Anne válaszúton

akad közöttük néhány díszesebb példány. Néha feltűnik egyegy
koponyával és keresztbe fektetett lábszár csonttal ékesített
kő, is, amit nemegyszer angyalfej egészít ki. Sok sírkő feldőlt
már, vagy éppen romokban hever. Az idő csontkeze szinte egyiküket
sem kímélte, egyes feliratokat teljesen letörölt, másokat
meg sokszor csak nagy erőfeszítéssel lehet kibetűzni. Üres hely
már régen nem akad; a halottak hatalmasra nőtt öreg szilfák
és füzek alatt alusszák örök álmukat, amelyet a szélben susogó
lombok árnyékában nem zavar a falon túli forgalom zaja sem.
Az érkezését követő napon Anne egyik legelső sétája is ide
vezetett. A délelőtt elment a beiratkozással; Priscillával ezután
már semmi más teendőjük nem akadt, így boldogan fordítottak
hátat a tanintézetnek, ahol csak ismeretlenek tömege vette körül
őket; nem érezték jól magukat közöttük, legtöbbjük úgy festett,
mintha maga sem lenne biztos abban, hogy hova is tartozik.
A „gólyalányok” kettes-hármas csoportokba verődve álldogáltak,
s görbe szemmel méregették egymást, míg az öntudatosabb
és elszántabb fiúk az előcsarnok főlépcsőjén gyűltek
össze, és fiatal tüdejük teljéből vidám rikkantásokkal üdvözölték
egymást, fittyet hányva hagyományos ellenségeikre, a
másodévesekre, akikből egy-kettő mutatóban – felhúzott orral
s megvetően elnézve a lépcsőn helytelenkedő „betöretlen csikók”
feje fölött – arra sétált. Gilbertnek és Charlie-nek nyoma
sem volt.
– Sosem hittem volna, hogy egy szép nap még egy Sloane
látásának is örülnék – bukott ki Priscilla száján, amikor átsétáltak
az egyetemi negyeden –, de most a szívem is repesne
Charlie guvadt szemei láttán! Legalább ismerős szemeket látnék!
– Ne is mondd – sóhajtozott Anne is. – Leírhatatlan érzés
volt a beiratkozásra várók között sorban állni… úgy éreztem
magam, mintha a legapróbb csepp lennék egy végtelen ten-
32