörben, pedig a házban az egyedüli olyan tükör volt, amelyik
nem torzította el az arcom. Fel nem foghattam, hogyan képes
ott Marilla egy prózai takarításra. És most nemhogy takarítottunk,
de tökéletesen lecsupaszítottuk. George Whitefieldet
és Wellingtont az emeleti előtérbe száműztük. „Így múlik el a
8