bree despain

ugdosott. Úgy néztem, Charity éppen fel akarta vinni a szobájába,
de James olyan erőteljesen tiltakozott, hogy bármelyik pillanatban
mindketten leeshettek volna a lépcsőn.
A zajok mintha tízszeres hangerővel visszhangzottak volna a fejemben.
Megrándultam, és a fülemre tapasztottam a kezem. A szu-
perhallásom a lehető legjobb alkalmat választotta ki arra, hogy
megmutatkozzon.
– Mi folyik itt? – kiabáltam túl a lármát. – Két órával ezelőtt
letettem Jamest. – Addig nem mentem el, amíg biztos nem voltam
abban, hogy James elaludt, és Charity nekiült a házijának. Most,
hogy apa nem volt itthon, ez volt a legkevesebb, amit megtehettem.
– Nem tudom. Egy órája felébredt, azóta üvölt – mondta Charity,
miközben alig tudott elhajolni James egyik csapása elől. – Aztán
sikerült megnyugtatnom, de amikor vissza akartam vinni a
szobájába, megint belekezdett az ordításba. Azt hiszem, azt álmodta,
hogy valaki van az ablakánál.
Daniellel aggodalmas pillantást váltottunk. Daniel bólintott.
James valószínűleg nem csupán álmodta, hogy figyelik.
– Jaj, James! Hagyd abba! – kiáltott Charity, amikor James megfeszítette
magát, és a lábával rugdalni kezdett. Alig tudta megtartani,
majdnem leejtette a lépcsőn.
– Majd én átveszem – csusszant be mellettem Daniel az ajtón,
és kivette Jamest Charity kezéből. – Nyugi, klambó! – mondta, és
a csípőjére ültette. James csaknem azonnal elhallgatott, aztán remegő
kezekkel átkarolta Daniel nyakát. Daniel volt az ő hatalmas
megmentője, és James a rugdalózóban kifejezetten picinek tűnt
Daniel erős karjában. Akaratlanul is eszembe jutott, hogyan kapta
el Daniel, amikor a szomszédos erdőben lezuhant egy majd’ húsz
méter magas szikláról.
• 23 •