Julesz Béla Dialógusok az észlelésről - Polc.hu

a random-pont sztereogramok, kinematogramok és textúrák esetén működik tökéletesen!
B: Lényegében tehát nem tartod a matematikát az agykutatás csodafegyverének.
Mi a helyzet a fraktálokkal, katasztrófákkal, káosszal, (visszafuttatásos) neurális
hálózatokkal, és a hasonlóan bonyolult elméletekkel, például az információelmélettel?
Ezek megértéséhez elsőrangú matematikai háttérre van szükség.
Szkeptikus vagy a pszichobiológiában való alkalmazhatóságuk iránt?
A: Itt érzékeny pontot érintettél. Úgy hiszem, hogy a matematikai képzettség egyik
legnagyobb előnye az, hogy az embert nem vezetik félre bonyolult, de alkalmazhatatlan
matematikai gondolatok. Bár nem az én tisztem, hogy megítéljem
az általad említett elméletek matematikai vagy tudományos értékét, elmondom,
mi a véleményem a pszichobiológiai alkalmazhatóságukról. Évekkel ezelőtt,
mikor a katasztrófaelmélet felbukkant a színen, lenyűgözött René Thom bizonyítása
arról, hogy négy dimenzióban (három tér, és egy idődimenzióban) csak
hétféle szakadás létezhet (csúcs, fecskefarok stb.), melyeket ő „katasztrófáknak”
nevezett. Ezt az eredményt talán még lenyűgözőbbnek tartottam, mint annak bizonyítását,
hogy három dimenzióban csak ötféle szabályos poliéder létezhet. Elgondolkodtam,
miféle következményekkel jár ez az embriológia számára, ahol
ugyanaz a fejlesztőalgoritmus, teszem azt, különböző kaktuszfajtákat konstruálhat
attól függően, hogy melyik fajta szakadást választjuk ki az egyes dendriteken.
Mikor azonban jobban belegondoltam, rájöttem, hogy a számítógépnek
(és talán az agynak is), melynek a memóriája egyetlen fajta szakadást ismer (a 0
állapotból az 1-be való ugrást, és vissza, vagyis a „csúcs” katasztrófát), teljesen
mindegy, hogy a hét katasztrófa közül melyiket építette be a hardver tervezője.
Végül is, a választott katasztrófa másodpercenként több milliószor következik
be az algoritmus futása alatt. Az algoritmus az egyetlen jelentős esemény. Enynyit
a katasztrófaelmélet alkalmazhatóságáról a pszichobiológiában.
Még kevésbé hozott lázba a káoszelmélet előretörése. Feigenbaum eredményei
a különböző determinisztikus rendszerek kaotikus viselkedése mögött meghúzódó
általános elvekről ugyan váratlanul értek, de nem olyan váratlanul, mint
mondjuk egy jól viselkedő ingákkal vagy bolygómozgásokkal foglalkozó fizikust.
Valóban, az évtizedek során hozzáférhettem a legnagyobb pszeudo-véletlenszám
generátorokhoz, amelyeknek az ismétlési ciklusa is a leghosszabb volt.
Ezeket dinamikus RPS-ek jobb és bal képének elkészítésére használtam, és milliónyi
ilyen (1000-szer 1000 képpontból álló) sztereogram után is össze lehetett
olvasztani őket sztereoszkopikusan, hacsak a számítógép nem hibázott valahol.
Ebből is látszik, hogy a számítógépek determinisztikus rendszerek, melyek képesek
olyan bonyolultan viselkedni, hogy az már káoszra emlékeztet, de valójában
képtelenek valódi véletlenszerűséget produkálni. (Persze, be lehet építeni a
gépbe a kvantummechanika törvényein alapuló igazi véletlenszám generátort is,
de ez a téma már túlmutat ezeknek a dialógusoknak a kereteit.)
Mindezt azért mondtam el, hogy hangsúlyozzam: a káosz nem több determinisztikus
pszeudo-véletlennél, míg az agy inkább analóg rendszerként műkö-
49