Anne válaszúton

Gilbert hirtelen megragadta a karfán pihenő kis fehér kezet.
Barna szeme elsötétült, még szinte gyermekien ifjú ajka mármár
szólásra nyílt, hogy elárulja a szívét megremegtető álmot
s reményt. De Anne gyorsan elhúzta a kezét, és elfordult. Számára
végérvényesen megtört az alkony varázsa.
– Haza kell mennem – kiáltott fel megjátszott gondtalansággal.
– Marillának fájt a feje ma délután, és az ikrek mostanra
már biztos valami bajba keveredtek. Igazán nem kellett volna
ilyen sokáig elmaradnom.
Amíg a Zöldmanzárdos-ház ösvényéhez nem értek, megállás
nélkül és összefüggéstelenül csacsogott. Szegény Gilbert
alig tudott közbeszúrni egy-két szót. Anne megkönnyebbülve
köszönt el tőle. Gilbertet illetően egy új, titkolt elfogódottság
kerítette hatalmába, amióta a Visszhang-kunyhó kertjében egy
tűnő pillanat fellebbentette a fátylat. A régi, tökéletes iskolai
pajtásságot valami idegen érzés zavarta meg, s már-már azzal
fenyegetett, hogy tönkreteszi.
Azelőtt sosem örültem, ha el kellett válnom Gilberttől – gondolta
Anne félig szomorkásan, félig neheztelőn, míg az ösvényen
hazafelé ballagott. – Ha ezt az ostobaságot nem hagyja
abba, vége szakad a barátságuknak. Nem szabad, hogy elrontsa,
nem engedem! Jaj, miért is nem tudnak a fiúk józanabbul viselkedni!
Anne-ben ott motoszkált a kétely, hogy az sem vall éppen
„józanságra”, hogy Gilbert meleg kézszorítását még most is
érzi a kezén, ugyanúgy, mint abban a pillanatban, amikor a
fiú keze megérintette, és ez az érzés távolról sem olyan kellemetlen,
mint egy hasonló próbálkozás Charlie Sloane részéről,
amire három estével korábban került sor, egy White Sands-i
táncmulatságon, ahol egy táncot egymás mellett ültek végig.
Anne megborzongott; kellemetlenül érintette a visszaemlékezés.
De romantikus érzésektől fűtött udvarlóival kapcsolatos
12