Julesz Béla Dialógusok az észlelésről - Polc.hu

letlenek, a tudós életének egyéb elemei fennakadnak a szerkesztők és bírálók
rostáján. A monográfia életre tud kelteni egy embert. Hermann von Helmholtz
száz évvel ezelőtt írott monumentális monográfiáját olvasva, a szerző szinte
életre kel, és bár ma már sokkal több dolgot tudunk az észlelésről, a monográfia
még most is friss, izgalmas és ösztönző. Másrészről kétlem, hogy sokan olvasnák
Helmholtz cikkeit, amelyek olyan szaklapokban jelentek meg, amelyek már
rég nem léteznek. [Helmholtz óta több ezer új felfedezést és fogalmat publikáltak.
A Boff, Kaufman és Thomas (1986) által szerkesztett kézikönyv igen jó kiindulás.
Ez a könyv hatalmas mennyiségű új anyagot tartalmazó könyv azonban
számos szerző közös műve, ezért nélkülözi Helmholtz könyvének egységességét
és bensőségességét.] Természetesen kevés az olyan géniusz, mint
Helmholtz. De így is, mikor egy olyan megbecsült kolléga, akit nem ismertem
személyesen, nyugdíjba vonul, vagy meghal, kevésbé érzem személyes veszteségnek,
ha hagyott néhány monográfiát maga után. Nem az a fő probléma, hogy
különböző helyeken szétszórt cikkekre kell hagyatkozni, hanem az ember személyisége
vész el örökre. Gyakran legfeljebb a közeli kollégák és tanítványok
néhány pontatlan visszaemlékezésében reménykedhetünk. Hadd jegyezzem
meg, hogy nem keverem össze a monográfiát az önéletrajzzal. Bár nagyon élveztem
néhány tudós és matematikus önéletrajzát (pl. Erwin Chargaff,
Stanislaw Ulam, Mark Kac műveit), természeténél fogva ez a műfaj a szélesebb
közönségnek szól, feláldozva a tudományos tartalmat. Ezen felül míg az önéletrajz
csak akkor érdekes, ha a szerző kivételes teljesítményeket elérő karizmatikus
figura, a kiváló, de kevésbé híres kollégák által írott monográfiák is nagyon
érdekesek tudnak lenni.
B: Még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy az általad leírt monográfia
nem pusztán egy nagyzási hóbortban szenvedő személy énfeltáró kanosszája.
Azért folytasd, kérlek.
A: Három évtizednyi pszichobiológiai kutatás és kollégákkal, doktori hallgatókkal,
diákokkal és a cikkeim, könyvfejezeteim és monográfiáim olvasóival folytatott
számos beszélgetés során rájöttem egy problémára, amit igazán lényegesnek tartok.
Ez az örök „tanár-tanítvány kapcsolat”. A tanár természetesen úgy gyűjti
maga köré a tanítványokat, hogy megosztja velük legjobb ötleteit, álmait, meglátásait,
a tudományos ízlését és a laborfelszerelését, azt remélve, hogy a tanítvány
a mester nyomdokába fog lépni, és akár tudományos körének aktív tagjává
is válik. A fiatal kutatókkal nincs is probléma, mivel nekik is előnyükre válik
együtt publikálni az ismert mesterrel. Mindig azon voltam, hogy olyan tudományos
problémákon dolgozzunk, amelyekkel egyikünk sem foglalkozott, mielőtt
egyesítettük volna erőinket, és ezáltal őket olyan független gondolkodóknak lehessen
tekinteni, akit egy tapasztaltabb egyén segít. A probléma később kezdődik,
amikor a volt tanítvány állást kap és szakítani akar a mesterrel – különösen
azért, mert a felvételi bizottságok és a támogató alapítványok az eredeti munkát
szeretik honorálni. Versengeni kell-e a volt tanítvánnyal, vagy meg kell-e elégedni
azzal, hogy egy kreatív fiatal elme továbbfejleszti a gondolatainkat akár a
20