bree despain

Kikapcsoltam a rádiót, és meghallottam, hogy a mobilom valahol
a hátizsákom alján csörög. Egész délután ott lapult. Vajon kiknek
a hívásairól maradtam le? Mi van, ha Jude ismét hívni próbált?
A kijelzőre néztem, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Szia, apa – mondtam a telefonba. – Megkaptad az üzeneteimet?
– Igen – felelte apa. Fáradtnak tűnt a hangja, ráadásul olyan zaj
vette körül, hogy alig hallatszott, amit mond. – Mi történt?
Elmeséltem neki Jude hívását, és megpróbáltam szó szerint felidézni
a szavait. Aztán elmondtam, hogy Jude Daniel apartmanjából
hívott, Maryanne házának az alagsorából.
Apa egy pillanatig nem szólt.
– Itt kutatok utána, miközben végig ott volt a házunk környékén
– morogta végül. Egyszerre hangzott dühösnek, meglepettnek és
megkönnyebbültnek. – Történt még valami? Hallottál azóta felőle?
– Nem. – Egy pillanatig haboztam. Nem tudtam, elmondjam-e
apának Daniel elméletét, de tudtam, ha tényleg segíteni akarunk
Jude-nak, semmit sem szabad elhallgatnom. – Semmi konkrétat,
de azt hiszem, tényleg odajött a házunk mögé. – Elmeséltem apának,
hogy James látott valakit az ablakánál, aztán a Day’s Market
feldúlását és az iskolai betörési kísérletet.
– Daniel szerint Jude volt az. – Beálltam a ház elé a kocsifelhajtóra,
és alapjáraton hagytam a kocsit, amíg apával beszéltem – nem
akartam, hogy bárki is meghallja, miről beszélünk.
– Ez logikusan hangzik – mondta apa. – Beleillik a képbe.
– Tényleg? De hát miért csinálja ezt? Miért jött vissza?
– Nem tudom, Gracie. – Sóhajtott, és hallottam, hogy a háttérben
a hangosbemondó bejelent valamit. Bizonyára egy vasútállomáson
lehetett. – Tényleg nem tudom.
• 61 •