a twilight világa

leírni egy történetet. Magával ragadott az élmény, és nem akartam,
hogy vége legyen.
Régebben – főleg gimis koromban – sokat festegettem. Egészen
tűrhetően bántam a vízfestékkel, még néhány díjat is nyertem.
Pár képem még mindig ott lóg anyukám házában. Kissé zavarba
ejtő látni őket, de attól még tudom, hogy tisztességesen megcsinált
festményekről van szó. Soha nem voltam jó festő, és eszembe sem
jutott, hogy ezt válasszam hivatásomnak. Hiába volt meg a kép a
fejemben, nem tudtam átmásolni a vászonra. És ez mindig elkeserített.
Abban a pillanatban azonban, ahogy írni kezdtem, valami
áttörés-félét éreztem. Azt éreztem: Ha tollat ragadok, képes vagyok
pontosan úgy leírni mindent, ahogy a fejemben látom. Ezt korábban
még csak nem is sejtettem. Ez volt az az élmény, amelynek hatására
elhatároztam, hogy író leszek.
SH: Szóval a réten játszódó jelenettel kezdted az írást. Hogyan
folytattad, merre indultál?
SM: Időrendben haladtam, a vége felé. Azóta már nem mindig így
csinálom.
SH: Vagyis nem kezdted el az elejétől írni a történetet… tudni
akartad, mi történik még a réten?
SM: Így van. Olyan voltam, mint minden valamirevaló olvasó:
kíváncsi voltam, hogyan alakul a történet. Az előzményeket ráért
később megírni. Nem aggasztott, hogy hiányzik a regény eleje –
sokkal jobban érdekelt, mire fut ki ez az egész.
Folytattam hát az írást, és az utolsó fejezetnél azt vettem észre,
hogy képtelen vagyok abbahagyni, és már a sokadik utószót írom.
Rengeteg dolognak szerettem volna még a végére járni – ez miért
így történt, az meg miért úgy, hogyan találkozott először Bella
és Alice, mit gondoltak egymásról, és így tovább. Ennek aztán
az lett a vége, hogy fogtam magam, és megírtam a történet elejét.
5 v