Anne válaszúton

És egészségesnek látszanak… Rőtszínűek, mint a téli ranett,
de a héjuk sötétpiros. A legtöbb vadalma zöld és ehetetlen.
– Valami véletlenül idekerült magból hajthatott ki évekkel
ezelőtt – tűnődött Anne. – Milyen szépen megnőtt, és kiterebélyesedett…
állta a sarat, egyedül, idegen fák között, a bátor,
elszánt jószág!
– Itt egy kidőlt fa, puha mohapárnával. Ülj csak le, Anne…
ez lesz az erdei trónusod. Én meg felmászom almáért. Magasan
nő mind… a fának nyújtózkodnia kellett a fény felé.
A gyümölcs ízletesnek bizonyult. A rőtszínű héj alatt hófehér,
piros erekkel finoman behálózott hús kínálta magát; a szokásos
almaíz mellett valami vad, gyönyörűségesen csípős zamata is
volt, amilyet kertben nőtt almánál sosem tapasztaltak.
– A bűnbeesés almájának sem lehetett különlegesebb íze –
jegyezte meg Anne. – De ideje hazaindulni. Nézd csak, három
perce még alkonyodott, most meg már a hold süt! Milyen kár,
hogy nem figyeltük meg az átmenetet! De azt hiszem, hogy az
ilyen pillanatokat sosem lehet elcsípni.
– A Szerelmesek Ösvényén menjünk haza, és kerüljük meg
az ingoványt! Még most is olyan rosszkedvű vagy, Anne, mint
amikor elindultunk?
– Nem én! Az az alma manna volt szegény kiéhezett lelkemnek.
Úgy érzem, szeretni fogom Redmondot, és pompás négy
évet töltök ott.
– És a négy év után… hova tovább?
– Ó, a végén ismét kanyarodik majd az út – felelte Anne
könnyedén. – Fogalmam sincs, mi vár ott rám… de nem is
akarom tudni. Jobb így.
Azon az estén a Szerelmesek Ösvénye bűbájos hely volt:
a hold ezüstös ragyogásában békés nyugalomba és rejtélyes
homályba burkolózva húzódott előttük. Kellemes, bizalmas
23