Anne válaszúton

A tenger színén úszó ködből lassan kibontakozott egy hatalmas
fregatt, árboccsúcsán ott ragyogott az élénk színű angol
lobogó. Mögötte úszott egy másik, mozdulatlan, megtépázottan
is méltóságteljes hajó, hátsó fedélzetén a bevont, csillagos
lobogóval: a vitéz Lawrence. Az idő kereke villámsebesen forgott
visszafelé a múltba, és a kikötő vizén ismét győztesen tornyosult
a Shannon, nyomában zsákmánya, a Chesapeake.
– Gyere csak vissza, Anne Shirley, hova lettél? – nevetett
Philippa, és megrántotta Anne karját. – Száz évre repültél
tőlünk! Ideje, hogy visszatérj a földre.
Anne egy sóhajtással tért magához, a szeme lágyan csillogott:
– Mindig is szerettem ezt a régi történetet, és bár az angolok
győztek, nekem talán mégis a bátor, ám legyőzött parancsnok
miatt tetszett. E sír láttán hirtelen olyan közel éreztem magamhoz,
olyan valóságosnak tűnt. Ez a szegény kis kadét csak
tizennyolc éves volt. A felirat szerint „vitéz küzdelemben szerzett
súlyos sebeibe halt bele”. Egy katona nem is kívánhatna
szebb halált.
Mielőtt elfordult volna, Anne levette a ruhájáról a kis csokor
bíborlila árvácskát, és a nagy tengeri csatában elpusztult fiatal
tengerész sírjára ejtette.
– Nos, mi a véleményed az új barátnőnkről? – kérdezte Priscilla,
amikor Philippa búcsút vett tőlük.
– Nekem tetszik. A fecsegése ellenére is van benne valami
szeretetre méltó. Elhiszem neki, hogy feleannyira sem ostoba,
mint amilyennek hangzik. Kedves, ölelni való kisbaba, aki
talán sosem fog felnőni.
– Én is megkedveltem – jelentette ki Priscilla határozottan.
– De pont annyit beszél a fiúkról, mint Ruby Gillis. Mégis…
ha Rubyt hallgatom, mindig dühöt vagy undort érzek, Philen
pedig csak szeretettel nevetek. Vajon miért?
43