bree despain

– Jude? – kérdeztem, miközben fel-le kapcsoltam a villanyt.
Semmi sem történt.
A lábam a szívverésem ütemére vitt előre, egyre beljebb és beljebb.
Izmaim megfeszültek, inaimban szúró fájdalmat éreztem,
mintha az egész testem felkészült volna, hogy meneküljön vagy
harcoljon, ha kell.
Elmentem a kanapé mellett, a gyűrött lepedőt fürkészve, mivel
Daniel azt mondta, ott hagyta a telefonját. Daniel a fürdőbe nyitott
be, és óvatosan körülnézett a kis helyiségben. Hallottam, hogy
kinyit majd becsuk néhány szekrényajtót, majd elhúzza a zuhanyfüggönyt.
A bizsergő fájdalmat már az ujjaimban is éreztem, és
még jobban megszorítottam a telefonomat. Aztán újra tárcsáztam.
Először a saját telefonomban hallottam meg a kicsengést jelző hangot,
aztán Daniel telefonja is megszólalt. A hang először halk volt,
de aztán egyre hangosabb, és egyre közelebbről hallottam.
Megpördültem, és ösztönösen a hang felé fordultam, majd ugrásra
készen leguggoltam. Felmordultam.
– Hé, Gracie! – szólalt meg Daniel. Elém állt, és kezét megadóan
a magasba emelte. A telefon ott volt az egyik kezében. – Csak
én vagyok az. A mobil bent volt a fürdőben.
Ráugrottam, és átkaroltam a nyakát.
– Szent szar, már azt hittem, hogy… hogy… – Visszafojtottam a
lélegzetemet, majd a mellkasomhoz szorítottam a holdkő nyakláncot,
és vártam, hogy a feszültség lassan elszivárogjon a tagjaimból.
Nem is tudtam igazából, mire számítottam, amikor megfordultam.
Egy vérfarkasra, telefonnal a pofájában? Előbbi reakciómat
hirtelen nevetségesnek éreztem.
– Semmi baj – simított végig Daniel ujjaival a hajamon. – Nincs
itt senki.
• 19 •