A Lovak Völgye - Polc.hu

1
Mit számított, hogy az ónos eső jeges tűhegyei véresre
szurkálják bőrét? Már úgyis halott volt. A fiatal nő öszszehúzta
fején rozsomákszőr csuklyáját, és a szélbe hunyorított.
Medvebőr takarója a lábszárát verdeste a tomboló
szélviharban.
Azok a fák még arrébb voltak?, tűnődött bizonytalanul.
Úgy rémlett, mintha nemrég egyenetlen sorban nőtt
fás növényzetet látott volna a láthatáron. Bárcsak figyelmesebben
szemügyre vette volna, gondolta, vagy legalább
az emlékezőtehetsége lenne olyan jó, mint a törzs
többi tagjának. Még mindig törzsbelinek tekintette magát,
habár valójában soha nem tartozott közéjük, s számukra
immár halott volt.
Fejét leszegve nekifeszült a metsző szélnek. Hirtelen
csapott le rá az észak felől támadt förgeteg. Kétségbeesetten
vágyott valamiféle menedékre, de a barlangtól
már messze járt, s a körülötte elterülő vidék ismeretlen
volt számára. Amióta elindult, a hold egyszer már bejárta
fázisainak teljes ciklusát, de neki még mindig sejtelme
sem volt arról, merre visz az útja.
Mindössze annyit tudott, hogy észak felé tart, a félszigeten
túl elterülő szárazföld belseje felé. Iza a szellemvilágba
távozásának éjszakáján arra kérte, hagyja el
a törzset. Előre figyelmeztette, hogy amint Broud a törzs
főnöke lesz, igyekszik majd valamilyen módot találni
9

H Jean M. Auel
Ó
arra, hogy Aylának árthasson. Izának igaza lett. Broud
sokkal nagyobb fájdalmat okozott neki, mint amilyenre
valaha is számított.
„Broudnak semmilyen tényleges oka nem volt arra,
hogy elvegye tőlem Durcöt, a fiamat”, gondolta Ayla.
„Mint ahogyan arra sem, hogy megátkozzon és halálra
ítéljen engem. Hiszen Broud volt az, aki megharagította
a szellemeket. Ő volt az, aki előidézte a földrengést.”
Ezúttal Ayla legalább tudta, mire számíthat. Ám mindez
oly gyorsan történt, hogy még a törzs tagjainak is némi
időbe telt elfogadni a főnök döntését – átnézni Aylán.
Durcnek azonban nem tudták megtiltani, hogy ne vegyen
tudomást édesanyjáról, akit a Barlangi Medve népének
többi tagja már halottnak tekintett.
Broud a düh hevében ítélte el. Amikor valaha – első
alkalommal – Brun ítélte halálra, előbb megbeszélte
a többiekkel. Okkal tette; mindannyian tudták, ezt
kell cselekednie, de ő legalább adott még egy lehetőséget
Aylának.
Ahogy felemelte a fejét, újabb jeges fuvallat csapott
az arcába. Csak most vette észre, hogy alkonyodik. Hamarosan
besötétedik. A lába elgémberedett. Lábbelijét
kibélelte ugyan fenyérfűvel, a jeges latyak mégis átáztatta.
Megkönnyebbülten fellélegzett, amint megpillantott
egy meggörnyedt törpefenyőt.
A sztyeppeken alig nőttek fák; csak ott vertek gyökeret,
ahol elegendő nedvesség volt számukra a fennmaradáshoz.
A két sorban nőtt, széltépázta, csenevész,
aszimmetrikus formájú fenyők, nyírfák vagy fűzfák láttán
többnyire arra lehetett következtetni, hogy patak
csordogál közöttük. A száraz évszakokban üde látványt
nyújtottak a gyér talajvizű vidéken. A síkságon pedig
védelmet kínáltak a nagy északi jégmező felől végigsüvítő
szélviharok elől, még ha ritkásan nőttek is.
A fiatal nő néhány lépéssel egy patak partján találta
magát; a jégbe zárt csermely közepén csupán keskeny
10

H A lovak völgye
Ó
vízerecske csörgedezett. Nyugat felé fordult, s követte
a patak folyását. Remélte, hogy a közeli, alacsony növésű
fáknál biztonságosabb menedéket nyújtó, sűrűbb
növényzetet talál.
Előrehúzta csuklyáját, s továbbvánszorgott. A szél
egyszer csak elállt. Ayla felpillantott. A patak túlpartját
alacsony meredély védte. A lábbelijébe gyömöszölt fenyérfű
mit sem ért az átkeléskor beszivárgó jeges víz ellen.
Mégis örült, hogy nem éri már a szél. A partfal egy
helyen valaha beszakadt. A bemélyedést kusza fűgyökérzet
és összetapadt aljnövényzet födte. Alatta száraz
vacok kínálkozott.
Kioldozta hátikosarának átnedvesedett bőrszíját, lerázta
válláról terhét, aztán elővette nehéz bölénybőr sátorlapját
és egy legallyazott, erős faágat. Hátrafelé lejtő,
alacsony sátrat állított fel, amelyet elöl az ág tartott
nyitva, kétoldalt pedig kövekkel és uszadék fával fogatta
le.
Fogával meglazította csuklóján kör alakú, prémmel
bélelt bőrkesztyűjének szíját. A kesztyű tenyerén vágott
hasítékon kidughatta a hüvelykujját vagy a kezét,
ha meg akart fogni valamit. A lábbelije is hasonló módon
készült, csak épp hasíték nem volt rajta. Üggyel-bajjal
sikerült kioldoznia a bokája köré tekert, megdagadt
bőrzsinórokat. Óvatosan kikotorta a nedves fenyérfüvet
a lábbeliből, de nem dobta el.
Sátrában ázott oldalával lefelé a földre terítette a
medvebőrt, ráhelyezte a fenyérfűcsomót, a lábbelit és a
kesztyűt, aztán lábbal hátrafelé bekúszott. Bebugyolálta
magát a szőrmetakaróba, s kosarával elzárta a sátor
bejáratát. Megdörzsölgette jéghideg lábát, és amikor a
nyirkos szőrmefészek felmelegedett, összekucorodott,
és lehunyta szemét.
11

H Jean M. Auel
Ó
A fagyos tél már az utolsókat lehelte, mégis vonakodva
engedett utat a tavasznak. Ám az ifjonti, szeszélyes
évszak makacsnak bizonyult. A dermesztő hideg jeges
emlékei közt a meleg szívfájdító jelei nyári hőséggel kecsegtettek.
Éjszaka váratlan vihar tört ki.
Ayla kápráztató napsütésre ébredt. A nap sugarai ragyogó
fénnyel verődtek vissza a patak mentén nyomokban
megmaradt jég- és hófoltokról. Odafent az égbolt
mélykéken ragyogott. Csipkés szélű felhőfoszlányok
úsztak messze dél felé. Ayla előmászott a sátorból, és víztömlőjével
mezítláb a csermelyhez futott. Fittyet hányva
a fagyos hidegre, megtöltötte a bőrrel bevont hólyagot,
nagyot húzott belőle, aztán visszakúszott a szőrmetakaróba
megmelegedni.
Nem sokáig időzött. Alig várta, hogy kint lehessen a
szabadban most, hogy a fenyegető vihar veszélye már
elmúlt, és a nap melengető sugarai hívogatták. Felöltötte
a teste melegével megszárított lábbelijét, majd a szőrmével
bélelt bőrtakaró fölé kötötte a medvebőrt. A kosárból
elővett egy darab szárított húst, elcsomagolta a
sátrat meg a kesztyűjét, és a húst rágcsálva ismét felkerekedett.
A patak kacskaringók nélkül, egyenes mederben folyt
az enyhén lejtős vidéken, ami Ayla számára megkönynyítette
az előrehaladást. Közben monoton, dallamtalan
hangon dudorászott magában. A partközeli bokrokon
imitt-amott zöld pettyeket fedezett fel; az olvadozó
hótakaró alól merészen előkandikáló apró virág pedig
mosolyt csalt az arcára. Váratlanul elszabadult egy vastag
jégdarab. Elgördült mellette, majd tovabukdácsolva
a patakban kötött ki, ahol a sebes sodrás magával ragadta.
A félsziget déli csücskén már beköszöntött a tavasz,
amikor Ayla hátrahagyta a törzsi barlangot. Ott korábban
tavaszodott és melegebb volt. A hegyvonulat útját
állta a metsző szeleknek, és a beltenger felől áramló fu-
12

H A lovak völgye
Ó
vallatok meleget és esőt hoztak a keskeny partvidékre
és a délre néző hegyoldalakra, ezért ott mérsékelt éghajlat
uralkodott.
A sztyeppeken hidegebb volt. Ayla a keleti oldal felől
kerülte meg a hegyláncot, és ahogy a nyílt prérin keresztül
egyre északabbra tartott, semmi jelét nem tapasztalta
a melegedésnek, amely ugyanolyan lassan nyomult
előre, mint amilyen tempóban ő haladt. Mintha mindig
kora tavasz kísérte volna útján.
Csérek vijjogására lett figyelmes. Felpillantott. A sok
kis sirályszerű madár széttárt szárnnyal körözött és könynyedén
ide-oda siklott a levegőben. Közel lehet a tenger
– állapította meg Ayla. A madarak ilyenkor raknak
fészket, ami azt jelenti, tojásokat költenek. E gondolatra
megszaporázta lépteit. A sziklákon talán kagylókat,
tengeri csigákat is talál majd, és a parti víztócsák telisteli
lesznek tengeri rózsával.
A nap épp delelőre járt, amikor Ayla a szárazföld déli
partvidéke és a félsziget északnyugati nyelve által közrefogott,
védett öbölhöz érkezett. Végre elérte a földnyelvet
és az összefüggő szárazföldet összekötő széles átjárót.
Levette hátáról a kosarát, és felmászott a táj fölé magasodó
sziklás kiszögellésre. A szilárd sziklatömb tenger
felőli oldalából hajdan jókora egyenetlen darabokat
hasítottak ki a dübörgő hullámok. Alkamadarak és csérek
csapata haragos rikoltozással pörlekedett Aylával,
amikor még fészekmeleg tojásaikat összegyűjtötte. Tüstént
feltört néhányat, és azonmód lenyelte. Mielőtt lemászott
a szikláról, kettőt-hármat még a köpönyege zsebébe
csúsztatott.
Kibújt lábbelijéből, és belegázolt a hullámokba, hogy
kimossa a homokot a szikláról lefeszített kagylókból.
A tengeri rózsák ellenálltak; amikor Ayla feléjük nyúlt,
hogy kirántsa őket az elvonult dagály nyomában viszszamaradt
sekély pocsolyából, tüstént behúzták virágsziromhoz
hasonló tapogatóikat. Mivel amúgy sem lá-
13

H Jean M. Auel
Ó
tott még ilyen színű és formájú tengeri rózsákat, inkább
a homokból kikapart kagylókkal egészítette ki ebédjét.
Nem rakott tüzet; jóízűen, nyersen fogyasztotta el a tenger
ajándékait.
Miután tojással és kagylóval jól belakmározott, ejtőzött
egyet a magas szikla lábánál, majd ismét felkapaszkodott
a szirtre, hogy jobban rálásson a partvidékre és
a szárazföldre. Térdét karjával átkulcsolva üldögélt a
monolit tetején, és az öblön túl elterülő sztyeppvidéket
fürkészte.
„Íme, ott van a félszigeten túl elterülő szárazföld”,
sóhajtotta. „És most hová menjek, Iza? Azt mondtad,
ott élnek az idegenek, de én egy teremtett lelket sem látok.”
Amint a hatalmas, kihalt vidéket szemlélte, emlékezetében
felidéződött az a három évvel ezelőtti szörnyű
éjszaka, amikor Iza a szellemek földjére távozott.
– Ayla, te nem vagy törzsbeli. Idegennek születtél. Közéjük
tartozol. El kell menned, gyermekem, hogy megtaláld
a népedet.
– El kell mennem? Hová mehetnék, Iza? Senkit nem
ismerek az idegenek közül. Azt se tudom, merre keressem
őket.
– Északra, Ayla. Menj északra! Sokan vannak, innen
északra laknak, a félszigeten túl, fent a szárazföld belsejében.
Nem maradhatsz itt. Broud előbb-utóbb megtalálja
a módját, hogy ártson neked. Menj és keresd meg őket,
gyermekem! Találd meg a népedet és az életed párját!
Ayla akkor nem ment el, képtelen volt rá. De immár
nem maradt más választása. Meg kell találnia az idegeneket,
már csak rájuk számíthat. Soha többé nem mehet
vissza a Barlangi Medve népéhez; soha többé nem
láthatja a fiát.
Könnyei patakokban csorogtak végig az arcán. Eddig
nem sírt. Az élete forgott kockán, amikor eljött, s helyzete
14

H A lovak völgye
Ó
nem engedte meg, hogy búnak eressze a fejét. Most azonban
nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek.
– Durc... gyermekem – zokogta, tenyerébe temetve arcát.
– Miért fosztott meg tőled Broud?
Siratta a fiát és a törzs hátrahagyott tagjait; Izát, aki
egyetlen anyjaként élt az emlékezetében; sírt, mert magányosnak
érezte magát, és félt a reá váró ismeretlen világtól.
Ám Crebért, aki sajátjaként szerette őt, még nem
tudott könnyet ejteni. Túlontúl friss volt a bánat; még
nem készült fel rá, hogy megbirkózzon vele.
Amint könnyei elapadtak, azon vette észre magát,
hogy a mélységben dübörgő hullámokat bámulja. Figyelte,
ahogy hömpölyögnek, fel-felcsapva tajtékot vetnek,
s kavarogva örvénylenek az éles kövek között.
„Milyen egyszerű is lenne!”, futott át az agyán. „Nem!,
rázta meg a fejét, és felegyenesedett. „Megmondtam
Broudnak, hogy elszakíthat a fiamtól, elkergethet, megátkozhat,
de az életemet nem veheti el.”
Szájában sós ízt érzett, a könnycseppek ízét. Kesernyés
mosoly suhant át az arcán. Eszébe jutott, hogy Izát
és Crebet mindig mennyire nyugtalanították a könnyei.
A törzsbeliek szeme csak akkor lábadt könnybe, ha sérülés
érte. Még Durc sem tudott könnyezni, pedig sok különös
vonást örökölt anyjától. Nagy, barna szeme azonban
a törzsbeliekéhez hasonlított.
Ayla sietve lemászott a szikláról. Miközben hátára
vette a kosarát, azon tűnődött, valóban gyenge-e a szeme,
vagy minden idegené könnyezik? „Találd meg a
népedet és az életed párját!”, visszhangzottak fülében
Iza szavai.
A fiatal nő a partvidék mentén nyugat felé haladt.
Számos patakon és éren kelt át, melyek mind a beltengerbe
igyekeztek, mígnem egy nagyobb folyóhoz ért.
Ekkor északnak vette az irányt, a sebes folyóvíz med-
15

H Jean M. Auel
Ó
rét követte a szárazföld belseje felé, miközben azt leste,
hol tudna átgázolni rajta. Ezen a szakaszon a folyót
csak fenyők szegélyezték, de feljebb, a sztyeppvidéken
már fűzfa-, nyírfa-, nyárfacsoportok is társultak a sűrűn
nőtt tűlevelűekhez.
Ayla nem tágított a kanyargó folyó mellől, ám ahogy
teltek-múltak a napok, nyugtalansága nőttön-nőtt. Ha
továbbra is a folyót követi északkeleti irányba, ismét
keletre jut vissza, de Ayla ezt nem akarta. Tudta, hogy
néhány törzsbeli a szárazföld keleti részén szokott vadászni.
Véletlenül sem akart összetalálkozni velük, hiszen
őt halálra ítélték. Éppen ezért már korábban eltervezte,
hogy az északra vándorlás során nyugati irányt
fog tartani. Valahogyan át kell jutnia ezen a folyón.
Amikor a folyó kiszélesedett és egy sóderszigetet közrefogva
két ágra szakadt, Ayla úgy döntött, megkockáztatja
az átkelést. A sziget túloldalán néhány nagy, gömbölyű
követ látott, s arra következtetett, hogy a folyó
azon a helyen bizonyára eléggé sekély ahhoz, hogy átgázolhasson.
Ayla jól úszott, de nem akarta, hogy a ruhája
és a kosara vizes legyen. Túlságosan hosszú időbe
telt volna, míg megszáradnak, hiszen az éjszakák még
hidegek voltak.
A parton fel-alá járkálva a gyors folyású vizet kémlelte.
Miután kiszemelte az átkelésre legalkalmasabb pontot,
meztelenre vetkőzött, a holmijait egymásra hajtogatta
és a kosárba helyezte, aztán a kosarat maga előtt
feltartva belegázolt a vízbe. Talpa meg-megcsúszott a síkos
köveken, és félő volt, hogy ha egyensúlyát veszti, a
sodrás magával ragadja. Ennek az ágnak a közepén derékig
ért a víz, de Ayla végül szerencsésen partot ért a
szigeten. A másik ág szélesebb volt. Már csaknem félúton
járt, amikor kezdett kétsége támadni afelől, át tud-e
gázolni a vízen, de mégsem adta fel.
Már jócskán túljutott a sodorvonalon, amikor a folyó
fokozatosan mélyülni kezdett, mígnem Ayla már csak
16

H A lovak völgye
Ó
lábujjhegyen tudott előrearaszolni. Kosarát a feje fölé
kellett tartania, mert itt már nyakig ért a víz. Aztán a
mederfenék hirtelen eltűnt a lába alól. Feje a víz alá merült.
Önkéntelenül nagyot kortyolt, de a következő pillanatban
már a vizet taposva felrúgta magát a felszínre.
Fél kézzel a feje tetején billegő kosarat fogta, míg a
másik kezével igyekezett a túlpart felé evickélni. Az ár
elkapta, tovalódította, de nem sikerült messzire vinnie,
mert Ayla egyszer csak köveket érzett a talpa alatt, és
néhány pillanat múlva már kint is volt a parton. Maga
mögött hagyva a folyót, újra a sztyeppvidéken folytatta
útját. Ahogy egyre északabbra haladt, mind többet sütött
a nap, és kevesebbet esett az eső; ez azt jelezte, hogy
a tavasz utolérte, sőt meg is előzte őt. A fák és a bokrok
rügyei kihajtottak, levelet bontottak, a fenyőágak végén
pedig zsenge, világoszöld, friss hajtások jelentek meg.
Ayla le-lecsippentette őket, hogy útközben rágcsálgatva
élvezhesse az enyhe, jellegzetes fenyőízt.
Általában egész nap gyalogolt, míg alkonyattájt egy
patakot vagy csermelyt nem talált, ahol sátrat vert. Még
mindig könnyű volt vízre bukkanni. A tavaszi esőzés és
a fent, északabbra elolvadt hó megárasztotta a patakokat,
és feltöltötte az egyébként száraz, de legjobb esetben
is csak lassú folyású, iszapos vízmosásokat és kiszáradt
medreket. Ám ezt a rengeteg vizet hamar elnyelte a virágzásnak
indult, zöldülő sztyeppvidék.
A fehér, sárga, bíborvörös – és imitt-amott élénkkék
és piros – szirmú virágok szinte egyik napról a másikra
ellepték a vidéket, s a messzeségben belevegyültek
a tájat uraló üde zöld fűbe. Aylát lenyűgözte a látvány
szépsége; mindig is a tavasz volt a kedvenc évszaka.
Amint a természet új erőre kapott, Ayla egyre ritkábban
nyúlt a magával hozott, amúgy is fogytán lévő tartósított
élelmiszerhez, és áttért a gyűjtögetésre. Ez korántsem
lassította a haladásban. A törzsben minden nő
megtanulta, hogyan kell leveleket, virágokat, rügyeket
17

H Jean M. Auel
Ó
szedni menet közben, jóformán megállás nélkül. Ayla
egy erős ágat legallyazott, egyik végét a kőkésével kihegyezte,
s az így nyert ásóbottal ügyesen kiforgatta a földből
a gyökereket és a gumókat. Könnyen ment a gyűjtögetés,
hiszen csak önmagát kellett élelemmel ellátnia.
Csakhogy Ayla még valamihez értett, amihez a törzsbeli
asszonyok nem. Tudott vadászni. Igaz, csak paritytyával,
de még a férfiak is egyetértettek abban – miután
nagy nehezen sikerült megbarátkozniuk a gondolattal,
hogy Ayla nő létére vadászik –, hogy ő a törzsben a legügyesebb
parittyavető. Önmagától sajátította el ezt a tudományt,
ám drágán meg is fizetett érte.
Mikor a sarjadzó növények és füvek kezdték előcsalogatni
az ürgemókusokat, a mezei óriáshörcsögöket,
a nagy ugróegereket, a mezei és az üregi nyulakat föld
alatti téli vackukból, Ayla elővette a parittyáját, és az ásóbotja
mellé, a bőrszíjba csúsztatta, amellyel a medvebőrt
fogta össze magán. A gyógynövényes iszákját azonban
a belső övre akasztva hordta, amellyel a medvebőr alatt
viselt szőrmeköpönyeget kötötte össze a derekán.
Immár bőségesen akadt eleség; tűzifának valót szerezni
a tűzrakáshoz már valamelyest nehezebb volt. Igaz,
az időszakos patakok mentén talált fákat, bokrokat, öszszekuszált,
elszáradt faágakat, és valahányszor száraz
ág vagy állati ürülék került az útjába, begyűjtötte. Mégsem
rakott minden este tüzet. Előfordult, hogy nem volt
száraz tűzifája, vagy olyannyira elfáradt, hogy nem volt
kedve bajlódni vele.
Csakhogy a biztonságot nyújtó tűz nélkül nem szívesen
éjszakázott a szabad ég alatt. A hatalmas füves pusztaságban
rengeteg növényevő állat legelészett. Soraikat
különféle négylábú vadászok ritkították. A tűz általában
távol tartotta a ragadozókat. A Barlangi Medve népénél
bevett szokás volt, hogy az egyik magas tisztséget betöltő
férfi mindig magánál hordott egy faszéndarabot, hogy
bárhol újra tüzet tudjanak gyújtani. Ayla most korholta
18

H A lovak völgye
Ó
magát, miért is nem jutott ez eszébe hamarabb. A tűzcsiholó
és a lapos fatepsi nem könnyítette meg a tűzrakást,
amikor a rőzseágak még zöldek, nyersek voltak.
Amikor Ayla egy tulok csontvázára bukkant, azt hitte,
ez a gondja is megoldódott.
A hold megint végigjárta útját, s az esős tavasz lassacskán
meleg kora nyárba fordult. Ayla még mindig a
beltenger felé enyhén lejtő, végeláthatatlan parti síkságon
barangolt. Az időszakos áradásokkal lezúduló hordalékból
hosszú tölcsértorkolatok alakultak ki, melyeket
homoktorlaszok zártak el részben, avagy egészen, s
így azokon a helyeken lagúnák és tavak keletkeztek.
Ayla délelőtt megállt egy tavacskánál, hogy megtöltse
csaknem kiapadt víztömlőjét. A tó posványosnak,
ihatatlannak tűnt, ezért előbb a tenyeréből megkóstolta.
Nyomban ki is köpte, és a tömlőjéből egy korty vízzel
kiöblítette a száját.
Ez a tulok is ebből ihatott?, tűnődött el a kifehéredett
csontok és a hosszú, hegyes szarvú koponya láttán. Hátat
fordított a halált hozó víznek, ám a szemét továbbra
sem tudta levenni a fehér koponyáról és a hosszú szarvról...
a görbe, üreges szarvról. Valami szüntelen motoszkált
a fejében.
Déltájban megpihent egy csermelynél. Elhatározta,
hogy tüzet rak, és megsüti a nemrég elejtett nyulat. Napsütötte
helyen ült, két tenyere között forgatta a tűzfúró
botot a tűzgyújtó fán. Szüntelen az járt a fejében, bárcsak
ott teremne Grod az izzó faszénnel, amit a...
Hirtelen felpattant, kosarába dobálta a tűzcsiholó
esz közöket meg a nyulat, és visszasietett azon az úton,
amelyen jött. Amikor a tavacskához ért, megkereste az
őstulokkoponyát. Grod a hosszú, üreges őstulokszarvban
hordozta magával a szárított mohába vagy zuzmóba csomagolt
izzó faszéndarabot. Aylának eszébe ötlött, hogy
egy ilyen szarvban ő is mindenhová magával vihetné a
tüzet.
19

H Jean M. Auel
Ó
Mialatt a szarvat rángatta, lelkiismeret-furdalás kerítette
hatalmába. A törzs asszonyainak nem volt szabad
tüzet hordozniuk. De ki hordozza helyettem, ha nem
én?, érvelt magában, miközben egy erős rántással letörte
a szarvat, aztán sebtében távozott. A tiltott cselekedetnek
már csak a gondolatára is szinte magán érezte a
törzsbeliek árgus és megrovó tekintetét.
Valaha az életben maradása azon múlt, tud-e alkalmazkodni
a saját természetétől merőben idegen életmódhoz;
most pedig azon, felül tud-e kerekedni a gyermekkorában
belénevelt szokásokon, és képes-e önállóan, a törzsi
hagyományoktól függetlenül dönteni. Az őstulokszarv
jelentette a kezdetet. Jó jel volt a későbbiekre.
Reggel száraz moha után kutatott, amibe becsomagolhatja
az izzó faszéndarabot. A barlang környéki erdős
terület telis-tele volt mohával, itt a száraz síkságon
azonban írmagját sem találta. Talán a fű is megteszi, gondolta.
Amikor legközelebb tüzet akart gyújtani, döbbenten
tapasztalta, hogy az izzó faszéndarab kihunyt. Végül
hosszas kísérletezés és számtalan kudarc árán rájött,
hogy egyik táborhelytől a másikig hogyan tarthatja életben
a parazsat. Az őstulokszarvat is az övére akasztva
hordta. Aylának mindig sikerült valamilyen úton-módon
átgázolnia az útjába eső patakokon, de amikor a
nagy folyóhoz ért, tudta, itt más megoldást kell kitalálnia.
Napokon át követte a folyót felfelé a folyásiránnyal
szemben, ám az méreteiben mit sem változott, ráadásul
visszakanyarodott északkelet felé.
Bár sejtette, hogy már elhagyta a törzsbeliek vadászterületét,
mégsem akart kelet felé menni, mert az azt jelentette
volna, hogy visszamegy a törzshöz. Pedig oda
többé nem térhetett vissza, ezért nem is állt szándékában
abba az irányba tartani. Csakhogy a folyóparton sem
maradhatott a szabad ég alatt, ahol tábort vert. Mindenképpen
át kellett kelnie. Ez volt az egyetlen út, amerre
továbbmehetett.
20