bree despain

– De volt – feleltem. – Hacsak nem te szoktál zuhanyzás közben
telefonálni.
– Próbáld használni a képességeidet, akkor meg tudod mondani, itt
volt-e! – mondta Daniel. – Használd az érzékeidet, ahogy mutattam!
Ugyan nem reménykedtem abban, hogy tényleg menni is fog, de
mély levegőt vettem, a levegőt a szájpadlásom hátsó részéhez szívtam,
és megpróbáltam hagyni, hogy betöltse az érzékeimet, ahogy
az elmúlt hónapokban Daniel már legalább tucatszor elmagyarázta.
Képesnek kellett volna lennem arra, hogy megérezzem a bátyám
szagát. Megpróbáltam elnyomni Daniel mandulaszerű ízét
és illatát, és a lakásban mindig jelenlévő halvány olajfestékszagot.
Aztán dühös sziszegéssel kieresztettem a levegőt.
Daniel reménykedve nézett rám.
Megráztam a fejemet. Megint nem sikerült.
– Semmi baj – mondta Daniel. – Majd belejössz. Csak időre van
szükséged. – Mindig ezt mondja.
– Igen, tudom. – Reméltem, hogy nem fog újra bele a szokásos
dumába az egyensúlyról, meg hogy milyen jól haladok, és hogy né-
hány urbatnak évekbe kerül, hogy kifejlessze a képességeit. – Egyébként
sem emlékszem a bátyám szagára, arról nem is szólva, hogy
még sosem kóstoltam.
Daniel elmosolyodott. Az elterelés bevált.
Elvettem tőle a telefont, és az emberi szemem képességeit felhasználva
próbáltam meg valamilyen jelet találni rajta. A telefon
borítása meg volt repedve, mintha leejtették volna. Meglepő volt,
hogy még mindig működik. Megnéztem, mennyi rajta az idő, aztán
azt, mikor hívtak róla utoljára.
– Biztos, hogy erről hívott. – Kirázott a hideg. – Itt volt bent,
miközben mi odakint üldögéltünk.
• 20 •