Anne válaszúton

– „Itt nyugszik Albert Crawford uraság – olvasta fel hangosan
Anne az egyik szürke, kopott sírkőről –, aki sok éven
át volt Őfelsége Ellátmányi Tisztje Kingsportban. Az 1763-as
békéig szolgált a hadseregben, amikor is meggyengült egészségi
állapota miatt vonult nyugalomba. Bátor tiszt, a legjobb
férj, a legjobb apa és a legjobb barát volt. 1792. október 29-én,
életének 84. évében tért meg az Úrhoz.” Ez aztán a sírfelirat,
Prissy. Itt „tág tere nyílik a képzeletnek”. Milyen kalandokban
bővelkedő élete lehetett! És ami a jellemét illeti, az emberi
ékesszólás elhalványul ilyen magasztalás mellett! Kíváncsi
lennék, vajon míg élt, szemtől szembe is ugyanezekkel a jelzőkkel
illették-e?
– Itt egy másik: „Alexander Ross emlékezetére, aki 1840.
szeptember 22-én halt meg, 43 éves korában. E sírkövet szeretettel
emelte az, akit 27 éven át hűségesen szolgálta és így kiérdemelte,
hogy a legteljesebb bizalomra és ragaszkodásra méltó
barátnak tekintsék.”
– Remek sírfelirat – jegyezte meg Anne elgondolkodva.
– Jobbat én sem kívánhatnék magamnak. Így vagy úgy valamennyien
szolgálunk, és ha kivívjuk, hogy igaz szívvel véshessék
fel a sírkövünkre, hogy ezt hűséggel tettük, akkor mást már
nem is kell hozzátenniük. Nézd csak, Prissy, egy szomorú kis
szürke kő „a legkedvesebb gyermek emlékére”, és egy másik
„annak emlékére emelve, aki másutt lett elhantolva”. Hol lehet
vajon az ismeretlen sír? De komolyan, Prissy, a mai temetők
feleilyen érdekesek sincsenek. Igazad volt… gyakran kijárok
majd ide. Máris beleszerettem. Figyelj csak, azt hiszem, nem
vagyunk egyedül… a fasor végén egy lányt látok.
– Úgy van, és ráadásul éppen azt, akit ma reggel a Redmondon
láttunk. Már öt perce figyelem. Vagy hatszor elindult felénk,
és ugyanannyiszor fordult vissza. Szerintem vagy rettenetesen
félénk, vagy nyomja valami a lelkét. Menjünk oda, és ismerked-
35