Julesz Béla Dialógusok az észlelésről - Polc.hu

4. Matematika és pszichológia
Ha már feltetted nekem a kérdést, hogy miért nem foglalkozom matematikával,
válaszolok neked. Eddig sem titkoltam el előled, hogy a matematikát
milyen sokra becsülöm… Azt kérdezed, hogy miért nem csatlakoztam
mégis azokhoz, akik a matematika művelésére fordítják minden tehetségüket.
Hát, ha jól megnézzük, tulajdonképpen én is ezt teszem, csak másképpen,
mint a többiek. Egy belső hang – ha tetszik, nevezd lelkiismeretnek –,
amelynek szavára hallgatok, azt kérdezte tőlem még kora ifjúságomban:
„Minek köszönhetik a matematikusok nagy eredményeiket?” Semmi másnak –
feleltem neki –, mint annak, hogy a gondolkodás tisztaságát illetően olyan
magas követelményeket állítottak maguk elé, mint senki azelőtt, hogy
megalkuvás nélkül törekedtek az igazságra, és következetesen tartották
magukat ahhoz, hogy csak a világos és minden kétértelműségtől mentes fogalmakban
való gondolkodás vezethet valódi eredményre. Azt mondta erre nekem
ez a hang: „Miért hiszed, Szókratész, hogy ez a módszer csak számokra
és formákra használható? Miért nem próbálod az embereket rábírni, hogy
ugyanolyan igényesek legyenek gondolkodásmódjukkal szemben, bármiről is
gondolkodnak, a mindennapi életben, meg a közéletben, mint a
matematikusok a maguk területén?”
…Azóta én ezzel próbálkozom…
Rényi Alfréd (1964)
A: Mindig is szerettem mind a matematikát, mind Szókratészt (legalábbis, ahogyan
Platón állítja őt be Szókratész védőbeszédében, az egyetlen könyvben, melyet
magammal vittem, amikor 1956-ban megszöktem Magyarországról). Ezenkívül
Rényi Alfrédnek (Bubának) is lelkes csodálója vagyok: ő volt az egyik legnagyobb
matematikus, akivel valaha is találkoztam, és korai halála nagy veszteség
valamennyiünk számára. Korai találkozásom a magyar matematikusokkal, és
különösen drága barátommal és mentorommal, Péter Rózsával (a rekurzív függvények
hírneves kutatójával, és generációjának vezető pedagógusával) volt az,
ami tizenhat éves koromban rányitotta a szememet a matematika szellemi távlataira.
Szintén Péter Rózsa volt, aki megmutatta nekem intellektuális korlátaimat,
megkímélve ezzel attól, hogy csalódott matematikus legyek. Bár magamat mindig
„globálisan okos”, olykor kreatív ötletekkel megáldott embernek tartottam,
tudtam, hogy a tehetséges matematikust, aki képes tucatnyi tényt és segédtételt
egységes bizonyítássá ötvözni, ezenfelül még egyfajta „lokális okosság” is jellemzi,
s ez belőlem hiányzik. A részek koherens egésszé való összeillesztése híján
valamennyi óriási ötletem puszta álmodozásnak tűnt. Miután több tudománnyal
is megpróbálkoztam, végül pszichológus lettem, és az ember akusztikus
és vizuális észlelésével foglalkoztam. Itt aztán teret kaphattak globális ötle-
46