Anne válaszúton

mében azt jelzi, hogy magában nevet rajta, de megelégedett
annyival, hogy odasúgja Gertie-nek, miközben lementek a
földszintre:
– Anne Shirley, majd meglátod, úgy elbízza magát, mint
még soha, hogy egyetemre megy!
A „régi csapat tagjai” mind eljöttek – teli vidámsággal,
odaadással, fiatalos gondtalansággal. A rózsás és gödröcskés
Diana Barry, Freddel, hűséges árnyékával, a rendes, józan és
egyszerű Jane Andrews, egy krémszínű selyemblúzban, Ruby
Gillis, aki aranyszőke hajában piros muskátlival soha csinosabbnak
és ragyogóbbnak még nem látszott, Gilbert Blythe és
Charlie Sloane – mindketten állandóan a távolságtartó Anne
társaságát keresték –, a sápadt és letört Carrie Sloane, akit a
pletyka szerint az keserített el, hogy apja eltiltotta Oliver Kimballtól,
Moody Spurgeon MacPherson, akinek kerek képe és
kibírhatatlan fülei ma sem látszottak kevésbé kereknek, vagy
kibírhatatlannak, és végül Billy Andrews, aki egész este szótlanul
gubbasztott egy sarokban, és csak kuncogott, ha szóltak
hozzá, egyébként pedig széles, szeplős képén boldog vigyorral
bámulta Anne Shirleyt.
Anne ugyan előre tudott az estélyről, azt azonban nem gyanította,
hogy mint a Társaság alapítóit hízelgő „beszéddel” és
a „megbecsülés zálogaival” lepik meg őket – Gilbert egy töltőtollat,
jómaga pedig egy Shakespeare színműveit tartalmazó
kötetet kapott. A beszédben elhangzott dicséretek úgy meglepték
és akkora örömöt szereztek, hogy nagy szürke szeme csillogását
csaknem elhalványították a feltoluló könnyek. A beszédet
egyébként Moody Spurgeon mondta ünnepélyes és igencsak
lelkipásztori modorban, Anne keményen és hűségesen
dolgozott a Faluszépítőkért, és végtelenül boldoggá tette, hogy
a tagság ilyen őszintén nagyra értékelte az erőfeszítéseit. És
mind milyen kedvesek és barátságosak és vidámak – még a
17