bree despain

A mobilomat továbbra is a kezemben tartva ellenőriztem az ablakomon
a zárat, és észrevettem, hogy a Corollában, amit a ház
előtt, a járdaszegély mellett parkoltam le, halványan ég a belső
lámpa. Átlestem a zsalu rései között, és láttam, hogy Daniel ül a
hátsó ülésen. Onnan, ahonnan néztem, úgy látszott, mintha olvasás
közben elaludt volna.
A délután nem egészen olyan simán alakult Daniellel, ahogy akkor
képzeltem, amikor felajánlotta, hogy nézzük meg együtt a meteorhullást.
De most, hogy láttam őt a ház előtt, hogy tudtam, itt
van a közelemben, biztonságérzettel töltött el, átmelegítette a szívemet,
mintha soha semmi nem választhatna el minket egymástól.
Kinyitottam a telefonomat, és küldtem egy SMS-t Danielnek:
„Szeretlek.”
Amikor bemásztam az ágyamba, a telefonom üzenetet jelzett tőle:
„Én is. Örökké.” Majd fél perc múlva egy újabbat kaptam: „Türelem.
Rá fogunk jönni. Talán, ha apád hazajön, tudni fogja, mit
tegyünk.” Aztán megint egyet: „Hiszek benned.”
Aztán majdnem két teljes perccel később, mintha csak akkor jutott
volna eszébe, jött a következő: „Kérlek, ne próbáld meg egyedül
megtalálni Jude-ot! Jó?”
„Jó” – üzentem vissza.
Nem mintha tudtam volna, hol kezdhetném a keresést.
• 34 •