bree despain

– És mit mondott? – kérdezte Daniel.
– Azt, hogy veszélyben vagyok. Hogy mind veszélyben vagyunk.
Azt mondta, hogy „el fognak jönni értetek”, és hogy nem
tudom megállítani őket. És azt is mondta, hogy ne bízzak meg
senkiben… – Beharaptam az ajkamat, és egy pillanatig haboztam.
– Nem tudom, de azt hiszem, rád gondolt.
Daniel karba tette a kezét.
– Ezek szerint nem változott meg a véleménye rólam. – Sötétbarna
szemébe aggodalom költözött.
Eltűnődtem, vajon ugyanarra gondol-e, amire én, hogy talán
Jude más szándékkal tört be a lakásába. Talán Jude azt hitte, hogy
Daniel egyedül, kiszolgáltatottan van otthon. Csakhogy ennek
nem volt semmi értelme. Ha meg akarta volna támadni Danielt, a
jelenlétem nem akadályozta volna meg benne. Hiszen azelőtt sem
jelentettem számára akadályt.
– Mást nem mondott? – kérdezte Daniel.
– Nem. A hívásnak vége szakadt. Azt hiszem, leejtette a telefont.
Idegesnek tűnt. Talán remegett a keze. – Vagy éppen akkor kezdett
átváltozni.
– Szerinted csak szívatni akart? – kérdezte Daniel. – Talán csak
szórakozik veled. Sose akarta, hogy összejöjjünk.
– Nem tudom. – Ránéztem a kezemben lévő telefonra. – Még
ez is lehetséges. De valahogy nem logikus, hogy pusztán egy rossz
tréfa kedvéért térjen vissza… Biztosan volt rá más oka is.
Talán csak új farkasösztöneim kerekedtek bennem felül, vagy
valamilyen testvérkapcsolat lehetett, de valami mélyen, legbelül
azt mondta, hogy Jude-nak igaza van. Mindannyian veszélyben
vagyunk. Csak azt nem tudtam, nem ő-e az, akitől félnünk kell.
• 21 •