bree despain

hogy megmentsem a lelkedet, akkor semmit nem változtatnék
azon, ami akkor éjjel történt. Azt a részét nem bánom. Azt a részét
semmiért sem adnám. Hogy megmentettelek. Hogy meggyógyítottalak.
Még akkor is ezerszeresen megérte, ha én megfertőződtem.
– Az egyik ujjammal belenyúltam a víz tetején úszó anyagba.
– Csak szerettem volna, ha Jude-dal másképp alakulnak a dolgok,
tudod? Bárcsak tudnám, miért is jött vissza! – Felsóhajtottam. – És
azt is kívánom, hogy ha már megfertőződtem ezekkel a képességekkel,
legalább tudjam őket rendesen használni. Arra használnám
őket, hogy Jude-on segítsek.
Elfordultam Danieltől, belenyúltam a piszkos vízbe, és kihúztam
a dugót. Jó lett volna, ha ismét érzem a forróságot a bőrömön,
de a beszélgetés alatt kihűlt a víz. Meleg érintést éreztem a vállamon:
Daniel fogta meg a karom, nem messze attól a ponttól, ahol
a félhold alakú sebhely lapult a ruhaujj alatt. Amíg nyugtató mozdulatát
meg nem éreztem, nem is vettem észre, hogy a seb már egy
ideje fájdalmasan lüktet. Daniel keze még egy darabig ott nyugodott,
aztán elvette, és újra törölgetni kezdett.
Daniel egészen addig maradt, amíg rendbe nem raktuk a konyhát,
és anyu végig nem nézte az összes felvett hírműsort. Az ajtónál
elköszöntem tőle, de abban a másodpercben, hogy távozott, a
ház üressé vált. Tudtam, hogy így lesz. Bezártam az összes ajtót és
ablakot, aztán lekapcsoltam a tévét, és anyut elküldtem lefeküdni.
Amikor egyedül maradtam a szobámban, újra megpróbáltam felhívni
apát. Most azonnal az üzenetrögzítő jelentkezett.
– Jude itt volt, apa – mondtam végül a gépnek. – Itt, a Rose
Cresten. Gyere haza! Kérlek! – Aztán csak hallgattam a semmit
a vonalban, amíg végül az üzenetrögzítő pittyentett egyet, majd
bontotta a vonalat.
• 33 •