Tollhegyen A fekete macska - Polc.hu

Álmok és lidércnyomások Idôjós úr
Megbízható,
mint egy barométer
Ha van otthon macskánk,
csak meg kell figyelnünk,
ha tudni szeretnénk, milyen
idô várható. A tudósok
valószínûleg csóválják a fejüket, de
tagadhatatlan, hogy a rendkívül érzékeny
macska ugyanolyan megbízható meteorológussegéd
lehet, mint egy béka! Persze
csak akkor, ha hiszünk elôdeinknek...
Franciaországban, Olaszországban és Svájcban
a mosakodó macska megfigyelése régi
idôk óta bevett gyakorlat. Franciaországban
ráadásul egy 15. századi bizonyítékot is lelhetünk
a híres A guzsaly evangéliumai címû kötetben,
a népi bölcsességek gyûjteményében,
amelyben a krónikás följegyzi: „Ha macskát
látsz a napon ülni az ablakban, és fölemelt
mancsát a füle mögé helyezi, biztos lehetsz
abban, hogy aznap nem fog esni...”
Természetesen mindenki tudja, aki lakott
már macskával, hogy ez a visszatérô simogató
mozdulat az állat teljes tisztálkodásának
egyik fázisa, a mellsô mancsa „mosdókesztyûként”
szolgál, hogy elérje a koponyája tetejét!
Ennek ellenére több régi mondókában is fellelhetô ez
a hiedelem, mint ebben:
34
„Macska mancsa füle mögött
Jelenti a napos idôt.”
Ha a Vogézek környékén élô parasztok azt látták, hogy a macska
a füle mögé simítja a mancsát, bólogattak: „Hátrahúzza az
esôt.” De hát az ókori
vallások talán nem kapcsolták
a macska alakját az
esôhöz és a termékenységhez?
Miközben ôseink a macskának
az idôváltozáshoz köthetô, külön

Akár esik, akár süt a nap,
a macskák szeretnek összebújni.
S persze kettesben jobban esik
a mosakodás is!
féle mozdulatait és testhelyzeteit figyelték meg, néha öntudatlanul
is az etológia úttörôinek mutatkoztak. Négylábú barátaink
viselkedése érdekelte ôket. A macska dorombol, és dörzsöli
az orrát? Ez jó idôt ígért. Ha az állat izgett-mozgott, idegesen
karmolta a földet és a szônyeget, majd fölmászott a függönyre,
akkor heves vihar vagy zivatar készülôdött. Egy nyughatatlan,
föl és alá mászkáló, állandóan nyávogó macska szelet jósolt, és
abban az irányban karmolta a padlót, ahonnan a szélroham várható
volt. Ha az állat a tûzhely (a modern korban a fûtôtest) közelébe
húzódott, rossz idô közeledett, különösen, ha a hátát fordította
a tûzhely felé: akkor havazásra lehetett számítani.
A macska testhelyzete alvás közben a helyiség hômérsékletétôl
függött. Minél hidegebb volt, annál inkább összegömbölyödött;
ha a higany szála följebb kúszott, elnyújtózott, hogy a padló
hûvöse jobban hûtse a testét. Nincs hát abban semmi meglepô,
hogy a macskák hideg idôben közelebb húzódnak a hôforráshoz:
innen már csak egy lépés – vagy mancsnyújtás – a hóesés megjövendölése!
Ugyanakkor elképzelhetô, hogy négylábú társunk ösztönösen
megérez egyes természeti jelenségeket. A tudósok is osztják ezt
a véleményt: a macska képes elôre látni bizonyos erôszakos eseményeket,
például szélvihart, ciklont, vihart, földrengést vagy
vulkánkitörést. Hatodik érzék? Mivel nem ismerjük eléggé
az állat érzékelôszerveit, gyakran titokzatos elôérzetként magyarázták
azt, ami minden bizonnyal jól mûködô, a természet
ölén élni és túlélni képes szervezetre utal.
A macska rendkívül érzékeny az elektrosztatikus töltés növekedésére,
a mágneses erôterek változásaira, a talajrezgések erôsödésére,
ezért képes az embernél elôbb megérezni (és a maga módján
jelezni is) egyes különleges meteorológiai vagy klimatikus
eseményeket.
A televízióban-rádióban sugárzott számtalan idôjárás-jelentés
kiszorította a helyébôl a macskától kapott tanácsokat. Ennek ellenére
szabad-e megfeledkeznünk arról, hogy lakásunkat megosztjuk
egy idôjóssal, amely néha megbízhatóbb, mint a legbonyolultabb
számítógép?
35

Úri negyed A Fekete Macska
Egy macska képére
formált mulató
Ez a macska a 19. század végén az értelmiségi, bohém
és irodalmár Párizs koronázatlan királya. A sors
igazságtalansága: nem maradt fenn, milyen becenevet
viselt az a kandúr, amelynek a leghíresebb montmartre-i
mulató köszönheti a nevét: a Fekete Macska.
1881-ben történt, hogy Rodolphe Salis borkereskedô, a költészet
szerelmese megnyitotta elsô vendéglátóhelyét a Rochechouart
körút 84.-ben. Azon az estén,
amikor Salis elôször nézett körül az
elhagyatott helyen, egy szerencsétlen,
csontra soványodott fekete macska
nyávogása fogadta; a kis állat a szomszéd
lámpaoszlopon üldögélt. A vendéglôs
befogadta a macskát: kitalálta
a mulató nevét, annál is inkább, mert
az egyben fôhajtás Edgar Allan Poe
és egyik leghíresebb története, A fekete
macska elôtt! De mi az igazság?
Yvette Guilbert énekesnô és késôbbi
törzsvendég és a Fiáker elôadója más
változatban ismerteti a tényeket: „Az
üzlethelyiségben talált fekete kandúr
után kapta a nevét az ott megnyílt
mulató. Az állat lett a kabalája is.”
Akár így, akár úgy, a fekete macska
megihlette a montmartre-i mûvésze-
54
ket: Willette a mulató cégérére festette, bent pedig egy festmény
a madonna lábánál ábrázolta. A Fekete Macskában adott találkát
egymásnak mindenki, akit tehetségként tartottak számon
Párizsban, lett légyen író, költô, zenész, sanzonénekes, festô vagy
grafikus: Victor Hugo, Émile Zola, Charles Cros, Jean Richepin,
Léon Xanrof, Jules Jouy, Maurice Rollinat, Maurice Donnay,
Gabriel Montoya, Alphonse Allais, Jean Lorrain, Steinlen, Caran
d’Ache, Toulouse-Lautrec, Forain,
Léandre, Yvette Guilbert...
Aristide Bruant, a leghíresebb montmartre-i
sanzonénekes komponálta a
mulató himnuszát: A fekete macska
panasza azon mód örökzölddé vált, a
közönség minden este kórusban énekelte:
„Szerencse fel,
Vár rám a Chat noir,
A holdfény hívogat
Montmartre-i éjszakán.”
Mivel a helyiség már túl kicsinek bizonyult,
hogy beférjen az egyre népesebb
közönség, a Fekete Macska
áthelyezte a székhelyét egy másik
montmartre-i helyszínre, a Laval (ma
Aristide Bruant
Toulouse-Lautrec plakátján

A Fekete Macska-turné¸
Steinlen plakátja (1895)
Victor-Massé) utcába. A berendezés
és a dekoráció teljes egészében a hírneves
fekete kandúrt dicsôítette. Willette
Macskás Szûzanya címû képén kívül
megcsodálhatták Grasset kandallóját,
amelynek bizánci oszlopait két macska
tartotta – közrefogva a „Montjoye
Montmartre” jelmondatot –, eme kettôt
másik két kandúr tartotta szemmel,
misekönyveken egyensúlyozva!
Az ablakok között egy festmény ugyancsak
egy fekete macskát ábrázolt, amint
fehér kacsát ijesztget: ez a kispolgári közönséget
gúnyolta, amelyet rémületbe
kergetett a montmartre-i, korabeli divatos
kifejezéssel élve, „fekete macskás”
szellem. A mûvészetpártolók mind ide
igyekeztek, hogy hallhassák a sanzonesteket,
lássák az árnyjátékszínházat, és találkozhassanak az ott
ülô írókkal, színészekkel és mûvészekkel a színes nyüzsgésben.
A Fekete Macska Franciaország-szerte turnékra indult (amit
Steinlen híres plakátja örökített meg), ezenkívül megjelent egy
szatirikus irodalmi folyóirat ugyancsak Fekete Macska címmel,
amelynek munkatársai közé sorolhatjuk Alphonse Allais-t, Guy
de Maupassant-t, Barbey d’Aurevillyt, Victor Hugót, Huysmanst,
Jean Lorraint, Edmond de Goncourt-t; a zenekritikákat Gou-
nod és Massenet írta, az illusztrációkat Steinlen, Willette és
Léandre jegyezte. A Fekete Macska dicsôsége 1898-ig tartott.
Akkor a Montmartre iránti érdeklôdés alábbhagyott. A mulató
végképp bezárta kapuit. Rodolphe Salis mindenesetre egyszer s
mindenkorra véget vetett a fekete macskával szemben tanúsított
régi, középkori félelemnek; az állat innentôl fogva a szellem, az
intelligencia és a gúnyoros derô jelképévé vált. Bizony, a fekete
macskáknak igazán jól jött ez az elégtétel!
55

Tollhegyen Baudelaire macskái
„Rejtélyes szemükben”
az örökkévalóság
Charles Baudelaire (1821–1867) A romlás virágai
címû kötetében szereplô, macskáknak szentelt
költeményei a legszebb francia nyelven írott versekkel
ajándékozzák meg kedvenc állatát: királyi
hódolat az elátkozott költôtôl, aki a romantika korában mindenkinél
szebben énekelte meg a macskák százarcú varázsát.
„Mintha az lenne a lakása, agyamban ide-oda jár
egy szép nagy macska. Csupa báj.” (Babits Mihály fordítása)
Baudelaire-nél a macska maga a szépség, a lidércnyomás, a nôiség
metaforája, a testet öltött titokzatosság, magasztos látomás,
élô szobor, az istenség képmása. Ez
az oly bensôséges társ felidézi a kimondhatatlant,
ô a múzsa, a szeretett
nô mása, a mesterséges paradicsomok
kifinomult mérgeinek kísértô
varázsa. Baudelaire, aki magánéletének
titkait féltô gonddal ôrizte, soha
nem mutatott be egyetlen valóságos
macskát sem, és költeményeiben soha
nem említi az állatok nevét.
Közeli barátaitól, Théophile Gautier-tól
vagy Champfleurytôl tudjuk,
hogy a perzselô csömörtôl ûzött költô
vonzódott a macskákhoz, amelyekkel
nap mint nap találkozott,
például a szürke-fekete-fehér foltos
90
Rosalie-hoz, amely Baudelaire egyik törzshelye, a Le Peletier utcai
Café-Divan pultján trónolt – és Baudelaire visszafelé simogatta
a szôrét! Champfleury egy másik történetet is felidéz:
„Hányszor fordult elô, hogy közös sétáink során meg-megálltunk
egy mosónô boltja elôtt, ahol a tiszta, mosott ruhán egy
macska hevert, lustán elnyúlva, megrészegülve a frissen vasalt
vászon finom illatától!”
Mit kutatott hát Baudelaire a véletlenül
látott macskák „rejtélyes szemében”?
A választ talán Az óra, a
Kis költemények prózában egyik
mûve rejti:
„Mit keresel e lény szemében? Talán
az órát látod benne, tékozló és semmirekellô
halandó? Habozás nélkül válaszolnék:
Igen, az órát látom; ez az
Örökkévalóság.”
Baudelaire olvasásba merülve
(Gustave Courbet festményének
részlete, 1855)
A költô és macskája
(metszet Champfleury
A macskák címû
könyvébôl)

Tollhegyen A fekete macska
Edgar Allan Poe amerikai
író (1809–1849)
félelmetes, fantasztikus
világa nem túlzottan
megnyugtató: elevenen eltemetettek,
gyászos kényszerképzetek,
ördögi szereplôk, akik visszatérnek
a holtak birodalmából – semmitôl
sem kíméli meg az olvasót, bôven
adagolja a lidércnyomást, annál is
inkább, mert képzelete kimeríthetetlen.
Charles Baudelaire magára
ismer az amerikai szerzôben, amikor
Rejtelmes történeteit fordítja.
A fekete macska, amely az elbeszélések
második kötetében szerepel,
egy olyan férfiról szól, aki szereti
az állatokat, ennek ellenére megcsonkítja
és megöli a macskáját – és
a feleségét –, és végül elméjét megzavarja
a poklokról visszatérô macska. „Különösen szerettem az
állatokat, és szüleim egész sereg különféle háziállattal ajándékoztak
meg.” (Az idézeteket Király György fordította.)
Az elbeszélô röviddel házasságkötése után megkapja Plutót,
a fekete macskát. „Ez az utóbbi rendkívül nagy és szép állat volt,
és csodálatosan okos. Én magam etettem, és Plutó a nyomom-
Edgar Allan Poe lidércnyomása
A szörnyû Plutót idézi a fekete macska
ban volt, akármerre fordultam a
házban.” Ám az elbeszélés hôsében
az iszákosság felébreszti a perverzió
démonát és a kegyetlenséget. Tollkéssel
kivájja a macska fél szemét,
majd felakasztja. Nehéz lenne nem
párhuzamot vonni a korán alkoholistává
lett, majd egy delirium tremens
roham következtében elhunyt
Poe élete és A fekete macska címû
elbeszélés között…
A fantasztikus elem akkor jelenik
meg a történetben, amikor egy második
fekete kandúr, Plutó hasonmása
– maga is félszemû – feltûnik
egy kocsmában, és hazakíséri az elbeszélôt.
A férfi egy tébolyult rohamában
baltával fejbe vágja a feleségét,
majd befalazza a pincébe. Végezetül
a rendôröket a fal elé kíséri,
és a macska szörnyû üvöltése fedi fel a gyilkosságot. „Befalaztam
a sírba ezt a szörnyeteget is!”
Többször is feldolgozták filmen Edgar Poe A fekete macska címû
mûvét, amely még mindig rémálmokat idéz, és csupán remélhetjük,
hogy az elbeszélés önéletrajzi motívumai nem teljesen
felelnek meg a valóságnak…
91

Fôszerepben Macskák
Macskainvázió a színpadon
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiváló
költô, majdani irodalmi Nobel-díjas, aki szórakozásképpen
pársoros kis versikéket írt a leghóbortosabb
macskákról, hogy mulattassa a keresztfiát:
így történt, hogy Thomas Stearn
Eliot (1888–1965) amerikai származású,
angol állampolgárságú
író és költô megalkotta az Old
Possum’s Book of Practical Cats
(A vén Oposszum gyakorlati macskakézikönyve)
költeményeit, amelyekbôl
a Macskák címû elôadás
született.
Sam Mitsegél, Gastrofar George,
Lengelingéla, Elvis Trén, Gus,
Old Csendbelenn – valamennyi
szerepelt már az 1939-ben megjelent
költeményekben. A kötet
hamarosan az ifjú angolszász olvasók
egyik legkedvesebb könyvévé
vált. „A macskákban az a csodálatos
– írta T. S. Eliot –, hogy
a legvégletesebb módon egyesül
bennük két tulajdonság: a méltóság,
no meg a komikum.” Mindkettô
megjelenik a versekben is,
134
amelyeket az Eliot család macskái ihlettek, akiknek a költô a
legkülönlegesebb neveket adta: Bombalurina, Jemima, Micsel
Rumli, Csülkecsámpás, Mirza Ali Bég, más néven Musztabajsz!
Andrew Lloyd Webber zeneszerzô, Eliot költeményeinek lelkes
rajongója – akinek olyan musicaleket
köszönhetünk, mint Az
operaház fantomja, az Evita vagy
A nyomorultak – úgy vélte, hogy
Eliot kötete, a Macskák könyve
remek alapanyagul szolgálhat egy
szép elôadáshoz. Ahelyett, hogy
szövegírót keresett volna, inkább
úgy döntött, hogy egyenesen az
eredeti költeményeket zenésíti
meg, minden változtatás nélkül.
Mûvének koncertváltozatát 1980ban
mutatták be a televízióban.
Valerie Eliot, a költô özvegye el
volt ragadtatva, és átnyújtott Webbernek
néhány kiadatlan szöveget,
köztük egy befejezetlen költeményt,
a Grizabella, a bûbáj cica
címût, amelyet Eliot elvetett, mert
úgy vélte, hogy a múltba merengô,
halálra készülô öreg macska
története túl szomorú a gyerekek

nek. Webber a Grizabella-verset egy másik Eliot-költemény,
a Rhapsody on a Windy Night (Rapszódia szeles éjszakán) sorai
közé illesztette, így keletkezett a Memory (Éjfél), amely Barbra
Streisand elôadásában vált világsikerré.
A Macskák végsô változatát 1981. május 11-én mutatták be
a londoni New London Theaterben, az elôadást Trevor Nunn
és Gillian Lynne rendezte. Az elôadást több mint húsz évig játszották
megszakítás nélkül, soha nem látott sikerrel! A Macskák
meghódította New Yorkot, Amszterdamot, Bécset, Moszkvát,
Párizst, és mindenhol határtalan lelkesedéssel fogadták. John
Napier, a látványtervezô varázslatos díszletet álmodott meg:
egyfajta üres grundot, amelyen az emberi civilizáció jelképei hányódnak,
a macskák léptékének megfelelôen óriásra növelve:
A musicalt a világ számos városában
– Budapesten 1983. március 25-én –
bemutatták, mindenhol óriási sikert aratott.
A párizsi premiert 1989 februárjában
a Théatre de Paris-ban tartották
autóroncsok, gumiabroncsok, kukák, szemét, kerítéslécek. A
különféle macskák, akiknek a jelmezeit és maszkját ugyancsak
John Napier tervezte – mit sem törôdve a valósághû ábrázolással,
ám annál nagyobb képzelôerôvel –, ezt a varázslatos színhelyet
népesítik be. Humor, érzelem, rejtély, ritmus – a musical ezt
egyesíti a koreográfia és zene örvénylô forgatagában, s mindez a
macskák hóbortos és elragadó természetének dicsôségét öregbíti.
Az elôadás egyik legmeglepôbb dala, A macska neve nyomán
mindenki tudja már, hogy a cicának három neve van: egy,
amelyet születésekor adunk neki, a másik a családi neve, amelyet
nemsokára magának szerez meg, s végül egy harmadik, titkos
név, amelyet csak a macska ismer, és soha nem árulja el –
még a gazdáinak sem!
135

Fôszerepben Sziamiau
Reszkessetek, törpikék!
Atörténet túl szépnek tûnik ahhoz, hogy igaz legyen,
mégis hiteles. 1958-ban két belga képregényrajzoló
– mindkettô a Journal de Spirou-nak
dolgozott – együtt ebédelt egy tengerparti villában.
Franquin a Mamlasz Gastont rajzolta, Peyo két sorozaton
dolgozott: a Vasnyûvô Benô, illetve a Janó és Bibice (a Hupikék
törpikékben Vili) figuráin. Peyónak hirtelen kiment a fejébôl
a „sótartó” szó, és azt mondta kollégájának: „Légyszíves,
lökd ide a törpöt!” Mindketten azonnal elkezdték „törpökkel”
telitûzdelni a beszélgetést. Peyo akkor még nem is sejtette, milyen
szép jövô elé néz ez a szó.
126
Amikor a Hattörpös csodafurulya címû albumot rajzolta, akkor
találta ki a hupikék manócskák népét, akiket törpöknek nevezett
el. A siker minden várakozást felülmúlt, az albumok egymást
követték. Peyo, valódi nevén Pierre Culliford (1928–1992)
mindig új dolgot talál ki. Hogy történeteit megcsavarja, a kedves
kis törpikék nyomába ereszt egy galád varázslómestert, Hókuszpókot
démoni hasonmásával, Sziamiau macskával karöltve.
Az ördögi páros elôször a Törptolvaj oldalain jelent meg, és a
rôt kandúr láttán – amelyet a leggonoszabb szándék vezérel, és ha
csak meglát egy törpöt, máris összefut a szájában a nyál – borsódzott
az olvasó háta. Hál’ istennek, Sziamiau nem valami ügyes
vadász, és a törpikéknek mindig
sikerül lóvá tenniük.
Ne higgyék ezek után, hogy
Peyo nem szerette a macskákat:
1949-ben új képregényhôst
alkotott, az imádni való
Poussyt (Cicust), aki ugyanolyan
szeretetre méltó, mint
amilyen rettenetes volt Sziamiau!
Sziamiaut nem állíthatja
meg semmi, az egyetlen hatásos
megoldás: a törpduda
(Törpszimfónia C-dúrban)!

Félmúltidézô Lukrécia és Szerénke
Retrocicák
Szerénke és Lukrécia alszik a fotelben.
Pontosabban: Károly bácsi foteljében,
ahol a békés öregúr barna felöltôben
olvassa a pártlapot. A cicák
nemcsak kinézetben, hanem jellemükben is eltérnek: amíg a
hófehér Szerénke a kisegítô macskaiskolát is csupán szánalmas
eredményekkel végezte el, Lukrécia egy minden hájjal megkent,
igazi ravasz egerész. Mivel a fehér szín a tisztaság, a jámborság
jelképe, Szerénkében
is ezen tulajdonságok
öltenek testet: a kissé
együgyû macska
138
Várnai György mulatságos rajzai
illusztrálják Bálint Ágnes történeteit
Irma néni két kedvencérôl és természetesen
Frakkról – a sorozat fôszereplôjérôl
jóindulatú, kicsit lúzer típus. A koromfekete Lukrécia viszont
bûn rossz, hazudik, mint a vízfolyás, és szélhámosságért sem kell
a szomszédba mennie. Ô az agy, az ötletgazda. Gondtalanul
élnek, elsôrangú a koszt-kvártély Irma néninél és Károly bácsinál.
Egy végzetes napon aztán Károly bácsi, elunva a macskák
rémuralmát, a háztartás elnôiesedését és fôleg fotelja elorzását,
hazaállít Frakkal, a hiperaktív magyar vizslával. A kutya feltûnésével
megváltoznak az erôviszonyok. A macskaeldorádó véget
ér, Szerénke és Lukrécia életét ezentúl megkeseríti a túlbuzgó,
népnevelôi küldetéstudattal megáldott eb. Kitör a kutya-macska
háború, és Frakk – igaz, többnyire vajmi kevés sikerrel – nekilódul,
hogy elkapja a macskák frakkját.
A hetvenes években, amikor a hétfô még adásszünet volt,
amikor a gyerekek még kisdobosnyakkendôt viseltek a jeles
alkalmakkor, az esti mese jelentette a nap fénypontját.
Bálint Ágnes írónô nemcsak a Frakk-sorozattal
vidította a gyerekszíveket. Neki köszönhetjük
többek között Mazsolát, a malacot, a tüneményesen
nyafka Cicamicát, de még a Cicavíziót
is! A Frakk, Lukrécia és Szerénke kalandjairól
szóló sorozatot Nagy Pál rendezte, a legendás figurákat
pedig Várnai György alkotta.