Anne válaszúton

hogy képtelen lennék búcsút venni a „hazai rögtől” Charlie
társaságában, aki közben érzelgősen meresztgetné a szemét.
– Nos, útnak indultunk – jelentett ki Gilbert tárgyilagosan.
– Igen, és úgy érzem magam, mint „Childe Harold”… csak
éppen az nem a „szülőföldem partja”, amit nézek… az, gondolom,
Új-Skócia lenne – tette hozzá Anne, és sebesen pislogott.
– De a hazai part mindig az, amit az ember legjobban szeret, és
ez számomra csakis a jó öreg P. E. Sziget marad. El sem hiszem,
hogy nem itt éltem világéletemben. Az ideérkezésemet megelőző
tizenegy év csupán rossz álomnak tűnik. Hét éve keltem át ezen
a hajón először… azon az estén, amikor Mrs. Spencer elhozott a
hopetowni árvaházból. Szinte látom magam abban a rémes, sárgásfehér
gyapjúszövetből varrt ruhában és kifakult, lapos szalmakalapban,
amint elragadtatott kíváncsisággal járom be a hajó
kabinjait, minden zegét-zugát. Szép este volt, és hogy ragyogtak
a Sziget partjai a napfényben! És most újra átkelek a szoroson.
Jaj, Gilbert, őszintén remélem, hogy szeretem majd Redmondot
és Kingsportot, bár abban is biztos vagyok, hogy nem így lesz!
– Hova lett a filozofikus gondolkodásod, Anne?
– Elmosta egy magányosság és honvágy hatalmas hullá ma.
Három éve vágyom arra, hogy Redmondba mehessek… és
most, tessék, itt vagyok… és azt kívánom, bárcsak ne így lenne!
Ne is törődj velem. Ha jól kibőgtem magam, majd megint filozofikus
és vidám leszek! De erre okvetlen szükségem van, már
csak „szelepként is”… de meg kell várnom vele, amíg ma este
a panzióban ágyba nem kerülök, akárhol is hajtsam álomra
a fejem. Akkor aztán Anne újra a régi lesz. Kíváncsi lennék,
vajon Davy előbújt-e már a szekrényből?
Este kilencre járt, amikor a vonat befutott Kingsportba, s
hamarosan a zsúfolt állomás peronjának kékesfehér lámpafényében
találták magukat. Anne elveszetten nézett körül, de
egy perccel később Priscilla Grant ragadta karon.
27