Julesz Béla Dialógusok az észlelésről - Polc.hu

szítést tettek arra, hogy folytassátok a munkáját (Kröse és Julesz, 1989). Nem
zavarba akartalak hozni a feledékenységeddel, csak azt akartam szemléltetni,
hogy milyen hiábavaló megírni egy könyvet. Ha az elején eszedbe jutott volna
Engel, a monográfiád eléggé eltért volna a jelenlegi változattól. De folytasd
csak a tudományos elsőbbségi jogokról szóló gondolataidat.
A: Nem felejtettem el az Engel-cikkben szereplő Helmholtz idézetet; csak hullámzott
a figyelmem. A HPO második kiadásában a kihagyott rész általánosabb és
részletesebb, mint a harmadik kiadásban található. [Egyszerűen csak azért hoztam
fel azt a mulasztást, mert próbálom megmagyarázni, hogy a pszichológusok
angolul beszélő köre miért nem tudott Helmholtz figyelemmel kapcsolatos
vizsgálatairól, de fenti megjegyzésed után nincs több kifogásom.] Egyébként
Dov Sagi és én megmutattuk, hogy amikor a megfigyelőnek azonosítania kell
egy, a fixáción kívül eső tárgyat (mondjuk egy T-t vagy egy L-et) – ami elég
nehéz feladat –, ez az észlelési aktus szenzitizálja a célpont környezetét, és lehetővé
teszi egy egyébként láthatatlan aprócska pont észrevételét is (Sagi és
Julesz, 1986). Ezt a megnövekedett területet „a fókuszált figyelem rekeszének”
neveztük el, és megmértük annak formáját az excentricitás (vagyis a fixációs
ponttól való távolság) függvényében.
Nemrégiben megtalálták Leonardo da Vinci egyik elveszett naplóját, és
megtudtuk, hogy a golyóscsapágyat is feltalálta. Ez a tény puszta történelmi érdekességnek
tűnt, hiszen azok a feltalálók „számítanak”, akiknek közvetlen hatásuk
volt az emberi ügyekre. Azért említem ezt a tényt, mert számos látással
kapcsolatos dolgot generációk fedeztek fel újra és újra, 30–60 éves időkülönbséggel.
Ennyi idő alatt egy tudósgeneráció eltűnik a pályáról. A fiatalabb generáció
tagjai közül sokan – akik tartózkodnak attól, hogy a régi irodalmat olvassák
– újra felfedeznek valami rejtélyes jelenséget, ami jól illeszkedik valami
újabb elméletbe és nincsenek tudatában annak, hogy hasonló okokból, egy vagy
két generációval korábban valaki más már beszámolt ugyanarról a jelenségről.
Első monográfiámban (Julesz, 1971) az olvasó féltucat kötőjeles névpárt talál.
Az első annak a kutatónak a neve, aki újra felfedezte a jelenséget és akit „a” felfedezőnek
tartanak, a második a valódi felfedező (általában évtizedekkel vagy
generációkkal korábbról). Természetesen egy furcsa jelenségnek lehetnek még
korábbi felfedezői is, akiket a történészek még nem azonosítottak. Ennek ellenére,
az újrafelfedező nevét azért tartottam meg, mert elismerést érdemel, ha valaki
sok éven át megúszhatja, hogy bárki megemlítené a valódi felfedező nevét:
érdemben hozzájárult a tudományhoz, hiszen egy elfelejtett tényt hoz vissza a
köztudatba.
Amikor a tudomány űzésére kerül a sor, e vállalkozás munkásainak motívumait
nem lehet elkülöníteni azoktól a motívumoktól, amelyek bármely más
törekvésben vezetik az embereket. A kíváncsiságtól és a játékosságtól kezdve a
hiúságig és mohóságig minden lehetséges erő számításba jön. Ebben a tekintetben
a tudósok hasonlítanak a legtöbb emberre, de érzelmeiket és hajtóerejüket
egy egyedi vállalkozásra összpontosítják: új tudást akarnak szerezni. A tudo-
25