Anne válaszúton

alatti jelmondata a „Szeressetek engem, szeressétek a barátaimat”
volt. Egyre bővülő ismeretségi köréből a két avonlea-i lány
sem hiányozhatott, akik a többi gólya csodálkozásától és irigységétől
kísérve könnyedén és kellemesen kerültek be a redmondi
társaságba, míg a Phil támoga tását nem élvező társnőik az „események”
peremére szorul tak, legalábbis az első évben.
A komolyabb gondolkodású Anne és Priscilla Philt továbbra
is annak a mulatságos, szeretni való kisbabának látták, mint
akkor, amikor megismerték. De rájöttek arra is, hogy – mint
maga mondta – „tenger” esze van. Rejtély maradt ugyan, hogy
mikor és hol tanul, mivel folyton valami „szórakozáson” törte
a fejét, és otthon töltött estéin látogatók tömkelegét fogadta.
Udvarlói számával igazán elégedett lehetett, hiszen a gólyák
háromnegyede és a többi évfolyam tetemes hányada versen gett
egy mosolyáért. Philt ez naiv örömmel töltötte el, és ujjongva
mesélte el Anne-nek és Priscillának egy-egy új hódítását; megjegyzéseitől
a szerencsétlen holdkórosnak – ha hallotta volna
– biztosan lángra gyúltak volna a fülei.
– Alecnek és Alonzónak szemmel láthatólag még egy ko-
moly vetélytársa sem akadt – csipkelődött Anne.
– De nem ám – helyeselt Philippa. – Hetente írok nekik, és
részletesen beszámolok az itteni udvarlóimról. Biztos, hogy
remekül mulattatja őket. Csak sajnos azt, akit igazán szeretnék,
nem kaparinthatom meg. Gilbert Blythe észre sem vesz;
ha rám is néz, csak úgy, mint egy cirógatni való helyes kismacskára.
Tudom jól, miért! Haragudnom kellene rád, Anne
királynő, sőt gyűlölnöm kellene téged, de ehelyett rettenetesen
szeretlek, és pocsékul érzem magam, ha egy nap nem találkozhatunk.
Annyira más vagy, mint azok a lányok, akiket korábban
ismertem. Néha úgy nézel rám, hogy jelentéktelen, felületes
kis lénynek érzem magam, és azt kívánom, bárcsak jobb,
bölcsebb és erősebb lennék. Legott el is határozom, hogy meg-
46