bree despain

– Azért még korai lenne ünnepelni – mondta Barlow, és összefűzte
a kezét az asztalon. Ezt általában olyankor tette, amikor a
lényegre akart térni. – Trenton általában csak egy embert vesz fel
évente a Szentháromságból, nagy ritkán kettőt. – Tekintete először
felém és Daniel felé villant, aztán Aprilre és Katie-re vándorolt.
– Azért választottalak négyőtöket, mert ti vagytok a legjobbak.
Ha mindegyikőtök a lehető legjobb felvételi anyagot adja be, talán
idén rekordot dönthetünk. – Megsimogatta gondosan nyírt bajuszát.
– No, kifelé az irodából, irány a munka!
– Sok sikert, hölgyek! – mondta Katie, miután kijöttünk az irodából.
– Daniel – tette a kezét Daniel karjára. – Azt szeretném, ha
a legjobb képeim kerülnének be a portfóliómba. Átnéznéd őket?
Mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb.
– Öö… persze. Igen. – Daniel még egyszer megszorította a vállam,
aztán követte Katie-t az asztalához.
A saját székemhez sétáltam, leültem, és egy pillanatig csak bámultam
a trentonos csomagot. Mindeddig biztos voltam benne,
hogy Mr. Barlow nem fog lehetőséget adni nekem a jelentkezésre
– nemcsak azért, mert mostanában nem tudtam stabil kézzel rajzolni,
de azért is, mert tél óta a jegyeim zuhanórepülésbe kezdtek –
először azért, mert rájöttem, hogy a szerelmem egy vérfarkas, nem
sokkal később pedig a bátyám kezdett ámokfutásba a városban.
Daniel naponta beszélt a Trentonról, arról, milyen jó lesz, amikor
mind a ketten ott leszünk. Ő formatervező szeretett volna lenni,
olyan hétköznapi műalkotásokat akart tervezni, amilyeneket az
emberek a kezükbe foghattak, és megváltoztathatták velük az életüket
– ez volt az egyik oka annak, hogy visszajött Rose Crestbe.
Mármint amellett, hogy gyógymódot keresett a vérfarkas-átokra.
Az volt az álma, hogy együtt megyünk majd főiskolára. Magunk
• 51 •