bree despain

hagytam, hogy a félelem komolyan megérintsen, de a súlya szinte
maga alá temetett. – Mi van, ha most lenne szükségem az erőmre?
Daniel belemarkolt a hajába, és dühösen megrántotta.
– Nem tudom, mit vársz tőlem, Grace. Mit csináljak? Nem tudlak
gyorsabban kiképezni. Te is tudod, hogy nem lenne biztonságos.
Nem hagyom, hogy a farkas uralkodjon rajtad.
– Nem arról van szó, hogy a farkas uralkodjon rajtam, Daniel.
Én sem azt akarom… Jaj, én magam sem tudom, hogy mit akarok!
Talán megállítani az időt. Valami varázslatot, amitől gyorsabban
megtanulok uralkodni a képességeim felett. Nem tudom.
– Én sem – emelt fel Daniel egy újabb tálat a szárítóról, majd
azonnal vissza is tette. – Még mindig azt hiszem, Jude csak szórakozik
veled, Grace. A farkas valószínűleg kifejezetten élvezi, hogy
olyan embereket kínozhat, akiket valaha szeretett. – Daniel erősen
megnyomta a „valaha” szót.
Én azonban nem akartam elhinni. Daniel akkor is szeretett,
amikor eluralkodott rajta a farkas. Akkor is kereste a módját annak,
hogyan térhetne vissza a családunkhoz. És azt akartam hinni,
hogy Jude-ban ugyanez zajlik. Meg kellett adnom neki is az esélyt.
Mélyen magamban hinni akartam abban, hogy nem valami buta
vicc volt a ma esti, hanem tényleg figyelmeztetnie kellett. Hogy
még mindig a bátyám akar lenni.
– Nem hallottad az aggodalmat Jude hangjában – mondtam. –
Inkább segélykiáltásnak hangzott az egész.
Daniel megrázta a fejét.
– Bárcsak meg tudnám találni! Akkor megtudhatnám, mi a fenét
akar, vagy megállíthatnám azt az illetőt, aki állítólag el akar
kapni minket. De most nem én vagyok a szuperember.
– De nem is én – morogtam.
• 31 •