bree despain

– Érdekes – mondta a műsorvezető. – Talán aggódnunk kellene,
hogy a Markham utcai rém a szervezett bűnözés útjára lépett…
Lejjebb vettem a hangerőt, így nem hallatszott annyira, ahogy a
műsorvezető a saját gyenge poénján nevet. Én sosem találtam viccesnek
a Markham utcai rémet, különösen nem most, hogy tudtam,
micsoda… vagy talán inkább: kicsoda. Anya nem tiltakozott
a hangerő miatt: pislogás nélkül bámulta a képernyőt, ahol járókelőket
kérdezgettek a titokzatos rablásokról. Szeme egyik arcról
a másikra ugrott, ahogy a tömeget fürkészte. Tudtam, kit keres
közöttük.
– Anyu! – Felvettem az üres borospoharat és a tányér hideg paradicsomlevest
a kanapé előtt álló dohányzóasztalról. – Nem ettél
semmit. Akarod, hogy főzzek valami mást?
Anya kissé elhajolt, hogy a lábamtól láthassa a tévét.
– Apa azt mondta, hogy hívjam fel Connors doktort, ha megint
nem eszel.
Még csak nem is pislogott.
Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne beszéljek neki Jude hívásáról.
Arról, hogy itt van a közelben, a Rose Cresten. Hogy beszéltem
vele. Hogy amíg ő a tévét nézte, hátha meglátja, talán éppen
a másik fiának az ablaka előtt állt.
De éppen ez az utolsó gondolat állított meg. Nem tudtam, miért
jött vissza Jude. Nem tudtam, mit akar. Nem tudtam, hogy
ember-e most, vagy inkább egy rém, aki betekint egykori családja
ablakán. És nem tudtam, vajon visszajön-e a mai este után. Amit
viszont tudtam, azt pedig éppen hogy nem volt szabad megtudnia
anyunak – legalábbis egyelőre nem.
Anya újra a távirányítóért nyúlt, és újra feljebb vette a hangerőt.
Elvittem a tányérját a mosogatóhoz, aztán kiöntöttem a levest, és
• 26 •