Anne válaszúton

alig várta, hogy hírt kapjon róla; Anne egyetlen kérdésére sem
válaszolt, de készségesen közölte, hány yardnyi csipkét horgolt
az utóbbi időben, milyen az időjárás Avonlea-ben, milyen ruhát
varrat, és hogy érzi magát, amikor a feje fáj. Ruby Gillistől egy
ömlengő episztola érkezett, amelyben Anne hiánya felett kesergett,
s százszor is megemlítette, mennyire nélkülözik mindenben,
majd afelől érdeklődött, hogy milyenek ott a Redmondon
a „srácok”, és a fennmaradó részt megtöltötte a számtalan imádójáról
szóló könnyes történeteivel. Buta, de ártalmatlan levél
lett volna, és ha nincs az utóirat, talán meg is nevettette volna
Anne-t: „A leveleiből ítélve Gilbert jól érzi magát az egyetemen
– írta –, ám ugyanez már nem mondható el Charlie-ről.”
Úgy, szóval Gilbert írt Rubynak! Hát jó… ami azt illeti, joga
van hozzá. Csak éppen… Anne-nek fogalma sem volt arról,
hogy Ruby írt először, és Gilbert csak merő udvariasságból
válaszolt. Anne megvetően lökte félre Ruby levelét, és az utóirat
fájdalmas élét csak Diana élénk, hírekkel zsúfolt, élvezetes
levele tudta feledtetni, bár Fredről egy kicsit túl sok volt
benne. Mégis annyi apró, színes hírrel szolgált, hogy Anne egy
szempillantás alatt visszacseppent Avonlea-be. Marilla kimérten
és színtelenül fogalmazott; levelében tudatosan kerülte a
pletykákat vagy az érzelmeket. Sorai ennek ellenére a Zöldmanzárdos-ház
egészséges, egyszerű levegőjét árasztották, a
háborítatlan béke és az állhatatos, megingathatatlan szeretet
melegére emlékeztették, amely ott várt rá. Mrs. Lynde levele
az egyház híreivel volt teli. A háztartás gondjai alól felszabadult
idős hölgy a szokottnál is több időt szentelhetett az egyház
ügyeinek, amelybe – úgy tűnt – szívvel-lélekkel bele is vetette
magát. Legjobban mégis a megüresedett avonlea-i szószék
„nyomorúságos utánpótlása” hozta ki a sodrából:
„Azt hiszem, manapság csak tökkelütöttek mennek papnak”,
írta keserűen. „Amilyen jelöltek itt megfordulnak, hát még,
48