Anne válaszúton

nekivágott a Gyümölcsös-lejtőnek, Anne pedig a postahivatalba
indult. Odaérve egy levelet talált, és még csupa lázas
izgalom volt, amikor Gilbert utolérte a Fénylő Vizek Tava
felett átívelő kis hídon.
– Priscilla Grant is a Redmondra megy! – újságolta. – Hát
nem csodálatos? Reménykedtem ugyan, hogy így lesz, csak
attól tartottam, hogy az édesapja nem egyezik bele. De végül
igent mondott, így együtt fogunk lakni. Úgy érzem, egy ilyen
barátnővel, mint Priscilla, akár egy egész hadtesttel vagy akár
egy seregnyi támadásra kész redmondi professzorral is szembe
tudok nézni!
– Azt hiszem, jól érezzük majd magunkat Kingsportban
– mondta Gilbert. – Amint hallom, szép régi város, és a világ
egyik legszebb természetes parkjával büszkélkedhet. A táj,
mint mondják, egyszerűen lenyűgöző.
– Kíváncsi vagyok, van-e… lehet-e ennél szebb – mormolta
Anne, s olyan szeretetteljes, elragadtatott tekintettel nézett
körül, mint azok, akik mindig is az „otthont” tartják a világ legcsodálatosabb
helyének, függetlenül attól, hogy idegen csillagok
alatt miféle szebb vidékekre sodorja őket a sors.
A régi kis tó felett ívelő híd karfájára könyököltek, és éppen
azon a helyen adták át magukat az alkonyat varázsának,
ahol Anne kimászott a süllyedő csónakból, amely Helént, az
astolati liliomot vitte Camelotba. A nyugati égbolt alját már a
naplemente festette bíborszínűre, de már feljött a hold is, és a
tó vize, mint egy nagy, ezüst álom nyújtózott a fényében. Az
emlékezés finom, édes igézettel babonázta meg a két fiatalt.
Gilbert törte meg a csendet:
– Nagyon hallgatag vagy, Anne – mondta.
– Attól félek, hogy ha szólok, vagy megmozdulok, megtörik
a csend – és vele a varázs, és szertefoszlik ez a szépség – suttogta
Anne.
11