bree despain

– Olyan jó lenne, ha legalább apa itthon lenne… Bár azt hiszem,
ő sem lenne képes megvédeni minket.
Daniel összeráncolta a homlokát, és letette a csészét. Testsúlyát
a rossz lábáról áthelyezte a jó lábára.
Váratlanul elszégyelltem magam.
– Nem rád gondoltam. – Vizes kezemet a vállára tettem. – Nem
azt akartam mondani, hogy te nem tudsz többé megvédeni minket.
Magamra gondoltam. Komolyan.
– Semmi baj. Tudom, hogy nem vagyok rá képes, Grace. Ez az
egyik mellékhatása annak, hogy elveszítettem a különleges képességeimet.
– De még mindig erős vagy. Még meg tudnád…
– Nem – nézett rám Daniel végül. – De te képes leszel rá… egyszer
majd. Tudom. Majd ráébredsz…
– Attól félek, hogy ez az egyszer túl későn jön majd el. Azt hiszem,
Jude azért hívott, mert a segítségemre van szüksége. – Lenéztem
kivörösödött kezeimre, amelyek nem akartak meggyógyulni.
– De semmihez sem vagyok elég erős.
– Grace, te vagy az egyik legerősebb ember, akit csak ismerek.
Annak kell lenned, hiszen képes voltál megmenteni engem, mégpedig
nem akárhogy. bármikor lehet belőled hős. – Lehalkította a
hangját, és anyura nézett, mintha attól félt volna, hogy észrevesz
minket. – És az erő ott van a kezedben. Meg fogjuk találni a módját,
hogyan kaparintsuk meg és tartsuk kordában. Csupán egy kis
időre, türelemre és egyensúlyra van szükséged, és munkára tudjuk
fogni. Talán kezdetben túlzottan erőltettük. Talán lazábban kellene
vennünk. Talán több időt kellene szánnunk rá…
– De mi van, ha nincs több időnk? Mi van, ha Jude-nak igaza
volt? Mi van, ha valaki tényleg el akar kapni minket? – Most először
• 30 •