Anne válaszúton

– Igazán ne törődj azzal, hogy mit mondanak – vigasztalta
Gilbert. – Te is tudod, hogy akármilyen remek emberek is
egyébként, a világot mégis szűklátókörűen ítélik meg. A szemükben
átkos dolognak tűnik bármi olyat tenni, amit ők nem
tettek meg. Te vagy az első lány Avonlea-ben, aki valaha is
egye temre ment, és tudod, hogy az elsőket mindig is holdkóros
őrülteknek tekintették.
– Tudom én is, de más érezni és más tudni. A józan eszem
persze azt súgja, hogy neked van igazad, mégis előfordul, hogy
a józan ész elveszti fölöttem a hatalmát, és úrrá lesz rajtam a
bolondság. De komolyan, amikor Mrs. Elisha elment, ahhoz is
alig maradt erőm, hogy befejezzem a csomagolást.
– Egyszerűen csak elfáradtál, Anne. Gyere velem sétálni, és
feledkezz meg mindenről… csatangoljunk egyet az ingoványon
túl! Talán van valami, amit szeretnék megmutatni neked.
– Talán? Hát nem tudod biztosan, hogy ott van-e?
– Nem. Csak annyit tudok, hogy ott kellene lennie, lega láb bis
abból ítélve, amit tavasszal láttam. Gyere csak. Úgy teszünk,
mintha megint kicsik volnánk, és arra megyünk, amer ről a szél
fúj.
Vígan nekivágtak az útnak. Anne, aki még jól emlékezett az
előző esti nézeteltérésükre, nagyon kedves volt Gilberthez, aki
viszont bölcsen úgy döntött, hogy az iskolai pajtásságnál többnek
nem adja jelét. Mrs. Lynde és Marilla a konyhaablakból
néztek utánuk.
– Egy szép napon ebből házasság lesz – jelentette ki Mrs.
Lynde helyeslőn.
Marilla kissé összerezzent. A szíve mélyén ugyan remélte,
hogy így lesz, de minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy
ezt éppen Mrs. Lynde pletykásan tárgyilagos előadásában kelljen
hallania.
– Még gyerekek – vetette oda kurtán.
20