Anne válaszúton

mit mondania, amitől olyan fakóvá vált az életem, mint egy
szürke, szomorú, vigasztalan novemberi reggel.
– Gonoszkodó öreg tyúkok! – jegyezte meg Gilbert választékos
stílusban.
– Á, dehogy – tiltakozott Anne mosolytalanul. – Hiszen
éppen ez a baj! Ha rosszindulatú vén tyúkok lettek volna, el-
eresztem az egészet a fülem mellett. De mind kedves, jó és
anyáskodó teremtések, akiket kedvelek és akik engem is kedvelnek,
és ezért is nehezedik rám úgy, amit mondtak, vagy
amire csak céloztak. Éreztették velem, hogy őrültségnek tartják
Redmondot, és hogy bölcsészdiplomát akarok szerezni, és
azóta nem megy ki a fejemből, hogy nincs-e igazuk. Mrs. Peter
Sloane sóhajtozott, és azt mondta, reméli, bírom erővel, amíg
nem végzek, mire rögvest a teljes idegkimerültség áldozataként
láttam magam a harmadik év végén. Mrs. Eben Wright
szerint borzasztó sokba kerülhet négy év a Redmondon, s et-
től elfogott a lelkiismeret-furdalás, hogy ilyen oktalanságra
fecsérlem el Marilla és a magam pénzét. Mrs. Jasper Bell azt
reméli, hogy nem ront el az egyetem, én pedig már látom
magam, amint a legkibírhatatlanabb nőszemélyként térek haza
Avonlea-be, és lenézek mindent és mindenkit. Mrs. Elisha
Wright megjegyezte, hogy a redmondi lányok, különösen a
kingsportiak „rémesen elegánsak és felfuvalkodottak”, és szerinte
idegenül érzem majd magam közöttük; ennyi elég is volt,
hogy már lássam magam, mint nevetségesen öltözött, lenézett
és megalázott vidéki lányt, aki Redmond klasszikus termeiben
rézzel kivert orrú cipőben csoszog ide-oda.
Anne nevetés és sóhaj furcsa keverékével ejtette ki az utolsó
szavakat. Érzékeny természete minden rosszallást súlyosnak
érzett, még azokét is, akiknek véleményére vajmi keveset adott.
E pillanatban sótlannak érezte az életét, becsvágya füstölve
lobbant ki, akár egy kioltott gyertya.
19