bree despain

Még azelőtt eljöttem otthonról, mielőtt visszajött volna a vasútállomásról,
ahová Carol nénit kísérte, ezért nem tudtam, milyen
üzemmódban volt délután, de ha megint rájött az anyamedve, a
végén még tényleg újból szobafogságot kapok csupán azért, mert
nem vettem fel a telefont már a második csörgésre.
Felültem, és a pulcsim zsebébe nyúltam, de túl sokáig vártam:
mire elővettem a telefont, a hívó már letette.
– A rohadt… – Nem akartam újabb két hetet úgy eltölteni, hogy
Danielt csak a suliban látom. Kinyitottam a telefonomat, megnéztem
a nem fogadott hívások listáját, miközben szurkoltam, hogy
ne anyu legyen az. Amikor azonban megláttam a hívót, majd’ kiesett
a szemem a csodálkozástól. – Hol a te telefonod? – kérdeztem
Danielt.
– Bent hagytam. Az ágyon – ásított Daniel. – Miért?
Felálltam, miközben le sem vettem a szemem a mobil kijelzőjéről.
Rossz előérzet kerített hatalmába. A nyakamon felállt a szőr,
izmaim pedig megfeszültek, mint mindig, amikor veszélyben éreztem
magam. A telefon újra csengeni kezdett a kezemben. Majdnem
elejtettem.
– Ki hív?
– Te.
Addig bénáztam a telefonnal, hogy kis híján kiesett a kezemből.
Végre sikerült felvennem.
– Halló? – kérdeztem bizonytalanul, miután a fülemhez emeltem.
Csend.
A mobil kijelzőjére néztem, hogy lássam, nem tette-e le újra a
hívó, vagy nem szakítottam-e meg véletlenül a hívást. Aztán újra a
fülemhez szorítottam.
• 16 •