Anne válaszúton

motozott a fenyők ágai között, susogása már az őszre figyelmeztetett.
– Ebben az erdőben már valóban kísértetek élnek… a régi
emlékeké – mondta Anne, s lehajolt, hogy tépjen a korai fagytól
viaszfehérre fakult páfrányból. – Úgy érzem, mintha az
a két kislány, akik egyszer Dianával voltunk, még most is
itt játszana, s naplementekor a Driád Fürdőjénél ülve, találkát
adva a szellemeknek. Tudod, sötétedéskor sosem megyek
úgy végig ezen az ösvényen, hogy ne érezném a régi félelmet
és borzongást! Volt egy kivételesen rémítő árny: egy meggyilkolt
gyermek kísértete, akit mi képzeltünk ide; lassan az em-
ber háta mögé lopakodott, és jéghideg ujjaival megragadta a
kezét! Bevallom, hogy mind a mai napig, ha este járok erre,
akarva-akaratlan is hallani vélem apró, tétova lépteit a hátam
mögött. És nem félek, hogy a Fehér Hölgy, és a fejetlen úr,
vagy a csontvázak is itt tanyáznak, mégis, egyre csak azt kívánom,
bárcsak sose képzeltem volna ide a kisgyermek kísértetét!
Milyen dühös volt ránk Marilla és Mrs. Barry! – nevetett Anne
a visszaemlékezés nyomán.
Az ingovány felső végét körülölelő erdőkben bíborszínű
ösvények nyíltak, a lemenő nap fényében ökörnyál csillant. Egy
göcsörtös lucfenyőkből álló liget és a nap melegét ontó, juharfákkal
szegélyezett völgy után ráleltek arra a „valamire”, amit
Gilbert keresett.
– Á, itt is van! – kiáltott fel Gilbert elégedetten.
– Egy almafa… ráadásul ilyen messzire! – örvendezett
Anne.
– Igen, egy igazi almát termő fa, a fenyők és bükkök között,
egymérföldnyire a legközelebbi gyümölcsöstől! Múlt tavaszszal
egyszer erre jártam, s akkor láttam meg, hófehér virágba
borulva. El is határoztam, hogy ősszel megint kijövök ide, hogy
megnézzem, terem-e gyümölcsöt. Nézd csak, teli van almával!
22