Anne válaszúton

meit. Dora kimérten csókolta meg Anne-t, és kipréselt a szeméből
két, a körülmények megkívánta apró könnycseppet. Davy
viszont, aki azóta a hátsó verandán sírt, amióta csak az asztaltól
felkelt, egyáltalán nem volt hajlandó elbúcsúzni. Amikor
meglátta a felé közeledő Anne-t, felpattant, felvágtatott a hátsó
lépcsőn, és elbújt egy ruhásszekrényben, ahonnan nem lehetett
előcsalni. Amikor elhagyta a Zöldmanzárdos-házat, Davy fájdalmas
bömbölése volt az utolsó hang, amit Anne hallott.
A Bright Riverbe vezető úton mindvégig zuhogott az eső;
erre az állomásra kellett menniük, mivel a carmodyi szárnyvasútnak
nem volt csatlakozása a hajóhoz. Amikor odaértek,
Charlie és Gilbert már a peronon várták őket. A vonat is indulásra
készen fütyült. Anne-nek csak annyi ideje maradt, hogy
megvegye a jegyét, feladja a poggyászát, és sietve elköszönjön
Dianától. Amint felszállt, a vonat már indult is. Magában azt
kívánta, bárcsak most Dianával indulhatna vissza Avonlea-be.
Tudta, hogy egyszerűen belepusztul a honvágyba. És bárcsak
ne ömlene úgy az eső, mintha az egész nyomorúságos világ az
eltűnt nyarat és az elmúlt örömöket siratná! Anne még Gilbert
jelenlétében sem talált vigaszt, hiszen ott volt Charlie is, és a
sloane-ságot csak napfényes időben lehet elviselni – esőben
kibírhatatlan.
Az időjárás csak akkor fordult jobbra, amikor a hajó kipöfögött
a charlottetowni kikötőből. Elállt az eső, a nap aranyosan
tört át a felhők résein, és derűsebb folytatást ígérve festette
rézvörösre a szürke tengert, aranyba vonva a Sziget vörös
partjait burkoló ködpárát. Ráadásul a hullámzás Charlie-t a
hajó mélyébe szólította, hogy ott próbáljon meg úrrá lenni a
tengeribetegségén, így Gilbert és Anne magukra maradtak a
fedélzeten.
Ó, hogy örülök, hogy a Sloane-ok tengeribetegek lesznek,
amint vízre szállnak! – gondolta Anne könyörtelenül. – Biztos,
26