Anne válaszúton

– No, végre megvagy, kedvesem! Gondolom, ugyanolyan
fáradt vagy, mint én, amikor szombat este ideértem.
– Hogy fáradt vagyok-e?! Jobb, ha nem is említed, Priscilla!
Fáradt vagyok, és zöldfülű, és vidéki, nem is szólva arról, hogy
tízévesnél nem érzem magam idősebbnek. Az isten szerelmére,
fogd fülön a te szegény, elbizonytalanodott barátnődet, és cipeld
el magaddal valahova, ahol magára maradhat gondolataival.
– Máris mehetünk a panziónkba. Kint vár a taxi.
– Micsoda szerencse, hogy kijöttél elém, Prissy. Ha nem tetted
volna, most én itt lerogynék a bőröndömre, és keserves könynyekre
fakadnék. Milyen megnyugvás egy ismerős arc a tengernyi,
üvöltöző idegen között!
– Az ott nem Gilbert Blythe, Anne? Hogy megemberesedett
egy év alatt! Mikor Carmodyban tanítottam, még csak egy iskolás
fiú volt. Az meg biztos Charlie Sloane. Ő aztán nem változott
semmit… nem is tudna! Így nézett ki, amikor megszületett,
és nyolcvanévesen sem lesz különb. Erre, drágám. Húsz perc, és
otthon vagyunk.
– Otthon! – hördült fel Anne. – Úgy érted, valami borzalmas
panzióban, és egy még annál is borzalmasabb, sivár hátsó
udvarra néző hálószobában.
– Szó sincs semmiféle borzalmas panzióról, te Anne lány. Itt
a taxink. Ugorj csak be… a sofőr majd gondoskodik a bőröndödről.
Hol is tartottam? Ó, igen, a panziónál. A maga műfajában
igazán kellemes hely, mint ahogy ezt te is elismered
majd holnap reggel, ha jól kialudtad magad, és a szomorúságod
rózsás hangulatra változik. Egy öreg, régimódi szürke kőház
a St. John utcában, egy kedves kis építmény Redmond hőskorából.
Valamikor előkelő népek laktak arra, de a divat mást
kapott fel, a St. John utcát pedig ejtette, így az ottani házak már
csak álmodoznak a régmúlt szép napokról. Ráadásul akkorák,
hogy az ott lakók kénytelenek szobát kiadni, a háziasszonyaink
28