Anne válaszúton

gerben. A jelentéktelenség tudata már önmagában is elég kellemetlen,
de még ennél is elviselhetetlenebb, ha belénk verik,
hogy ezen az állapoton már soha, semmi sem változtathat…
márpedig én pontosan ezt éreztem… mintha szabad szemmel
láthatatlan lennék, és bármelyik másodéves – ha nem figyel
eléggé – könnyen eltaposhatna. Tudtam, hogy megsiratatlanul,
érdemek nélkül és megénekeletlen kell majd sírba szállnom.
– No, várj csak, másképp lesz ez jövő ilyenkor! – vigasztalta
Priscilla. – Akkor már mi is unottan és tudástól megcsömörlötten
vonulunk majd át a színen, akár a másodévesek. Nem kétlem,
hogy a jelentéktelenség pocsék érzés, de még mindig jobb,
mint amikor az ember olyan nagynak és esetlennek érzi magát,
mint én… mintha szétterülnék az épületben. Azt hiszem, azért
érezhetem így magam, mert jó pár centivel a többiek feje fölé
magasodtam. Én aztán nem féltem, hogy egy másodikos rám
tapos… inkább attól rettegtem, hogy elefántnak vagy túlméretezett,
szigetlakó krumplis zsáknak néz.
– Szerintem csak az a baj, hogy a nagy Redmondnak nem
tudjuk megbocsátani, hogy nem a kis Akadémia – szögezte le
Anne, összekaparva régi vidám életfilozófiájának maradékát,
hogy azzal takargassa csupaszon didergő lelkét. – Amikor az
Akadémiáról eljöttünk, ismertünk minden arcot, és kiharcoltuk
magunknak a helyet. Talán tudat alatt azt képzeltük, hogy
majd ugyanott folytatjuk, ahol az Akadémián abbahagytuk, s
ezért is érezzük azt, mintha a föld kicsúszott volna a talpunk
alól. Hála az égnek, hogy ezt sem Mrs. Lynde, sem Mrs. Elisha
Weight nem tudja, és nem is tudja meg soha; a jelenlegi lelkiállapotom
diadalmas „na, ugye, én megmondtam”-okra ösztökélné
őket, abban a meggyőződésben, hogy ez a vég kezdete.
Pedig ez csak a kezdet vége.
– Egyetértek. Ez a kis beszéd már inkább rád hasonlít. Nem
telik sok időbe, hogy beleszokjunk, ismerősöket szerezzünk,
33