Anne válaszúton

imádni fogjuk egymást… ezt már akkor éreztem, amikor ma
megláttalak benneteket az egyetemen. Rögtön oda akartam
rohanni hozzátok, hogy a nyakatokba ugorjak.
– És miért nem tetted? – tudakolta Priscilla.
– Mert képtelen voltam eldönteni, hogy mit tegyek. Soha,
sem miben sem tudok egyedül dönteni… a határozatlanság az
én legnagyobb bajom. Amint elhatározásra jutok, szinte a csontjaimban
érzem, hogy mégis a másik megoldás lenne az egyedül
helyes. Keserves csapás, de, sajnos, ilyennek születtem, és kár
volna hibáztatni érte, ahogy egyesek teszik. Akárhogy akartam
is, ezért nem tudtam odamenni hozzátok, ezért nem szólítottalak
meg benneteket.
– Azt hittük, túl félénk vagy – szúrta közbe Anne.
– Még hogy én?! Dehogyis, drágám. A félénkség igazán
nincs Philippa Gordon – röviden csak Phil… hívjatok is mindjárt
így – számtalan gyengéi vagy erényei között. És titeket
milyen néven tisztelhetlek?
– Íme, Priscilla Grant – mutatott rá Anne a barátnőjére.
– Ez pedig Anne Shirley – folytatta Priscilla a bemutatást.
– És mindketten a Szigetről jöttünk – fejezték be kórusban.
– Én az új-skóciai Bolingbroke-ba való vagyok – mondta
Philippa.
– Nahát! – kiáltott fel Anne. – De hisz én ott születtem!
– Komolyan? Akkor te is igazi új-skóciai vagy!
– Nem én! – tiltakozott Anne. – Nem Dan O’Conneltől származik
az a mondás, hogy senkiből sem válik ló, csak azért,
mert istállóban született? Én tetőtől talpig szigetlakó vagyok!
– Elhiszem, de azért örülök, hogy Bolingbroke-ban szület tél.
Ugye, olyan, mintha szomszédok lennénk? Tudod, ez azért jó,
mert ha titkokat súgok a füledbe, mégsem úgy érzem, mintha
egy idegennek mesélném el őket. A titkaimat pedig muszáj
elmesélnem… ugyanis nem tudok titkot tartani. Nem is érde-
37