Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
UTÓSZÓ<br />
A hegymászásról a kívülállók zöme a legjobb esetben is hamis képekkel<br />
teli, ködös fogalmat alkot. Elmekurkászok kedvükre csámcsoghatnak<br />
<strong>az</strong>on, hogy egyesek égbe nyúló, zord csúcsok legyőzéséről<br />
álmodoznak. Vakmerőségről és katasztrófákról szőtt történetek<br />
övezik ezt a tevékenységet, amelyhez képest más sportok játszadozásnak<br />
tűnnek. A hegymászás vacak mozifi lmek kedvelt tárgya, puszta<br />
gondolata is olyan képzeteket ébreszt a közvéleményben, amelyeket<br />
leginkább cápákkal és gyilkos méhekkel társíthatunk.<br />
E könyv arra vállalkozik, hogy valamelyest megmetszegesse e túlburjánzott<br />
misztikumot, némi fényt engedjen a homályba. A legtöbb<br />
hegymászó valójában nem tébolyodott, csupán <strong>az</strong> emberlét egy különösen<br />
virulens törzse fertőzte meg.<br />
Az ig<strong>az</strong>ság kedvéért hadd szögezzem le máris, hogy e könyvben<br />
sehol nem fogok nyíltan szembenézni és megmérkőzni a központi<br />
kérdéssel, nevezetesen <strong>az</strong>zal, miért hiányozhat épeszű embernek<br />
ez <strong>az</strong> akármi. Szüntelenül kerülgetem a témát, időről időre valami jó<br />
hosszú rúddal hátulról megbökdösöm, de egyszer sem vetem be magam<br />
a ketrecbe, hogy „férfi módra, blamázs nélkül” birkózzam meg<br />
a fenevaddal. Mégis <strong>az</strong>t hiszem, mire <strong>az</strong> olvasó a kötet végére ér, jobban<br />
pedzegeti majd nemcsak <strong>az</strong>t, miért hágnak a hegyekre a mászók,<br />
hanem <strong>az</strong>t is, hogy miért hajlamosak olyan istenverte megszállottsággal<br />
tenni ezt.<br />
Saját megszállottságomat 1962-ig vezetem vissza. Addig meglehetősen<br />
átlagos gyerekként cseperedtem <strong>az</strong> Oregon állambeli Corn vallisban.<br />
Apám józan és szigorú szülőhöz illően fáradhatatlanul ösztökélte<br />
öt csemetéjét a számtan meg a latin tanulmányozására, szorosra<br />
fogta a gyeplőt, zsenge korunktól <strong>az</strong>on igyekezett, hogy fi gyelmün-
180 ÁLMOK AZ EIGERRŐL<br />
ket lankadatlanul <strong>az</strong> orvosi vagy a jogi pálya felé fordítsuk. Ez a hajcsár<br />
a nyolcadik születésnapomon megmagyarázhatatlan okokból egy<br />
minijégcsákánnyal ajándékozott meg, és magával vitt első mászásomra.<br />
Mai fejemmel el sem tudom képzelni, mi lebegett <strong>az</strong> öregem<br />
szeme előtt, mert tulajdon atyai törekvéseit akkor sem hiúsíthatta<br />
volna meg hathatósabban, ha egy Harleyval és a Pokol Angyalai tagsági<br />
ig<strong>az</strong>olványával lep meg.<br />
Tizennyolc évesen már nem is érdekelt más, csak a mászás: munka,<br />
iskola, barátok, pályaválasztás, lányok, alvás – mindezeket vagy<br />
a mászáshoz ig<strong>az</strong>ítottam, vagy inkább teljesen mellőztem. 1974-ben<br />
odaadásom tovább fokozódott. A meghatározó élményt első alaszkai<br />
expedícióm jelentette: egy hónapos túra hetedmagammal <strong>az</strong> Arri getchcsúcsokhoz,<br />
egy csomó hátborzongatóan komor szépségű, karcsú<br />
gránittoronyhoz. Egy júniusi éjjel fél háromkor, tizenkét órai szakadatlan<br />
mászás után húzódzkodtam föl a Xanadu nevű hegy tetejére.<br />
Az a nyugtalanítóan keskeny sziklataraj alighanem <strong>az</strong> egész vonulat<br />
legmagasabb pontja volt, és előttünk még soha nem taposta bakancs.<br />
Messze lent a környező csúcsok és hegyoldalak narancsszínben derengtek,<br />
mintha <strong>az</strong> északi-sarkvidéki nyár egész éjszaka világoló,<br />
kísérteties alkonyfénye belülről izzította volna fel őket. Metsző szél<br />
süvített a tundrán a Beaufort-tenger felől, érzéketlenné dermesztette a<br />
kezemet, de én még életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor.<br />
1975 decemberében nagy keservesen lediplomáztam. A következő<br />
nyolc évet ács vándormunkásként és kereskedelmi halászként töltöttem<br />
Coloradóban, Seattle-ben meg Alaszkában, vakolatlan salaktégla<br />
falú minigarzonokban laktam, százdolláros autóval jártam, éppen<br />
csak annyit kerestem, amennyiből futotta a lakbérre és a következő<br />
hegymászó-kiruccanásra. Végül kezdtem belefáradni. Éjszakánként<br />
álmatlanul fekve <strong>az</strong>on kaptam magam, hogy újra átélem a kis híján<br />
végzetes helyzeteket, amelyekbe <strong>az</strong> ormokon kerültem. Ahogy <strong>az</strong><br />
építkezéseken esőben-sárban födémgerendákat fűrészeltem, gondolataim<br />
egyre gyakrabban kanyarodtak egyetemi évfolyamtársaimhoz,<br />
akik családot alapítottak, ingatlanbefektetésbe vágtak, kerti bútort<br />
vásároltak, serényen gyűjtögették a vagyont.<br />
Úgy döntöttem, abbahagyom a mászást, és ezt mindjárt közöltem<br />
is a lánnyal, akivel akkoriban jártam. Annyira meghökkent a bejelentésemtől,<br />
hogy igent mondott, amikor megkértem a kezét. A mászás
UTÓSZÓ 181<br />
rám gyakorolt vonzerejét <strong>az</strong>onban csúnyán alábecsültem; a feladás<br />
sokkal nehezebbnek bizonyult, mint képzeltem. Még egy esztendeig<br />
se bírtam <strong>az</strong> önmegtartóztatást, és amikor vége szakadt, egy ideig úgy<br />
tűnt, a házasságomnak is vége. Ám minden papírformával dacolva<br />
valahogy mégis sikerült nősnek maradnom, és a mászást is folytatnom.<br />
Többé nem hajtott <strong>az</strong>onban semmilyen belső kényszer, hogy<br />
a végsőkig feszítsem a húrt, hogy Istent keressem minden hegytetőn,<br />
és minden mászással túltegyek <strong>az</strong> előzőn. Manapság úgy érzem magam,<br />
mint <strong>az</strong> alkoholista, aki át tudott váltani <strong>az</strong> egész héten át tartó<br />
töményvedelésről a szombat esti néhány pofa sörre. Szépen belesüppedtem<br />
<strong>az</strong> alpesi középszerbe.<br />
Hegymászói becsvágyam fordított arányosságban áll írói erőfeszítéseimmel.<br />
1981-ben vette meg első cikkemet országos folyóirat, 1983<br />
novemberében pedig szövegszerkesztőt vásároltam, leraktam szerszámtartó<br />
övemet – reményeim szerint örökre –, és elkezdtem megélhetésszerűen<br />
írni. Azóta is ez a főhivatásom. Úgy látszik, mostanában<br />
egyre több megbízást kapok <strong>az</strong> építészet, a természetrajz vagy<br />
a populáris kultúra témakörében – írtam már tűzjárókról a Rolling<br />
Stone, parókákról a Smithsonian, neoromantikus stílusról <strong>az</strong> Archi tectural<br />
Design hasábjain –, de változatlanul a hegymászótörténetek állnak<br />
legközelebb hozzám, ezek a legkedvesebbek a szívemnek.<br />
Az itt egybegyűjtött tizenkét esszé közül tizenegy eredetileg folyóiratoknak<br />
készült (a kötetet záró Az Ördög Hüvelykujja kifejezetten<br />
e könyvhöz íródott), ennélfogva szerkesztők és adatellenőrzők kisebb<br />
hadának fi gyelmét élvezték – olykor szenvedték el – első megjelenésük,<br />
vagyis sajtó alá rendezésük alkalmával. Külön köszönetet érdemel<br />
Mark Bryant és John Rasmus <strong>az</strong> Outside-tól, valamint Jack Wiley,<br />
Jim Doherty és Don Moser a Smithsoniantől a felbecsülhetetlen hozzájárulásért,<br />
amelyet ezen írások legjobbjaihoz adtak. Mind <strong>az</strong> öten<br />
nemcsak kiváló szerkesztők, hanem jeles írók is, akik újra meg újra<br />
megnyilvánuló érzékenységgel és visszafogottsággal fáradoztak <strong>az</strong>on,<br />
hogy jó irányba tereljenek, amikor eltévelyedtem.<br />
Szintén rászolgált a köszönetre Larry Burke, Mike McRae, Dave<br />
Schonauer, Todd Balf, Alison Carpenter Davis, Marilyn Johnson, Michelle<br />
Stacey, Liz Kaufmann, Barbara Rowley, Susan Campbell, Larry<br />
Evans, Joe Crump, Laura Hohnhold, Lisa Chase, Sue Smith, Matthew<br />
Childs és Rob Story (Oustside); Caroline Despard, Ed Rich, Connie
182 ÁLMOK AZ EIGERRŐL<br />
Bond, Judy Harkison, Bruce Hathaway, Tim Foote és Frances Glennon<br />
(Smithsonian); Phil Zaleski és David Abramson (New Age Journal);<br />
H. Adams Carter (The American Alpine Journal); Michael Kennedy és<br />
Alsion Osius (Climbing); Ken Wilson (Mountain); Peter Burford a gyűjtemény<br />
formába öntésében végzett munkájáért; Deborah Shaw és Nick<br />
Miller a vendégszeretetükért; John Ager, <strong>az</strong> ügynököm; továbbá szabadúszó<br />
kollégám, Greg Child, akivel együtt dolgoztunk a Komisz nyár<br />
a K2-n első változatán.<br />
Hálával tartozom <strong>az</strong> alábbiaknak, akik emlékezetes hegyi napokon<br />
megosztották velem a kötelet: Fritz Wiessner, Bernd Arnold, David<br />
Trione, Ed Trione, Tom Davies, Marc Francis Twight, Mark Fagan,<br />
Dave Jones, Matt Hale, Chris Gulick, Laura Brown, Jack Tackle, Yvon<br />
Chouinard, Lou Dawson, Roman Dial, Kate Bull, Brian Teale, John<br />
Weiland, Bob Shelton, Nate Zinsser, Larry Bruce, Molly Higgins, Pam<br />
Brown, Bil Bullard, Helen Apthorp, Jeff White, Holly Crary, Ben Reed,<br />
Mark Rademacher, Jim Balog, Mighty Joe Hladick, Scott Johnston,<br />
Mark Hesse, Chip Lee, Henry Barber, Pete Athans, Harry Kent, Dan<br />
Cauthorn és Robert Gully.<br />
Legfőképpen Lew és Carol Krakauernek szeretnék köszönetet<br />
mondani <strong>az</strong>ért a meggondolatlanságért, hogy fölvitték nyolcéves fi ukat<br />
a South Sisterre; Steve Rotternek, amiért jó néhány éven keresztül<br />
sorozatosan fölfogadott Boulderben, Seattle-ben és Port Alexanderben;<br />
Ed Wardnak, akihez fogható hegymászó-őstehetséget sosem láttam,<br />
s aki megmutatta nekem, hogyan kell könyörtelenül mászni, mégis<br />
életben maradni; David Robertsnek, aki bevezetett Alaszkába és írni<br />
tanított; meg Linda Mariam Moore-nak, legjobb szerkesztőmnek és<br />
legjobb haveromnak.<br />
Jon Krakauer
Change language