Anne válaszúton

– Úgy bizony. De majd belerokkanok, ha használnom kell.
Ráadásul a bölcsészek olyan tanult, tiszteletet parancsoló, bölcs
és fennkölt személyek… másmilyenek nem is lehetnek. Nem
– rázta meg a fejét –, nekem aztán eszemben sem volt egyetemre
jönni. Csak apám kedvére akartam tenni. Angyali ember.
Különben is tudtam, hogy ha otthon maradok, akkor férjhez kell
mennem. Ehhez meg anyám ragaszkodott, sőt eltökélt szándéka
volt! Anyám igen határozott asszony. De én semmiképpen sem
akartam még néhány évig férjhez menni. Mielőtt megállapodnék,
alaposan ki akarom mulatni magam. És akármilyen lehetetlen
engem bölcsészként elképzelni, öreg, férjezett asszonyként
még képtelenebb, no nem? Még csak tizennyolc vagyok! Ezért
döntöttem úgy, hogy inkább az egyetem, mint az oltár. Egyébként
is, hogy tudtam volna valaha is eldönteni, hogy melyikhez
menjek hozzá?
– Hát annyi volt? – nevette el magát Anne.
– Temérdek! A fiúk szörnyen odavannak értem… de komolyan!
Az összes közül azért csak kettő számított. A többi vagy
túl szegény, vagy túl fiatal volt. Tudjátok, okvetlen gazdag emberhez
kell hozzámennem.
– És ugyan miért?
– De, drágám, csak nem képzeled, hogy egy földönfutó felesége
leszek? Egyetlen hasznavehető dologhoz sem értek, és a
tetejében még rémesen különc is vagyok. Úgy ám, a férjem nek
tenger pénze kell legyen. Ezért maradt aztán mindössze két
szóba jöhető kérő. De kettőből én éppen úgy nem tudom az
igazit kiválasztani, mint kétszázból. Tisztában voltam azzal,
hogy ha az egyikhez hozzámegyek, egy életen át bánni fogom,
hogy nem a másikat választottam.
– Hát… izé… nem szeretted egyiket sem? – bökte ki Anne
kicsit habozva, mert nehezére esett egy idegen előtt szóba hozni
az élet nagy misztériumát, a legnagyszerűbb átváltozást.
40