Anne válaszúton

jünk meg vele. Talán egy temetőben könnyebben lehet ismerkedni,
mint az egyetemen.
A hosszú, füves, lombmennyezetű fasoron át odasétáltak egy
lehajló ágú nagy fűz alatt az idegenhez, aki a szürke kőlapon
üldögélt. Valóban nagyon szemrevaló volt: szabálytalanul, elevenen
és igézően csinos. Selymesen barna hajának meleg diószín
fénye volt, kerek orcája bársonyosan piroslott, nagy, barna,
barátságos pillantású szeme furcsán ívelt szemöldökök alól
tekintett a világba, hullámos ajka rózsapiros volt. Elegáns barna
ruhát viselt, szoknyája alól divatos cipőcskék kandikáltak ki,
aranybarna pipacsokkal díszített fáradtrózsaszín szalmakalapja
mesteri kéz „alkotásának” látszott. Priscillába hirte len belenyilallt
a gondolat, hogy a kalapját csak a falubeli boltos díszítette
fel, Anne pedig feszengve rágódott magában, hogy a blúz, amit
maga varrt, és amit Mrs. Lynde szabott ki, nem tűnik-e túlságosan
vidékinek és házilagosnak az idegen lány nagyvilági
öltözéke mellett. E percben a két lány legszí vesebben visszafordult
volna, csakhogy már megálltak, és a szürke lapon ülő lány
felé fordultak, aki nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott,
hogy meg szeretnék szólítani; felugrott, és kinyújtott kézzel,
vidám, barátságos mosollyal lépett oda hozzájuk. Arcán nyoma
sem volt a félénkségnek vagy a rossz lelkiismeretnek.
– Jaj, úgy szeretném tudni, hogy kik vagytok! – kiáltott fel
érdeklődve. – Majd megölt a kíváncsiság. Láttalak benneteket
ma reggel a Redmondon. Ugye, milyen rettenetes volt? Futólag
még az is megfordult a fejemben, hogy bárcsak otthon maradtam
volna, hogy férjhez menjek.
Ez a váratlan fordulat féktelen nevetésre ingerelte Anne-t és
Priscillát. A barna szemű lány is velük kacagott.
– De komolyan! Ami azt illeti, igazán férjhez mehettem volna.
Gyertek, üljünk ide mind a hárman erre a sírkőre és barátkozzunk
össze! Könnyen fog menni, majd meglátjátok! Egyszerűen
36