a twilight világa

leülök, és ezt most megcsinálom”. Csak futó ötletek voltak, mint
amikor balett-táncos akartam lenni.
SH: Mik derülnek ki!
SM: Bizony, és szerintem nem is lettem volna rossz a Diótörőben.
[SH nevet] Fantasztikusat alakítottam volna – talán csak az jelentett
volna némi problémát, hogy sem a ritmusérzékem, sem a testalkatom
nem volt meg ahhoz, hogy balerina legyek. [SH nevet]
Persze kislánykorában mindenki szeret ilyen butaságokról ábrándozni.
Azzal is kiegyeztem volna, ha erdei nimfa leszek.
Az egyetemen aztán tényleg összeirkáltam pár fejezetnyi butaságot…
azt gondoltam, muszáj, máskülönben megbüntetnek. Irodalom
szakosként az ember kényszert érez arra, hogy íróként képzelje
el a jövőjét. Ez persze nevetséges: mindenki tudja, hogy az
írásból nem lehet megélni. Szerkesztőkből meg nem kell annyi, így
az sem tűnt reális megoldásnak, hogy mások írásait gondozzam
hivatásszerűen. Tudtam, hogy a megélhetésemről van szó, ezért
ésszerűen és gyakorlatiasan kell döntenem. Úgy határoztam végül,
hogy beiratkozom a jogi egyetemre. Tudtam, hogy képes vagyok
rá, és azt is tudtam, hogy ha elég keményen tanulok, szinte biztosan
találok majd magamnak valami tisztességes munkát, és szépen
be tudom fizetni a csekkeket.
Íróként vagy szerkesztőként ugyanez már nem tűnt ennyire
magától értetődőnek. Semmi és senki nem garantálta, hogy nem
halok éhen, ha ezt az utat választom, ezért aztán nem is merült
fel komolyabban, hogy erre adjam a fejem. Nagyon gyakorlatias
ember voltam – igazából még most is az vagyok.
SH: Vagyis a partvonalról kellett belopóznod a pályára… úgy,
hogy meggyőzted magad: igazából nem is könyvet írsz.
SM: Azt hiszem, működött bennem valami tudattalan védekező
mechanizmus, ami megóvott attól, hogy könyvként gondoljak a
történetre, és ezzel elszabotáljam a saját munkámat.
10 v