bree despain

Azon az éjszakán kis híján elveszítettem mindent.
– Ott egy másik – hajolt előre Daniel, és egy puszit lehelt a szemem
sarkára, majd ajkával végigsimított az arcomon. Érintésének
finomságától az egész testemen bizsergő érzés futott végig.
Daniel ajka a számhoz ért. Először csak finoman végigsimította,
majd óvatosan az enyémhez nyomta az ajkát, kinyitotta a száját, és
csókolni kezdett.
Fájó lábbal húztam közelebb magamhoz – végre eltűnt közülünk
a távolság. Nem érdekelt, hogy Maryanne Duke régi házának hátsó
udvarában ülünk, és az sem, hogy hulló meteorokat kellett volna
számolnunk. Semmi nem létezett, csak az érintése. Senki más nem
létezett a hullócsillagok alatt, csak én, Daniel és a fűtakaró alattunk.
Daniel megrezdült, aztán kissé felemelte a fejét.
– Valami rezeg – suttogta szinte a számba.
– Tessék? – kérdeztem, és megcsókoltam.
Elhúzódott.
– Azt hiszem, a telefonod.
Most már én is éreztem a rezgést: a mobilom volt az a pulcsim
zsebében.
– És akkor? – Játékosan megragadtam a pólóját, és közelebb
húztam magamhoz. – Majd küldenek SMS-t.
– Lehet, hogy anyukád az – mondta Daniel. – Még csak most
kaptalak vissza. Nem akarlak újra két hétre elveszíteni.
– A fenébe!
Daniel elvigyorodott. Mindig mulatságosnak találta, ha káromkodtam.
De igaza volt – mármint anyuval kapcsolatban. Amióta
Jude elment, két üzemmódban működött: vagy zombikirálynő
volt, vagy őrült anyamedve. Mintha valami sajátos mániás depreszsziója
lett volna.
• 15 •