Anne válaszúton

s ezzel helyre is áll majd a lelki nyugalmunk. Mondd csak,
Anne, észrevetted azt a lányt, aki egyedül álldogált egész délelőtt
a lányöltözőben… azt a csinos, barna szeműt, kedves félmosolyával?
– De még mennyire! Azért tűnt fel, mert talán csak ő látszott
olyan magányosnak és elhagyatottnak, mint amilyennek
én érez tem magam… nekem, persze, ott voltál te, de neki tényleg
senkije sem volt.
– Azt hiszem, olyan egyedül érezhette magát, mint a kisujjam.
Többször is tett olyan mozdulatot, mintha oda akarna
jönni hozzánk, de végül is maradt, ahol volt… talán inába szállt
a bátorsága. Magamban azt kívántam, bárcsak odajönne. Ha
nem éreztem volna magam az előbb említett trampli elefántnak,
biztos én tettem volna meg az első lépést. De a lépcsőn
üvöltöző fiúk szeme láttára nem mertem átcammogni azon az
irdatlan előcsarnokon. Szerintem ő volt a legcsinosabb elsős,
akit ma láttam, de meglehet, hogy az első redmondi napon
még a külső is megtévesztő, és a szépség csalóka – nevette el
magát Priscilla.
– Ebéd után átmegyek a régi St. Johnba – váltott témát
Anne. – Ugyan kötve hiszem, hogy egy temető felvidítaná az
embert, de ez látszik az egyedüli megközelíthető helynek, ahol
fák is vannak, márpedig én fák nélkül elveszett ember vagyok.
Letelepedek egy régi sírkőre, behunyom a szemem, és azt képzelem,
hogy az avonlea-i erdőben vagyok.
A tervből nem lett semmi: Anne nyitott szemmel járta be a
régi sírkertet, hiszen annyi érdekes látnivaló akadt. A bejáraton
túl elhaladtak az egyszerű vonalú, súlyos kő boltív alatt,
amelyen az angol oroszlán terpeszkedett:
„És Inkermanon a vadszeder véres,
És az a kopár orom mostantól híressé lesz”
– idézte Anne, amint borzongva felpillantott rá.
34