1945 elötti törvények.pdf - Magyar Királyi Csendőrség

Contents
1881. évi II. törvénycikk a csendőrségi legénység állományának kiegészítéséről ......................... 2
1881. évi III. Törvénycikk a közbiztonsági szolgálat szervezéséről .............................................. 3
1881. évi III. törvénycikk indoklása a közbiztonsági szolgálat szervezéséről ........................... 5
1881. évi LXXI. törvénycikk a magyar királyi csendőrség nyugdíj-igényeire nézve .................... 7
1882. évi X. törvénycikk a magyar királyi csendőrség által, a törvényhatósági joggal felruházott
városok kül- és belterületein való teljesítendőkről ..................................................................... 9
1883. évi XXVII. törvénycikk az V. és VI. csendőrkerületi parancsnokság felállítása czéljából, a
csendőrség legénységi állományának ideiglenes kiegészítéséről ............................................. 10
1893. évi XXXVI. törvénycikk a csendőrtiszti állomány kiegészítéséről .................................... 11
1893. évi XXXVI. törvénycikk indoklása a csendőrtiszti állomány kiegészítéséről ................ 12
1894. évi XII. törvénycikk a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről .......................................... 14
1894. évi XII. törvénycikk indokolása a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről .................... 36
1903. évi VII. törvénycikk három uj csendőrkerület felállításáról ............................................... 67
1903. évi VII. törvénycikk indoklása három uj csendőrkerület felállításáról ........................... 67
1922. évi VII. törvénycikk a magyar királyi állami rendőrség és a magyar királyi csendőrség
létszámának, kiegészítési módjainak és felfegyverzésének megállapításáról .......................... 71
1922. évi VII. törvénycikk indoklása a magyar királyi állami rendőrség és a magyar királyi
csendőrség létszámának, kiegészítési módjainak és felfegyverzésének megállapításáról ........ 72
1931. évi III. törvénycikk a honvédség, vámőrség, folyamőrség és csendőrség kötelékében
szolgálatot teljesített legénységi állományú egyéneknek a köz- és magánszolgálatban
alkalmazásáról .......................................................................................................................... 76
1936. évi VIII. törvénycikk rendőrlegénységi és csendőrlegénységi betegsegélyezési alap
létesítéséről ............................................................................................................................... 85
1936. évi VIII. törvénycikk indoklása rendőrlegénységi és csendőrlegénységi betegsegélyezési
alap létesítéséről ........................................................................................................................ 85

1881. évi II. törvénycikk a csendőrségi legénység állományának
kiegészítéséről
1. § A csendőrségi legénység állománya kiegészíttetik:
a) a hadseregben (hadi tengerészetben) vagy a honvédségben szolgált olyan altisztekből, akik az
1868. évi XL-ik törvénycikk 38-ik §-ának, illetőleg az 1873-ik évi II-ik törvénycikknek alapján,
igénnyel bírnak a közszolgálatban való alkalmazásra;
b) olyan önkéntesekből, kik hadkötelezettségüknek már teljesen eleget tettek;
c) a hadsereg kötelékébe tartozó, s huzamos időre szabadságolt és önkéntesen belépő
egyénekből, kik már a sorhadi kötelezettségnek utolsó félévében állanak;
d) a hadseregnek önkéntesen belépő tartalékosaiból és póttartalékosaiból;
e) az önkéntesen belépő honvédekből.
Mozgósítás estében azonban a c), d) és e) pontok alatt elősorolt egyéneknek a csendőrségbe való
önkéntes beléptetése nem engedtetik meg.
2. § A hadseregből vagy a honvédségből a csendőrségbe önkéntesen belépett egyének szolgálati
kötelezettsége három évig terjed.
Azok azonban, a kik ezen három éven túl is kívánnak a csendőrségben szolgálni önkéntesen és
évről-évre tovább is folytathatják ottani szolgálatukat.
3. § Azoknak, kik a hadseregből vagy a honvédségből lépnek be a csendőrségbe és abban négy
évig szolgálnak, összes szolgálati idejökből, a honvédségnél töltendő két utolsó év elengedtetik.
Az ilyenek tehát két évvel előbb bocsáttatnak el véglegesen a hadi kötelékből.
4. § A hadseregből, illetőleg annak póttartalékából és a honvédségből önként belépett csendőrök,
a csendőrségnél teljesítendő szolgálatuk idejére nézve, a csendőrség állományába véglegesen
áthelyezettnek tekintendők; és így az időnkinti fegyvergyakorlatok és ellenőrzési szemlék s
általában a tényleges szolgálatra való behívás alól fel vannak mentve és mozgósítás esetében is a
csendőrségnél hagyatnak meg.
5. § Ezen törvény végrehajtásával a honvédelmi minister bízatik meg.
Szentesítést nyert 1881. február 14-én. Kihirdettetett az országgyűlés mindkét házában
1881. február 15-én.

1881. évi III. Törvénycikk a közbiztonsági szolgálat szervezéséről
1. § A közbiztonsági szolgálat ellátására katonailag szervezett magyar kir. csendőrség állíttatik
fel.
2. § Magyarország területe, Budapest főváros kivételével, hat csendőrkerületre osztatik,
ugyanannyi csendőr-parancsnoksággal és pedig:
I. kerület
Parancsnoksági székhely: Kolozsvár, négy szárnyparancsnoksággal; ehhez tartoznak következő
megyék: Alsó-Fehér, Besztercze-Naszód, Brassó, Csik, Fogaras, Háromszék, Hunyad, Kis-
Küküllő, Kolozs, Maros-Torda, Nagy-Küküllő, Szeben, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és
Udvarhely megyék, Kolozsvár és Maros-Vásárhely városok.
II. kerület
Parancsnoksági székhely: Szeged, három szárnyparancsnoksággal; ehhez tartoznak következő
megyék: Bács-Bodrog, Csanád, Csongrád, Krassó-Szörény, Temes és Torontál megyék, Baja,
Hódmezővásárhely, Pancsova, Szabadka, Szeged, Temesvár, Ujvidék, Versecz és Zombor
városok.
III. kerület
Parancsnoksági székhely: Budapest, három szárnyparancsnoksággal; ehhez tartoznak: Arad,
Békés, Bihar, Hajdu, Jász-Nagy-Kún-Szolnok, Pest-Pilis-Solt-Kis-Kún és Szilágy megyék, Arad,
Debreczen, Kecskemét és Nagy-Várad városok.
IV. kerület
Parancsnoksági székhely: Kassa, három szárnyparancsnoksággal; ehhez tartoznak: Abauj,
Borsod, Heves, Sáros, Szepes, Torna, Bereg, Máramaros, Szabolcs, Szathmár, Zemplén, Ung és
Ugocsa megyék, Kassa és Szathmárnémeti városok.
V. kerület
Parancsnoksági székhely: Pozsony, két szárnyparancsnoksággal; ehhez tartoznak: Pozsony,
Komárom, Nyitra, Túrócz, Árva, Trencsén, Zólyom, Bars, Gömör, Liptó, Nógrád, Hont és
Esztergom megyék, Komárom, Pozsony, Selmecz és Bélabánya városok.
VI. kerület
Parancsnoksági székhely: Székes-Fehérvár, három szárnyparancsnoksággal; ehhez tartoznak:
Fehér, Győr, Veszprém, Sopron, Moson, Vas, Zala, Baranya, Tolna és Somogy megyék, Győr,
Pécs, Sopron és Székesfehérvár városok.
A belügyminister egyúttal felhatalmaztatik, hogy a mennyiben azt a szolgálat érdeke vagy a
csendőri kerületek és a honvéd-kerületek ugyanazonossága fenntartásának szempontja
szükségessé tenné, egyes törvényhatóságokat egyik kerületből a másikba áthelyezhessen.
3. § Az iránt, hogy a közbiztonsági teendők ezen törvény folytán a törvényhatósági joggal
felruházott városokban miként legyenek teljesítendők, tekintettel úgy a bel-, mint a külterületre,
valamint ezen szolgálat költségeire is, az 1881. év folyamán a belügyminister törvényjavaslatot
fog beterjeszteni.
4. § Az I. kerületben a csendőrség már szervezve lévén, annak fenntartása mellett, az ország
többi részén a szervezés nem egyszerre, de a körülményekhez képest eszközlendő, úgy azonban,
hogy az a II. kerületben 1882-ik év január hó 1-jére teljesen keresztülvíve legyen.
A csendőrség költségei a belügyminister költségvetésébe vétetnek föl.

Az iránt, hogy a hátralevő négy kerületben mily sorrendben s mikor szerveztessék a csendőrség,
a törvényhozás a belügyministeri költségvetés megállapítása alkalmával határoz.
5. § A mely megyékben a csendőrség intézménye tettleg életbe lép, azoknak költségvetéséből a
közbiztonsági közegekre eddig felvett költségek ugyanazon naptól kezdve kihagyandók.
6. § A csendőrség első szervezésénél a jelenlegi közbiztonsági közegek lehetőleg
alkalmaztatnak.
A fennmaradó hiány pótlása, valamint a csendőrségnek jövendőben kiegészítése, az 1881. évi IIik
törvénycikkben meghatározott módon történik.
7. § A belügyminister felhatalmaztatik, hogy a mennyiben az eddig élethossziglan kinevezett
közegek egy része nem alkalmaztatnék, azoknak végkielégítéséről gondoskodjék, s az e czímen
felmerülő költségeket a II. kerületet illetőleg az 1881. év folyamában, a többieket illetőleg pedig
akkor, mikor azokban a csendőrség életbeléptetését czélozza, terjeszsze elő.
8. § A csendőrségi tisztek és összes csendőrök személyi, előléptetési és fegyelmi ügyekben a
honvédelmi minister alá helyeztetvén, az összes személyes ügyek a honvédelmi ministeriumban
kezeltetnek, s a csendőrség által elkövetett fegyelmi és bűnügyekben kizárólag a magyar királyi
honvédbíróságok illetékesek; a közigazgatási és rendőri szolgálati viszony tekintetében a
csendőrség a belügyminister hatósága alatt áll.
9. § A csendőrségi tisztek kinevezése iránt Ő cs. és ap. királyi Felségéhez az előterjesztés a
honvédelmi minister által a belügyminister beleegyezésével fog tétetni.
A csendőrség szervezeti és szolgálati utasítása a bel- és honvédelmi ministerek által állapíttatik
meg és adatik ki. Ugyanezen úton állapíttatik meg a csendőrség öltözete és fegyverzete is.
10. § A csendőrségi tisztek, altisztek és csendőrök nyugdíjképesek, a nyugdíjszabályzat a
honvédelmi minister által a törvényhozásnak megállapítás végett előterjesztendő.
11. § A belügyminister felhatalmaztatik, hogy a csendőrségnek a II. kerületben a megszabott
időben (4-ik §) felállíthatása czéljából az első kiképzésre, a berendezésre és a felszerelésre
szükséges költségeket utólagos elszámolás mellett fedezhesse.
12. § Ezen törvény végrehajtásával a bel- és honvédelmi ministerek bízatnak meg.
Szentesítést nyert 1881. február 14-én. Kihirdettetett az országgyűlés mindkét házában
1881. február 15-én.

1881. évi III. törvénycikk indoklása a közbiztonsági szolgálat szervezéséről
A közbiztonság állapotáról, a belügyministeriumhoz több évek során felterjesztett jelentésekből
meggyőződés szereztetett, hogy a jelenlegi közbiztonsági szolgálat nem kielégítő.
Beható tanulmányozás folytán meg kellett győződnöm arról, hogy a megváltozott viszonyok
között, a régi alapokon szervezett közbiztonsági szolgálat, a méltányos és jogos igényeknek
többé meg nem felelhet.
Egyes törvényhatóságok is ismételten sürgették, hogy közbiztonsági szolgálat az állam által
átvétetvén, mielőbb új alapokon szerveztessék s általában meg kellett győződnöm arról, hogy a
közbiztonsági szolgálat új alapokon szervezése az oly fontos személy- és vagyonbátorság
veszélyeztetése nélkül tovább nem halasztható.
A magyar kir. csendőrség intézménye az erdélyi részekben, majdnem 14 év lefolyása alatt nem
csak czélszerűnek, de kitűnőnek is bizonyulván, ezen szervezet tartatik a kormány által
legalkalmasabbnak, s ezért kéri a törvényhozás elhatározását arra, hogy a közbiztonsági szolgálat
ellátására az ország egész területén magyar kir. csendőrség szerveztessék.
Ezen rendszer értelmében a csendőrség a közbiztonsági teendők tekintetében a
belügyministerium illetőleg, a közigazgatási hatóságok alá helyeztetik, míg a személyes ügyeket
illetőleg, a honvédelmi ministerium alatt s így katonai fegyelem alatt áll. Tekintettel ezen
személyi alárendeltségre és fegyelmi eljárásra, a törvényjavaslatban a csendőri kerületek száma
és kerete éppen úgy vétetett fel, mint az a honvédparancsnokságokra meg van állapítva.
A csendőrségnek az ország egész területén egyszerre leendő szervezése nem lévén sem
pénzügyi, sem más fontos gyakorlati okoknál fogva lehetséges, a törvényjavaslat 3. §-ában azon
elhatározás foglaltatik, hogy a szervezés nem egyszerre, de a körülményekhez képest
eszközlendő, de az ügy sürgős voltánál fogva kimondatik mégis, hogy legalább egy kerület
szervezése (a II-diké) 1882-dik év január hó 1-séig teljesen keresztül vitessék.
A csendőrségi intézmény életbeléptetésére, előleges kiképzési, berendezési és felszerelési
költségek lévén szükségesek, a törvényjavaslat 10. §-ában kéretik ezen költségek fedezésére a
belügyminister részére felhatalmazás.
Jelenleg a megyéknél alkalmazott közbiztonsági közegek egy része szakavatott vezetés és kellő
figyelem és kiképzés mellett igen hasznosan lévén alkalmazható, már csak azért is, mert a
közbiztonsági szolgálat egyik főkelléke a helyismeret, valamint a különleges egyes helyi
viszonyokra nézve szerzett tapasztalat, igen szükséges tehát, hogy a csendőrség első
szervezésénél a jelenlegi megyei közbiztossági közegek lehetőleg, - a mennyiben tudniillik
erkölcsi maguktartása, vagy eddig teljesített szolgálatuk kifogás alá nem esik, alkalmaztassanak.
Minthogy pedig a megyéknél jelenleg alkalmazott közbiztonsági tisztviselők és közegek között
olyanok is találtatnak, kik sem szolgálatteljesítés, sem erkölcsi magatartására nézve nemcsak
kifogás alá nem esnek, sőt elismerésre méltóan teljesítették nehéz kötelességüket, az újabb
szervezésnél azonban, vagy előrehaladott koruk, vagy a közszolgálat folytán történt
betegeskedésük miatt nem alkalmazhatók, méltányosság szempontjából teljesen indokolt, hogy

azok végkielégítéséről az állam gondoskodjék, ez okból kéretik erre nézve a belügyminister
részére a törvényszerű felhatalmazás.
Midőn ezen indoklásnál fogva a törvényjavaslat elfogadását kérem, egyúttal ide mellékelem
kellő tájékoztatás végett a kimutatást arról, minő személyzet lesz a csendőrség egyes
kerületeiben egészben véve szükséges, s hogy minő különbözet áll be ez úton a költségek között,
melyek a közbiztossági szolgálat által eddig igényeltettek és ezután igényeltetni fognak.
Forrás: Képviselőházi Irományok 1878/81., XX. Kötet 184-190. oldal, irományszám:831.

1881. évi LXXI. törvénycikk a magyar királyi csendőrség nyugdíjigényeire
nézve
I. SZAKASZ
A csendőrség nyugdíj-illetményei
1. § A csendőrtisztek nyugdíjazásra nézve ugyanazon elvek állanak, mint a magy. kir. honvédség
tisztjeire nézve; csendőrtiszteknek nyugdíjazásánál azonban a szolgálati pótdíj azon hányadok
szerint számíttatik be a nyugdíj összegébe, melyek a csendőrségnél töltött szolgálati idő után
járnak; ellenben az eddig rendszeresítve volt személyi pótdíjaknak a nyugdíj mellé
adományozása megszűnik.
2. § A szolgálatképtelenné vált csendőrségi legénység nyugdíjazására nézve azon szabályok
érvényesek, melyek a nyugdíjképes polgári államszolgák részére alkalmaztatnak. Ezen szabály
hatálya azonban minden egyes részére csakis azon nappal kezdődik, melylyel eredetileg elvállalt
3 évi csendőrségi szolgálati idejét betöltötte.
Tiszthelyetteseknél a szolgálati pótdíjnak a nyugdíjba való beszámítására nézve, az 1. §-ban
foglalt határozvány alkalmazandó.
A nyugdíjösszeg a betöltött szolgálati évek arányához képest akként növekszik, hogy az illető
legény
10 szolgálati év betöltése után a 15-ig tettlegességi illetményei 1/3-át
15 szolgálati év betöltése után a 20-ig tettlegességi illetményei 3/8-át
20 szolgálati év betöltése után a 25-ig tettlegességi illetményei 4/8-át
25 szolgálati év betöltése után a 30-ig tettlegességi illetményei 5/8-át
30 szolgálati év betöltése után a 35-ig tettlegességi illetményei 6/8-át
35 szolgálati év betöltése után a 40-ig tettlegességi illetményei 7/8-át és a
40-ik szolgálati év betöltése után teljes tettlegességi illetményeit kapja.
A "tettlegességi illetmények" elnevezés alatt a zsold és a netalán élvezett szolgálati pótdíj
értendő és az ellátási összeg ezekhez képest szabandó ki.
De a szolgálati pótdíj általában - a 3. §-ban felsorolt eseteket kivéve - csak oly altisztek és
csendőrök részére számítható a rendszeres nyugdíjhoz, kik a csendőrségben legalább hat évet
szolgáltak.
Ha valamely csendőr önhibája nélkül, szolgálatteljesítés alatt kapott sebesülés vagy súlyos testi
sértés következtében válik szolgálatképtelenné; nyugdíja kiszabásánál, betöltött szolgálati
idejéhez még 10 év számíttatik. Különösen tekintetre méltó körülmények között, a katonai
ellátásról szóló 1875. évi LI. törvénycikk II. szakaszának a sebesülési pótdíjat tárgyazó 90-98. §aival
összhangzóan, - a nyugdíj magasabb mérvben is, még pedig esetleg a nyugdíj kiszabásánál
beszámítható teljes tettlegességi illetmény összegéig ítélhető oda.

3. § A 2. §-ban szabályozott nyugdíj-igény, a szolgálatkötelezettség tartama alatt akkor áll be:
a) ha csendőr önhibája nélkül, szolgálatteljesítéskor szenvedett sebesülés vagy súlyos testi sértés
következtében válik szolgálatképtelenné;
b) ha a csendőr önhibája nélkül más mint az a) alatt említett oknál fogva - nemcsak a csendőrségi
szolgálatra, hanem általában minden kenyérkeresetre válik alkalmatlanná.
4. § Azon csendőrök, kik más oknál fogva, mint az a 3. § a) pontjában kimondatott, az eredetileg
elvállalt 3 évi csendőri szolgálatkötelezettség betöltése előtt válnak a közbiztonsági szolgálatra
alkalmatlanokká, a nélkül, hogy ez által általában keresetképtelenekké lennének, - távozásukkor
csak három havi tettlegességi illetményüknek megfelelő és a csendőrségi javadalmazás rovására
kifizetendő végkielégítést kapnak.
5. § Azon csendőrökre nézve, kik nem rokkantságuk, hanem a legénységi állománynak esetleg
bekövetkező leszállítása következtében helyeztetnek a nyugállományba, a polgári nyugdíjazási
szabályok alkalmazandók, tekintet nélkül arra, hogy vajjon szolgálatkötelezettségüket
leszolgálták-e vagy nem.
A szolgálati-pótdíj ezen esetben is, csakis a hatodik szolgálati év betöltése után számítandó a
nyugdíjhoz. (2. §)
6. § A rokkantság megállapítására nézve, a magyar királyi honvédség részére fennálló
felülvizsgálati szabályok a magyar királyi csendőrségre szintén alkalmazandók; - a felülvizsgáló
bizottság lelete fölött, minden előforduló esetben, a honvédelmi minister határoz.
II. SZAKASZ
Különös határozványok
7. § A csendőrtisztek és legénység özvegyei és árvái nyugdíjazására nézve, a polgári
államszolgálatban alkalmazott személyek részére fennálló szabályok alkalmazandók.
Az eredetileg elvállalt szolgálatkötelezettség betöltése előtt elhalálozott csendőrök családja
irányában szintén a polgári államszolgák ezen § első bekezdésében említett nyugdíjazási
szabálya szerint kell eljárni.
Ha valamely csendőrtiszt vagy csendőr önhibáján kívül, szolgálata teljesítése folytán szenvedett
sérülés következtében halna meg, az özvegynek és az árváknak a nyugdíj azon összegben jár,
mely az illetőnek azon esetben járt volna, ha az ilyképen elhunyt 40-ik szolgálati évét betöltötte
volna.
8. § Ezen törvény végrehajtásával a honvédelmi minister bízatik meg.
Szentesítést nyert 1881. december 27-én. Kihirdettetett az országgyűlés mindkét házában 1881.
december 31-én.

1882. évi X. törvénycikk a magyar királyi csendőrség által, a
törvényhatósági joggal felruházott városok kül- és belterületein való
teljesítendőkről
1. § Törvényhatósági joggal felruházott városok úgy bel- mint külterületén a csendőrség rendes
szolgálatot nem teljesít.
2. § Ily területeken áthatolva, a tetten-ért törvényt áthágók irányában, szolgálati utasítása
értelmében jár el, - a letartóztatottakat azonban az illető város rendőri hatóságának adja át.
3. § Oly egyes esetekben, midőn a csend, rend és közbiztonság az illető városi rendőrség által
fenn nem tartható, a városi hatóság főnöke, vagy törvényes helyettese a csendőrség segédkezését
igénybe venni jogosult.
4. § Felhatalmaztatik a belügyminister, hogy azon esetben, ha egyes törvényhatósági joggal
felruházott városok, a melyek az ország azon részében feküsznek, melyben a csendőrség már
rendezve van, vagy rendezés alatt áll, a rendőri teendők végrehajtását csendőrök által kívánnák
eszközöltetni, - az ezen szolgálat után az illető város által megtérítendő költségekre nézve avval
szerződésre lépjen. Az ily módon létrejött szerződések az államra nézve kötelezőkké akkor
válnak, mikor az azokból eredő kiadásoknak és bevételeknek a belügyministeri költségvetésbe
fölvétele iránt a törvényhozás határozott.
5. § Ezen törvény végrehajtásával a belügyminister bízatik meg.
Szentesítést nyert 1882. április 15-én. Kihirdettetett az országgyűlés mindkét házában
1881. április 29-én.

1883. évi XXVII. törvénycikk az V. és VI. csendőrkerületi
parancsnokság felállítása czéljából, a csendőrség legénységi
állományának ideiglenes kiegészítéséről
1. §. Azon esetre, ha az V-ik és VI-ik csendőrkerületi parancsnokságoknak bekövetkezendő
felállítása alkalmával a csendőrség teljes legénységi állománya az 1881. évi II. törvénycikk 1. §ában
előírt módon kiegészíthető nem lenne: a mutatkozó hiány kivételesen és csakis a
csendőrparancsnokságok legénységi állományának ez alkalomból eszközlendő teljes
kiegészíthetése végett, az 1881-ik, 1880-ik és 1879-ik években besorozott honvédeknek behívása
és a csendőrséghez ideiglenes kisegítő szolgálattételre való áthelyezése által fedeztetik.
2. § Az említett években besorozott, a csendőrségi szolgálatra alkalmas, lehetőleg nőtlen honvéd
őrvezetők, altisztek, és szükség esetében közlegények a honvédelmi minister által kiválasztatnak
és a csendőrségi szolgálatra behívatnak.
Oly honvédek, kik a fennálló törvények értelmében nősülni jogosultak voltak, ezen
szolgálatra csak az esetben hívathatnak be, ha a szükséges létszám másképen kiegészíthető nem
volna.
3. § A csendőrségi szolgálatra ily módon áthelyezett legénység tényleges szolgálati
kötelezettsége, - 1883. évi szeptember hó 1-től legfeljebb 1885. évi június hó 1-ig terjedhet; a
mely tényleges szolgálat - az első három hó kivételével - kétszeresen, vagyis akként számíttatik,
hogy minden eltöltött hat hónapi szolgálati idő a köteles honvédségi szolgálatba egy teljes évnek
tudatik be.
Azok, a kik ezen csendőrségi szolgálatban legalább egy évet töltenek, további honvédségi
szolgálati kötelezettségük ideje alatt fegyvergyakorlatra nem hívatnak be; a kik pedig a
csendőrségi szolgálatban ezen fennebb jelzett időtartamon túl is önként megmaradnak, azokra az
1881. évi II. törvénycikk 3-ik szakaszának rendelkezése alkalmaztatik.
4. §. Az 1881-ik évi II. törvénycikk 4-ik §-ának, és a csendőrség nyugdíjigényeire vonatkozó
1881. évi LXXI. törvénycikknek határozványai, úgyszintén mindazon kedvezmények, melyek a
véderőről szóló törvényekben megállapítva vannak, a csendőrséghez ily módon áthelyezettekre
is kiterjesztetnek, illetőleg fenntartatnak.
5. § Ezen törvény végrehajtásával a honvédelmi minister bízatik meg.
Szentesítést nyert 1883. május 20-án. Kihirdettetett az „Országos Törvénytár”-ban
1883. május 24-én.

1893. évi XXXVI. törvénycikk a csendőrtiszti állomány kiegészítéséről
1. § A csendőrtiszti állomány kiegészíttetik:
a) a csendőrségi testületből fokozatos tiszti előléptetés által;
b) a szolgálatban kipróbált, jól minősített és megfelelő általános műveltséggel is bíró oly nőtlen
altisztekből, kik a honvédtiszti vizsgát sikeresen letették és ennek alapján a honvédelmi minister
által csendőr-hadapródokká neveztettek ki;
c) a véderőről szóló 1889. évi VI. törvénycikk 52. §., továbbá az 1891. évi XXXV. és XXXVI.
törvénycikkek határozványainak a csendőrségre való kiterjesztésével, a közös hadsereg és a
honvédség állományából önként jelentkező tartalékos hadnagyok, úgyszintén tényleges és
tartalékos hadapródok beosztása által, és pedig a törvényszabta hadseregbeli vagy honvédségbeli
tényleges szolgálati kötelezettség betöltése előtt is; de ezen szolgálati kötelezettségek fenntartása
mellett, melyekbe azonban a csendőrségi szolgálati idő betudatik.
2. § A közös hadseregbeli és a honvéd tartalékos hadnagyok és a hadapródok, a csendőrséghez
csak a jól végzett hat havi próbaszolgálat és a csendőrtiszti szakvizsga sikeres letétele után,
helyeztetnek véglegesen át.
A próbaszolgálati idő a csendőrségi szolgálati időbe beszámíttatik.
3. § A közös hadseregből és a honvédségből a csendőrséghez önként belépett tartalékos
hadnagyok és a hadapródok - a csendőrségnél teljesítendő szolgálatuk és így még a
próbaszolgálat ideje alatt is - az időnkénti fegyvergyakorlatok; az évi tiszti bemutatások
(ellenőrzési szemlék) s általában a tényleges szolgálatra való behívás alól fel vannak mentve és
mozgósítás esetében is a csendőrségnél hagyatnak meg.
4. § Ezen törvény végrehajtásával a honvédelmi minister bízatik meg; ki e részben a
belügyministerrel és Horvát-Szlavon- és Dalmátországok bánjával, illetve a közös hadügyi
ministerrel egyetértőleg intézkedik.
Szentesítést nyert 1893 december 27-én. Kihirdettetett az „Országos Törvénytár”-ban
1893 december 30-án.

1893. évi XXXVI. törvénycikk indoklása a csendőrtiszti állomány
kiegészítéséről
Általános indoklás
A magyar kir. csendőrség tiszti sarjadéka eddigelé a magyar kir. honvédségi Ludovika
akadémiának „szabadságolt állományú tisztképző tanfolyamában” nyerte kiképzését, a mi
azonban e tanfolyamnak a „Ludovika.-akadémiára vonatkozó” 1872-ik évi XVI. És 1883-ik évi
XXXIV-ik törvénycikk némely rendelkezéseinek módosításáról szóló 1890-ik évi XXIII-ik
törvénycikk következtében történt végleges beszüntetése folytán – most már nem történhetik.
Ennek következtében a csendőrtiszti állomány kiegészítésének biztosítása érdekében jelen
törvényjavaslat benyújtása szükségessé vált, miután e tekintetben némi akadályt képez a
védtörvény és a honvédségi törvény többrendbeli határozványa; gondoskodni kellett tehát ezen
akadályoknak törvényhozási úton való elhárításáról. És ezt teszi a jelen törvényjavaslat, midőn
az 1-ső szakasz c) pontjában kimondja, hogy a csendőrtiszti állomány kiegészíttetik „a véderőről
szóló 1889-ik évi VI-ik törvénycikk 52. §, továbbá az 1891.évi XXXV-ik és XXXVI-ik
törvénycikkek határozványainak a csendőrségre való kiterjesztésével a közös hadsereg és a
honvédség állományából önként jelentkező tartalékos hadnagyok, valamint tényleges és
tartalékos hadapródok beosztása által és pedig a törvényszabta hadseregbeli vagy honvédségbeli
szolgálati kötelezettség betöltése előtt is, de ezen szolgálati kötelezettségek fenntartása mellett,
melyekbe azonban a csendőrségi szolgálati idő betudatik.”
Ezen intézkedés azért vált szükségessé, miután az 1. § b) pontja alatt foglalt kiegészítési módozat
útján – mivel a tiszti vizsgához bocsátott csendőr altisztek ezen vizsgához nem egy
tanfolyamban, hanem csak a mindenesetre sokkal nehezebb önképzés útján készülhetnek elő – a
tiszti fogyaték fedezésére előreláthatólag igen csekély számú sarjadék fog rendelkezésre állani;
ennek következtében a tiszti fogyaték pótlására közös hadseregbeli és honvéd tiszteket és
hadapródokat kellend majd a csendőrséghez áthelyezni.
Ámde a védtörvény 8., 17. és 52-ik §-aiban foglalt határozványok folytán tisztek és hadapródok
a csendőrséghez csak a tiz évi közös hadseregbeli szolgálati kötelezettség betöltése után
helyezhetők át; már pedig a jelenlegi rangviszonyok mellett oly hadapródok, kik a tízévi közös
hadseregbeli szolgálati kötelezettségnek már eleget tettek, egyáltalán nincsenek; - a tisztek pedig
a tízévi közös hadseregbeli szolgálati kötelezettség betöltésekor legnagyobbrészt magas rangú
főhadnagyok, sőt századosok is; ilyeneknek a csendőrséghez való beosztása által pedig a
csendőrség saját összetes állományában várandó – különben is lassú – előléptetés az alantos tiszti
rendfokozatban úgyszólván teljesen megakasztatnék és ennek folytán az ifjabb csendőrsarjadék
becsvágyában, igyekezetében és rendes előhaladásának jogosultságában is ép oly méltánytalanul,
mint érzékenyen sértve lenne.
Ennek következtében gondoskodni kellett arról, hogy lehetővé tétessék, miképp fiatalabb ranggal
bíró hadnagyok és hadapródok idő előtt, azaz a tízévi közös hadseregbeli szolgálati kötelezettség
betöltése előtt a csendőrséghez áthelyeztessenek, hasonlóan, a mint az 1889-ik évi VI-ik
törvénycikk 52-ik §-a a hadapródoknak és az 1891 évi XXXV-ik és XXXVI-ik törvénycikk
tartalékos tiszteknek a honvédséghez való idő előtti áthelyezésére vonatkozólag intézkedik.

Továbbá gondoskodni kellett arról is, hogy az ily – csendőrséghez áthelyezett – hadnagyok és
hadapródok a reájuk törvény szerint háramló tényleges és összes szolgálati kötelezettségüknek is
eleget tegyenek.
Tekintve, hogy a csendőrségnél – annak sajátszerű szolgálatánál fogva – minden egyes alantos
tiszt már önállóparancsnok, ki hivatva van egy, két, sőt három vármegye területén is szétszórva
elhelyezett, nagyobb számú őrseit felügyelni és vezetni, alárendelt legénységét kiképezni és
nevelni, a szolgáltból folyólag úgy polgári mint katonai hatóságokkal közvetlen érintkezni
ezeknek szükség esetén és sokszor a legfontosabb ügyekben tájékozást nyújtani és velük
közreműködni; nemkülönben a csendőrségi életben gyakran előforduló nagyfontosságú
eseményekkel, de sokszor a legnagyobb veszélylyel járó, kényes természetű helyzetekkel
szemben is nemcsak komoly higgadtságot, gyors tájékozást és elhatározást tanúsítani, hanem
egyszersmind észszerű, czéltudatos és tetterős, önálló cselekvést is kifejteni: ennek
következtében múlhatatlanul szükséges volt a törvényjavaslat 2-ik §-ában a csendőrséghez való
végleges átvételt a jól teljesített próbaszolgálat és a csendőrtiszti szakvizsga sikeres letételétől
függővé tenni, - ezzel szemben pedig csak jogos és méltányos, hogy ezen próbaszolgálati idő
azoknak, kik a csendőrséghez véglegesen áthelyeztettek, azután már a csendőrségi szolgálati
időbe és így a nyugdíj kiszabásánál a csendőrségi pótdíjhányad meghatározása tekintetében is
beszámíttassék.
A törvényjavaslat 3-ik §-a azon czél elérését látja szükségesnek előmozdítani, hogy a
csendőrtisztek még mozgósítás esetén is, mikor a közbiztonsági közegekre a rendes
közbiztonsági szolgálaton kívül még sokkal több és fontosabb teendő hárul, állásuktól el ne
mozdíttassanak, mely kedvezményt a csendőr-legénységnek is már az 1881-ik évi II-ik
törvénycikk 4-ik §-a biztosítja.
A csendőrtiszti állomány felsőbb rendfokozataiban a kiegészítést a törvényjavaslat 1-ső §-a a)
pontja magában a csendőrségi testületben fokozatos tiszti előléptetés, azaz az előléptetési sorban
álló tiszteknek a legközelebbi magasabb rendfokozatba – az abban létező hiányhoz mérten – való
előmozdítása által akarja elérni.
A javaslat 4-ik §-a a végrehajtás iránt intézkedik.
A midőn ezekben jelen törvényjavaslat intézkedéseit és szükségességét részletesen is kifejteni
szerencsém volt: tiszteletteljesen kérem a tisztelt képviselőházat, hogy azt a közbiztonsági
szolgálat annyira fontos érdekében elfogadni méltóztassék.
Forrás: Képviselőházi Irományok 1892/96., XVI. kötet 5-6. oldal, irományszám: 516.

1894. évi XII. törvénycikk a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről
I. FEJEZET
A földbirtok gazdasági használatáról
1. § Mezei földbirtokát, a törvény korlátai között, gazdaságilag mindenki szabadon használhatja.
Az erdőkre nézve az 1879:XXXI. tc. határozatai irányadók.
2. § Hol a nyomásos gazdálkodás a jelen törvény életbelépésének idejében is gyakorlatban van,
az érdekelt birtokosságnak birtokarány szerint számított kétharmad többsége, az érdekelt
birtokosságra kötelezőleg, a nyomásos gazdálkodást, az illető törvényhatóság jóváhagyásával
jövőre is fenntarthatja, ha a külső birtok:
a) tagosítatlan határokban vagy határrészekben fekszik;
b) tagosított határokban fekszik, de több dűlőben van kiosztva;
c) réteknél oly kis földrészletekből (parcellákból) áll, hogy azok egyenként alig alkalmasak a
legeltetésre.
Ezeknél a birtokoknál a birtokosság közgyűlése határozza meg a vetésforgókat, továbbá azon
módozatokat, a melyek szerint a rétek használandók és a tarló, ugar és rét legeltethető.
3. § A nyomásos gazdálkodás rendszerének elfogadására nem kötelezhetők az önálló puszták,
tagosított határokban az önálló tagok, továbbá az állandóan bekerített vagy a szőlővel beültetett
területek tulajdonosai.
Más területek csak abban az esetben vonhatók ki, ha a kivonás által a többi birtokrészeken a
nyomásos gazdálkodás meg nem nehezíttetik.
Kinek területére a nyomásos gazdálkodás nem terjed ki, azt az abból származó előnyök sem
illetik meg.
4. § Hol a nyomásos gazdálkodás fenntartatott és a jelen törvény életbeléptetése óta hat év eltelt,
a terület szerint érdekelt birtokosok egy tizedrésze azon gazdálkodási rendszernek
megszüntetését kérheti.
Az elsőfokú hatóság, ha a kérelem a kellékeknek megfelel, az érdekelteket a községben szokásos
módon a községben tartandó gyűlésre összehívja s arról a távol lakó birtokosokat is külön
értesíti.
A gyűlés megtartására kitűzendő határidő a kitűzés idejétől számítandó 30 napnál rövidebb nem
lehet.
5. § A gyűlésen a főszolgabíró vagy polgármester, illetve ezek helyettese elnököl s az
érdekelteket a hozandó határozat gazdasági fontosságára figyelmezteti, azután az indítvány
mellett és ellen felhozott indokokat, valamint a hozott határozatot jegyzőkönyvbe véteti.
A jogerőre emelkedett határozat, ha a szabad gazdálkodást mondja ki, egyáltalán, ha pedig a
nyomásos gazdálkodást mondja ki a birtokosságnak birtokarány szerint számított kétharmad
többsége, újabbi hat éven belül meg nem változtatható.
6. § Osztatlan közös tulajdont képező legelőknél az érdekelt birtokosok közgyűlése állapítja meg
a legelő-rendtartást, a legeltetés, az állattenyésztés s az apaállattartás módozatait.

Ha a legeltetéshez való jog egyes, a közösségben részes tulajdonosok közt kétséges és a
jogosultság, illetve használat aránya bíróilag ideiglenesen vagy véglegesen nem rendeztetett;
addig, míg a bírói rendezés megtörténik, a közigazgatási hatóság a legeltetéshez való jog
ideiglenes rendezéséről gondoskodik.
7. § A közös legelőre nézve az érdekelt birtokosok közgyűlése állapítja meg, hogy:
a) mennyi és minő állatot van jogosítva minden egyes birtokos vagy községbeli lakos a legelőre
bocsátani;
b) mily kötelezettség terheli azt, ki nem saját állatait bocsátja a közös legelőre, hanem jogának
gyakorlását másnak engedi át.
8. § A 2-ik, 3-ik, 4-ik, 5-ik, 6-ik és 7-ik §-okban elsorolt ügyekben az érdekelt birtokosok
birtokossági közgyűlése határoz.
E közgyűlés tagjai mindazok, kik a közös gazdálkodásban részt vesznek. Ezek szavazati jogukat
személyesen, vagy igazolt meghatalmazottjaik által illető birtokuk arányában gyakorolják.
A közgyűlés elnöke rendszerint a községi bíró (polgármester), azonban valahányszor szükségét
látja, azon a járási főszolgabíró vagy helyettese elnökölhet, az 5. § esetén pedig elnökölni
tartozik.
Összehívandó, valahányszor az elnökség vagy községi előljáróság (illetőleg a 11. §-ban említett
gazdatanács) szükségesnek találja, hogy a tagoknak birtokaránylag számított 1/10 része kívánja.
Határnapja a tárgyalásra kerülő ügyek kitüntetése mellett legalább 15 nappal előre kihirdetés, a
távol lakó birtokosok levélbeni értesítése által közhírré teendő s a főszolgabírónak bejelentendő.
9. § A birtokossági közgyűlés oly határozatai ellen, melyek annak hatáskörét tullépik, törvénybe
ütközők, vagy egyesek jogait sértik, fellebbezésnek van helye. E fellebbezések felett első fokon a
közigazgatási bizottság, második és végső fokon a földművelésügyi minister határoz.
10. § A birtokossági közgyűlés határozatait a községi elöljáróság hajtja végre; a nyomásos
gazdálkodás, közös legeltetés és apaállattartás ügyeit az intézi. Megállapítja továbbá az ugar,
tarló, rét és legelő legeltetésének idejét; gondoskodik az apaállatok beszerzéséről és eltartásáról.
Ezen teendők ellátásának költségei a községi költségvetéssel együtt, de a többi kiadásoktól
elkülönítve állapítandók meg s azok által viselendők, kik a közös gazdálkodásban és
állattenyésztésben részt vesznek.
Az állattenyésztési kiadások fedezésére jogában áll a községi képviselőtestületnek a
tenyészállatok után bizonyos díjakat állapítani meg. Az ezekből származó bevétel azonban
kizárólag állattenyésztési czélokra fordítandó.
Az előljáróságot ezen ügykörben is a képviselőtestület ellenőrzi és sérelmes intézkedései az
elsőfokú hatósághoz fellebbezhetők.
További fellebbezés esetén a másodfokú hatóság végérvényesen határoz.

11. § A birtokossági közgyűlésnek jogában áll a 10. §-ban említett teendőket saját közegeire
bízni s e czélból külön tanácsot és végrehajtó közegeket választani. Ez azonban csak a
törvényhatóság által jóváhagyott szervezési szabályok alapján eszközölhető.
Ez esetben a községi előljáróságnak és képviselőtestületnek a 10. §-ban körülirt jogai és
kötelességei ezen tanácsra és végrehajtó közegekre mennek át s ezek intézkedései is a 10. §
értelmében fellebbezhetők.
12. § Osztatlan közös tulajdont képező közlegelők csak akkor oszthatók fel, ha a földmívelésügyi
minister a felosztáshoz az engedélyt megadta. Közös havasi legelőknél igazolandó, hogy más
mívelési módok alkalmazása esetén, sem a felosztás alá kerülő legelő, sem pedig az az alatt
elterülő földek vízmosások képződése vagy a feltalajnak más módoni eltűnése által, állagukban
veszélyeztetve nem lesznek.
13. § Vízmosásos és vízmosás veszélyének kitett területeken a legeltetés egészben vagy részben
eltiltható. Ha a létező vagy keletkező vízmosások másnak birtokát is károsítanák, vagy kárral
fenyegetnék, a szükséges óvintézkedéseket, esetleg ezen területeknek záros határidő alatti
befásítását a hatóság elrendelheti, s meg nem egyezés esetén a költségek viselése tekintetéből az
érdekeltség arányában határoz.
Ha az érdekeltek a hatóság által elrendelt intézkedéseket a kitűzött határidő alatt elfogadható
indok nélkül végre nem hajtanák, a hatóság által kötelezettségeik teljesítésére annyiszor, a
mennyiszer 200 koronáig terjedhető pénzbírsággal szoríthatók.
14. § A korlátolt forgalmú birtokon létező kopár területek, melyek befásításra alkalmasak, és más
módon okszerűbben nem használhatók, záros határidő alatt befásítandók.
Mely területek s minő határidő alatt fásíttassanak be, azt az érdekelt birtokos meghallgatása után
a törvényhatóság közigazgatási bizottsága határozza meg.
Ha az illető birtokos a hatóság által elrendelt intézkedéseket elfogadható indok nélkül a kitüzött
határidő alatt végre nem hajtaná, a hatóság által kötelezettségének teljesítésére annyiszor, a
mennyiszer 200 koronáig terjedhető pénzbírsággal szorítható.
15. § A városoknak, továbbá a kis- és nagyközségeknek, mint jogi személyeknek tulajdonát
képező mezőgazdasági birtokok, a czélszerű gazdasági hasznosítás és jövedelmeztetés
szempontjából is hatósági ellenőrzés alatt állanak.
Kis- és nagyközségekben a főszolgabíró vagy helyettese a helyszínén járta alkalmával köteles a
községi birtokok mikénti kezeléséről is személyes meggyőződést szerezni s a tapasztalt
hiányokról jelentést tenni; illetve, a mennyiben hatáskörében áll, azok megszüntetése iránt
intézkedni.
16. § Haszonbérbe adott birtokoknál a haszonbéri szerződés határozza meg, hogy a birtokos a
jelen törvényben gyökerező jogait és kötelezettségeit mily mérvben ruházza át a bérlőre.
Ha a szerződés ez iránt intézkedéseket nem tartalmaz, vagy ha intézkedéseket tartalmaz, de az
községi előljáróságnál be nem mutattatik: minden ezen törvényen alapuló jogok és
kötelezettségek a bérlőre ruházottaknak tekintetnek. A birtok állagát érintő tárgyaláshoz azonban
a birtokos mindig meghívandó.

17. § Kendert és lent áztatni csak a hatóság által e czélra kijelölt helyeken és megállapított
módozatok mellett szabad.
II. FEJEZET
A legeltetésről
18. § Legeltetni csak kellő felügyelet mellett szabad. Bekerített helyeken az állatok felvigyázó
nélkül is legelhetnek.
Mennyiben kell a vasutak mentén legelő állatokra közbiztonsági szempontból fokozott
felügyeletet gyakorolni, azt a vasuti üzletrendtartás és a fennálló külön szabályok határozzák
meg.
A közutakon való legeltetés tárgyában az 1890:I. tc. 137. §-ának határozmányai irányadók.
19. § A pásztorokra, valamint az állatok legelésénél való felügyelet módozataira nézve, a
törvényhatóság szabályrendeletileg intézkedik.
20. § Közös, avagy községi tulajdont képező legelőkön és oly határokban vagy határrészekben,
hol a nyomásos gazdálkodás van elfogadva: lovat, szarvasmarhát és sertést legeltetni rendszerint
csak közös csordákban, nyájakban, falkákban, csürhékben és ménesekben szabad.
21. § A közös legeltetésre használt birtokoknál a községi képviselőtestület, illetve a birtokossági
külön tanács (11. §) megállapítja, hogy
a) a legelőre hány állat bocsátható,
b) a területnek mely részei, mely időben és minő sorrendben felváltva kerüljenek legeltetés alá,
c) egymást a legeltetésben hátráltató állatnemek a legelőnek mely részeiben és minő sorrendben
legelhessenek,
d) hol nem szabad állategészségi vagy más okokból legeltetni,
e) hol legyenek a kutak, itatók, delelők és védhelyek stb. készítendők,
f) egy állat után legeltetési költségek (pásztorbér, legelő stb.) czimén mily összeg fizetendő,
g) mely esetekben engedhető meg az, hogy a 20. §-ban elrendelt legeltetési módtól eltérőleg
egyesek külön legeltethessenek.
22. § Egy évnél idősebb méncsikók és félévnél idősebb bikaborjuk közös legelőkön, csak
elkülönitett helyen legeltethetők.
23. § Minden községben, a községbeli összes haszonállat létszáma, faj és kor szerint
megkülönböztetve évenkint akkor, midőn a közös legelőre kihajtandó állatok az 1888:VII. tc. 17.
§-ának megfelelően számba vétetnek és egészségileg megvizsgáltatnak, összeírandó és az
összeírás márczius hó végéig, a járási főszolgabírónak egy példányban felterjesztendő.
Oly esetben, midőn a legelő-jogosult később szándékozik a legelőre marhát kihajtani, ezt a
községi előljáróságnak bejelenteni s az állatot a bejelentéstől számítva 48 óráig saját külön
területén tartani köteles, mely idő alatt annak egészségi állapotáról, hol a községben állatorvos
van, az, ennek hiányában az előljáróság egy tagja meggyőződni tartozik s az állat a közlegelőre
csak akkor bocsátható ki, ha egészségesnek találtatott.
Hol közös legelő nincsen, az összeírás legkésőbb márczius hóban teljesítendő.

III. FEJEZET
Az állattenyésztésről
24. § A szarvasmarhára nézve a földmívelésügyi minister által megállapított tenyészkerületek,
vagyis az, hogy hatóságilag az ország melyik részében, milyen szarvasmarha-fajnak tenyésztése
támogattatik, a jelen törvény által érintetlenül hagyatnak.
A fennálló tenyészkerületeket a változott viszonyoknak megfelelőleg a törvényhatóság
szabályrendelet által módosíthatja.
Ilyen szabályrendelet a földmívelésügyi minister jóváhagyása után léphet életbe.
A lovakra nézve a tenyészkerületeket a törvényhatóság meghallgatása után a földmívelésügyi
minister határozza meg.
25. § A törvényhatóság meghatározza, hogy területén az egyes állatnemeknél az egyes vidékeken
(ló, szarvasmarha, juh és disznó) hány anyaállathoz szerzendő be egy apaállat.
A közös használatra szolgáló apaállatok megszerzéséről, elhelyezéséről és tartásáról a község,
illetve a birtokossági tanács gondoskodik. Ugyancsak a község gondoskodik arról is, hogy a
szükséges számú apaállat a jelen törvény 26. §-ában kitűzött határidő alatt beszereztessék.
Ha a község ebbeli kötelességének nem felel meg: a hatóság a szükséges számú apaállatok
beszerzéséről, a járási mezőgazdasági bizottság közreműködése mellett a község költségére (10.
§) gondoskodik.
26. § A községi apaállatok megszerzésére nézve, a jelen törvény életbelépésétől számítva, a
következő határidők állapíttatnak meg:
lovakra nézve, a mennyiben állami ménekről kielégítőleg nincsen gondoskodva 10 év
szarvasmarhákra nézve 4 év
juh és sertésekre nézve 2 év
Ezen határidőkön belül az érdekelt községek meghallgatása után, a törvényhatóság, tekintettel a
községek állattenyésztésének fejlettségére és vagyoni viszonyaira, meghatározza: hogy
fokozatosan mely község, mely évben köteles a kellő számú apaállatokat beszerezni.
Mennyiben menthető fel ebbeli kötelezettsége alól valamely község, azt a hatóság indokolt
javaslatára esetről-esetre a földmívelésügyi minister állapítja meg.
27. § Egyes községeknek, a melyekben annyi anyaállat nincs, hogy azok miatt egy apaállat
beszerzése és tartása indokolt volna, vagy egyébként olyan különleges viszonyok vannak, hogy
az önálló apaállat beszerzése és tartása különös nehézségekkel járna: a hatóság megengedheti,
hogy annak beszerzése és tartása végett más községekkel egyesülhessenek.
28. § Az apaállatok megvizsgálása czéljából minden közigazgatási járásban, járási
mezőgazdasági bizottság alakítandó.
A járási mezőgazdasági bizottságok alakítása és működési körük meghatározása iránt a
földmívelésügyi minister rendeletileg intézkedik.

29. § Közös használatra szánt apaállatok tenyésztésre csak akkor használhatók, ha azokat a járási
mezőgazdasági bizottság megvizsgálta és az illető évadra, tekintettel a szarvasmarhánál és lónál
a tenyészkerület követelményeire is, tenyésztésre alkalmasaknak találta és arról tenyésztési
igazolványt állított ki. Ha az apaállatok tenyésztésre alkalmasaknak nem találtatnak, a
tenyésztéstől ideiglenesen vagy véglegesen kizárandók és kiheréltetésük is elrendelhető.
A járási mezőgazdasági bizottság határozata ellen a másodfokú hatósághoz van fellebbezésnek
helye, a mely végérvényesen határoz.
Az állam által fenntartott fedező állomások apaállataira, a bizottság hatásköre nem terjed ki.
30. § Ha a közös tenyésztésre használt apaállatok száma a törvényhatóság által előírtnál
kevesebb lenne (25. §), vagy a kizárás következtében (29. §) az előírt számot el nem érné: a
község köteles a tenyésztési évad megkezdése előtt az apaállatok számának kiegészítéséről
gondoskodni.
31. § Saját alkalmazottjainak anyaállataihoz, tekintet nélkül a tenyészkerület követelményeire,
mindenki tetszés szerinti apaállatot használhat, ha azonban apaállatait párzás végett másoknak is
átengedni akarja, azt csak a járási mezőgazdasági bizottság által kiállított igazolvány alapján
teheti.
IV. FEJEZET
A birtok-határ megjelöléséről
32. § A földbirtok határai, minden birtokos által látható módon megjelölendők.
Ha a földbirtok határát folyók, csatornák, patakok, rendesen vízzel bíró erek vagy el nem
mozdítható természetes jelek képezik, más határjelzés nem szükséges.
33. § A birtok határainak jelzése tárgyában a törvényhatóságok a törvény életbeléptetésétől
számítva egy év alatt szabályrendeletet alkotni tartoznak.
34. § A határjelek felállítása, kijavítása és megújítása körül felmerülő vitás kérdések elintézése a
községi előljáróságnál kérendő.
Az előljáróság (városi tanács, Budapesten kerületi előljáróság) a vitás kérdésnek egyezség útján
való elintézését megkísérli, s ha az nem sikerül, Budapesten a kerületi előljáróság elsőfokúlag
határoz, egyéb helyeken az előljáróság a feleket az elsőfokú közigazgatási hatósághoz utasítja.
Az elsőfokú közigazgatási hatóság a vitás kérdésre nézve az érdekelteknek, a helyi viszonyokkal
ismerős egyéneknek, esetleg szakértőknek meghallgatása és szükség esetében helyszíni szemle
megtartása után, az egyévi békés és háborítatlan birtoknak épségben tartása mellett határoz.
Ha a határ vitás, ez esetben a határozat ellen közigazgatási úton fellebbezésnek helye nincs; de az
abban meg nem nyugvó fél 30 napi záros határidő kitűzése mellett bírói útra utasítandó.
Ha ez alatt a határidő alatt a kereset be nem adatik, a határjelek a határozat értelmében azonnal
felállítandók.

Azon határozat ellen, mely a határjelzések módozataira, vagy a közös határjeleknél a költség
viselésére vonatkoznak, közigazgatási úton fellebbezésnek van helye, mely esetben a másodfokú
hatóság végérvényesen határoz.
35. § A földbirtok határjeleinek a szabályrendelet értelmében leendő felállítására és fenntartására
a községi előljáróság (városi tanács, Budapesten kerületi előljáróság) ügyel fel, mely a
megszabott idő alatt fel nem állított, megrongált vagy megsemmisült határjeleket, ha azok a
felszólítás után tizenöt nap alatt elfogadható indok nélkül nem állíttatnak fel, az illető tulajdonos
költségére állíttatja fel.
V. FEJEZET
A mezei közös dűlő-utakról
36. § A mezei közös dűlő-utaknak rendeltetése az, hogy más utak hiányában, egy község
határában, az egyes birtokokhoz hozzá lehessen jutni.
A mennyiben az 1890:I. törvénycikk 1. §-ában felsorolt utak ezen igényt nem elégítik ki, a
tagosítás alkalmával kell ilyen utak kihasításáról gondoskodni.
Hol a tagosítás már megtörtént s a mezei dűlő-utak nem akként lettek kijelölve, hogy birtokához
mindenki hozzá juthasson, a még hiányzó útvonalakat a község az érdekelt tulajdonosok
kérelmére létesíteni tartozik.
37. § A mezei közös dűlő-utak létesítésére, valamint azoknak és azok tartozékainak jókarban
tartására a községi előljáróság ügyel fel.
A létesítés és jókarban tartás költségeihez, más megállapodás hiányában mindazok kötelesek
haszonaránylag hozzájárulni, a kiknek érdekében az ut létesítetett vagy fenntartatik.
Ha a községi előljáróság a hozzájárulási arányra nézve egyezséget létre nem hozhatna, a
hozzájárulási arány felett a hatóság határoz.
38. § A posta a mezei közös dűlő-utakon is bármikor szállítható a nélkül, hogy ezért az állam az
előállítás vagy jókarban tartás költségeihez hozzájárulni tartoznék. Azok mentén az 1888:XXXI.
tc. által tárgyalt közhasználatú berendezések vezetékeinek támszerkezetei is felállíthatók.
39. § A község által közérdekből létesítendő uj mezei közös dűlő-utak czéljaira vagy a létezők
kiszélesítésére szükséges területek, ha az érdekelt tulajdonosokkal megegyezés nem jön létre,
kisajátítás útján vehetők igénybe.
A kisajátítási eljárásra, az 1881:XLI. tc. intézkedései azon módosítással alkalmazandók, hogy a
kisajátítási jogot a földmívelésügyi minister adja meg.
40. § Az új mezei közös dűlő-utak kihasításánál vagy a létezőknek szélesbítésénél vagy
áthelyezésénél felmerülő kártalanítási kérdésekben határozni, az 1881:XLI. tc. a kártalanításra
nézve megállapított eljárás megfelelő alkalmazásával, a birtokbíróság illetékes.
41. § Minden községben meghatározandók azok az utak (marhacsapások), a melyeken
szarvasmarhák, lovak, juhok, sertések stb. szabadon hajthatók.

42. § A birtokos engedélye nélkül vert mezei, szekér- vagy gyalogutak tilalmát, az illető birtokos
kérelmére az elsőfokú hatóság a község területén és a szomszédos községekben kihirdettetni
tartozik.
VI. FEJEZET
A faiskolákról és fásításokról
43. § A községek kötelesek, a határ kiterjedéséhez és a befásítandó utak és területekhez mért, de
legalább egy negyed kataszteri hold nagyságú, kellően berendezett faiskolát fenntartani.
A mely községben faiskola még nem volna, köteles a község a faiskolát a jelen törvény
életbeléptetése után egy év alatt, alkalmas helyen kijelölni és annak a szükséges kellékekkel
leendő ellátása iránt intézkedni.
Mennyiben menthetők fel egyes községek a faiskola területének kijelölése és a faiskola
berendezése alól, vagy mely esetekben szövetkezhet több szomszédos község, egy faiskola
létesítésére és fenntartására, azt a törvényhatóság határozza meg.
44. § A községi faiskola létesítéséről és kezeléséről, valamint az utakra és közhelyekre kiültetett
fák gondozásáról, a községi előljáróság intézkedik.
A faiskola kezelésével, ha arra külön szakértő közeg nem alkalmaztatik, méltányos díjazás
mellett a néptanító bízható meg.
A hol több néptanító van, az bízandó meg, kit a községi képviselőtestület választ.
45. § A faiskola kezelője köteles, a községi tanköteles gyermekeket, a vallás- és közoktatásügyi
minister által, a földmívelésügyi ministerrel egyetértőleg kiadandó utasítás és tanterv szerint, a
fatenyésztésben gyakorlatilag oktatni.
46. § A törvényhatóság szabályrendelettel állapítja meg, hogy a vidéken legjobban diszlő fa és
gyümölcsfajokból a községi faiskolában melyek tenyésztessenek, és hogy mindenütt, hol a
szederfa-tenyésztésre (Morus alba) úgy a talaj, mint az éghajlati viszonyok alkalmasak;
selyemtenyésztés űzetik, vagy meghonosítása remélhető; a selyemtenyésztés érdekében a
szederfa (Morus alba) tenyésztésre különös gond fordíttassék.
Hol a kosárfonás mint házi ipar meghonosítható, a kosárfűzvessző tenyésztésére is gond
fordítandó.
47. § A faiskolákból nyert csemeték első sorban a 13. és 14. §-okban körülirt területek
befásítására, a futóhomok megkötésére, továbbá a meredekebb partok, szakadások biztosítására
és megvédésére - azután pedig a közutak, utczák, terek és növények termelésére alkalmatlan más
területek, valamint a község tulajdonát képező legelők befásítására szolgálnak.
A község által nem igényelt csemetéket az előljáróság, a községi lakosoknak mérsékelt áron
eladhatja, és pedig első sorban azoknak, kik a csemetéket a 13. és 14. §-okban körülirt területek,
a birtokuk mellett elhaladó utak mellékének vagy befásítandó futóhomok és más növények
termelésére alkalmatlan területeik, továbbá meredekebb partok és szakadások beültetésére
használják. Ezen igények kielégítése után a felesleges csemeték szabadon áruba bocsáthatók.
A csemeték eladásából befolyó összeg csak a faiskola czéljaira fordítható.

48. § Ha valamely községben a faiskolának kijelölt terület a 43. szakaszban megállapított
határidő alatt megfelelően be nem rendeztetik, a faiskola a hibás községi előljáróság költségére a
hatóság által rendeztetik be, illetőleg hozatik rendbe.
49. § Az 1890. évi I. tc. 134. §-a, mely szerint a fák az utárok külső szélétől számítva félméter s
egymástól legalább tizenöt méter távolságra ültetendők akként, hogy egyik fa ne a másik oldalon
levő fával, hanem a fák közötti tér közepével legyen átellenben, hatályon kívül helyeztetik.
Mely utak minő határidők alatt fásíttassanak be, továbbá, hogy a fák bizonyos utaknál az úttestre
vagy azon kívül és egymástól minő távolságra ültettessenek, s milyen fanemek ültetendők az
összes utakra, tehát az államutakra nézve is, a törvényhatóságok határozzák meg.
VII. FEJEZET
A kártékony állatok és növények irtásáról s a hasznos állatok oltalmazásáról
50. § Minden birtokos köteles a fák rügyeinek fakadása előtt, legkésőbben azonban márczius hó
végeig, a belsőségekben, majorokban, szőlőkben, gyümölcsösökben és kertekben levő fáit és
bokrait, a kártékony hernyóktól, illetőleg hernyófészkektől és lepketojásoktól megtisztítani s az
összegyűjtött hernyókat, hernyófészkeket és hernyótojásokat elégetni.
A később mutatkozó kártékony hernyók, valamint a cserebogarak tömeges megjelenésök
alkalmával is megfelelő módon pusztítandók.
51. § Minden birtokos köteles birtoka egész területén a szerb tövist (xanthium spinosum)
virágzása előtt, az arankát pedig megjelenése után azonnal alkalmas módon irtani. Az irtás
módját a földmívelésügyi minister rendeletileg állapítja meg.
Lóher és luczerna-magvakat, ha azok nem teljesen arankamentesek, termesztés czéljából
forgalomba hozni tilos.
52. § Az utak mentén, valamint az úttesten a szerb tövist, továbbá egyéb gyomot és gazt irtani az
útfenntartó, a gyümölcsfákat pedig a kártékony hernyóktól megtisztítani a gyümölcsfa birtokosa
köteles.
Ki a kártékony állatokat és növényeket a meghatározott időben (50. §) irtani elmulasztja, helyette
az irtást a községi előljáróság, a mulasztó költségére köteles végeztetni.
53. § Aratás vagy kaszálás alkalmával a gaz- és gyomfoltokat meghagyni tilos.
A foltokban levő, már magba ment gyomok, aratás vagy kaszálás után azonnal összegyűjtendők
és elégetendők.
54. § Ha a káros állatok vagy növények a község határában oly tömegesen lépnek fel, hogy
azoknak irtása csak törvényhatósági közerővel vagy az államsegély igénybevételével sikerülhet;
ez esetben a törvényhatóság első tisztviselője azonnal foganatosítja a szükséges intézkedéseket
és egyúttal haladéktalanul jelentést tesz a földmívelésügyi ministerhez, ki az esetet

szakközegeivel megvizsgáltatja, azok által a szakszerű irtási eljárást megállapítja és a
végrehajtást szakközegeivel ellenőrizteti.
Állami segély esetén az irtást állami szakközeg vezeti.
Felhatalmaztatik továbbá a földmívelésügyi minister, hogy az állami segély és intézkedéssel
foganatosíttatott irtások alkalmával, a ministeri szakközeg által elrendelt óvintézkedések
következtében felmerülő és indokolt károkat megállapítassa és állami költségen megtéríttethesse.
55. § Hatósági engedély és a tulajdonos előzetes értesítése mellett az erdőtulajdonos tűrni
tartozik, hogy a szomszédos gyümölcsös birtokosa a hernyót az erdőben is harmincz méter széles
területen saját költségén kiirthassa.
56. § Ha a kártékony növények vagy rovarok elhurczolása által valamely növénytermelési ág
veszélyeztetnék: növények, növényrészek, továbbá bizonyos gyümölcsök vagy magvak
forgalmát a földmívelésügyi minister megtilthatja, illetőleg korlátozhatja.
A filloxera terjedése ellen teendő óvintézkedésekről az 1882:XV. tc. és 1883:XVII.
törvénycikkek intézkednek.
57. § A hasznos madarak pusztítása tilos. Azok fészkeinek és tojásainak elszedése, valamint a
hasznos madaraknak és tojásaiknak forgalomba hozása hatósági engedély nélkül tilos.
Ezen tilalom a lakóházakon lévő madárfészkekre nem terjed ki.
58. § A földmívelésügyi minister felhatalmaztatik, hogy ha a jelen törvényben említett állatokon
és növényeken kívül a mezőgazdaság érdekében más káros állatok vagy növények irtása válnék
szükségessé vagy a kímélendő hasznos madarak és állatok megnevezése kívánatosnak
mutatkoznék, ezek iránt rendeleti úton intézkedhessék.
A hasznos homokkötő növények védelméről a földmívelésügyi minister hasonlókép rendeleti
úton intézkedik.
59. § Kirepült méhraját a tulajdonos, ha a keresést nyomban eszközli, másnak telkén szükség
esetén a községi előljáróság közbejötte mellett is keresheti és elfoghatja, tartozik azonban a netán
okozott károkat megtéríteni.
Ha a méhraj tulajdonosa raját két nap alatt nem kereste s el nem fogta, a raj annak tulajdonává
válik, kinek birtokán letelepült, vagy ki azt a két napon túl elfogta.
60. § Ha valamely méhesben ragadós költés-rothadás üt ki, a rothadásos törzsek a baj felismerése
után azonnal megsemmisítendők. Ha ez elmulasztatnék, a községi előljáróság köteles a
megsemmisítés iránt intézkedni.
VIII. FEJEZET
A hegyközségekről

61. § A szőlőmívelés érdekeinek előmozdítására alakított hegyközségek az ezen törvény
rendelkezései szerint érdekkörükbe tartozó ügyekben önkormányzati alapon maguk intézkednek.
62. § Hegyközségek az alább megállapított feltételek mellett alakíthatók:
a) oly területeken, a melyek szőlővel vannak beültetve, vagy a melyek eddig szőlőmívelésre
használtattak, de a filloxera pusztitása következtében vagy más okból parlagon hevernek, vagy a
jelenben más mívelésre használtatnak;
b) eddig más mívelésre használt oly területeken, a melyeken uj szőlők létesülnek.
A hol egy határban száz kataszteri hold vagy ennél nagyobb összefüggő ilyen terület van s e
terület birtokosainak száma húsznál nem csekélyebb, a birtokosoknak birtokarány szerinti
egyharmada a hegyközség alakítását kimondhatja; a midőn az érdekelt terület többi birtokosai is
kötelesek a hegyközség alakításához hozzájárulni.
Ha a száz kataszteri hold terület összefüggését egy vagy több helyen oly közbeeső kisebb, de az
egész terület térfogatának egy negyed részénél nem nagyobb birtokrészletek szakítják meg, a
melyek sem eddig nem használtattak szőlőmívelésre, sem jelenben nincsenek szőlővel beültetve;
a hegyközség ennek daczára az egész területre megalakítható s ez esetre az ily közbeeső
részletek birtokosai, ha a hegyközség megalakításához szükséges kellékek egyébként
megvannak, a hegyközségi kötelékbe bevonandók.
A száz kataszteri holdnál kisebb összefüggő terület birtokosai csak a hegyközségi kötelékbe
bevonható összes terület tulajdonosainak beleegyezése mellett alakíthatnak külön hegyközséget.
Az egészen különálló kisebb területek birtokosai kívánságukra a határban levő hegyközség
kötelékébe felveendők, de ezek csak annyiban járulnak a hegyközség közös terheinek
viseléséhez, a mennyiben a hegyközségi kötelékben szolgáltatható előnyöket igénybe veszik.
63. § Ha egy községben több határrészben két vagy több egészen különálló szőlőterület van, a
melyek külön-külön nagyobbak ötven holdnál s külön-külön legalább húsz birtokos kezén
vannak; ezeknek birtokosai az összes birtokosok számszerinti általános többségének határozata
alapján külön hegyközségekké vagy a határ egyéb részeinek bevonása nélkül közös
hegyközséggé alakulhatnak.
Ugyanazon törvényhatóság több községében fekvő szőlőterületek tulajdonosai is alakíthatnak
egy hegyközséget, ha ezek a szőlőterületek egy összefüggő területet képeznek.
Ha a birtokosoknak az egyik vagy másik alakulási mód mellett nyilatkozó száma egyenlő, a
külön hegyközségek vagy közös hegyközség alakítása iránt a hatóság határoz.
64. § A hegyközségek kötelesek intézkedni:
1. a közös őrzés és a hegyrendészeti szervezkedés iránt;
2. a filloxera által elpusztított szőlők felújításának vagy új szőlők ültetésének, továbbá a
szőlőpenész (peronospora viticola) ellen való közös védekezésnek előmozdítása iránt.
Intézkednek továbbá:
3. minden egyéb szőlőbetegség ellen való közös védekezés elősegítése:
4. az okszerű szőlőmívelés és szüretelés s a szőlők jövedelmezőségének fokozása érdekében
szükséges vagy kívánatos közös gazdálkodási és kezelési szervezkedés iránt.

65. § A hegyközségek a feladatuk teljesítéséhez szükséges költségek fedezése végett
hegyközségi járulékot vethetnek ki.
A közös őrzési és hegyrendészeti költségekhez a hegyközségi kötelékbe tartozó minden birtokos
tekintet nélkül arra, hogy tényleg foglalkozik-e szőlőmíveléssel vagy sem, köteles birtokaránylag
hozzájárulni; az önként belépett birtokosok azonban (62. § utolsó bekezdése) csak akkor, ha
területeik őrzése a hegyközségi szervezetben teljesíttetik vagy teljesíthető.
A filloxera által elpusztított szőlők felújításának vagy új szőlők ültetésének előmozdítására és a
szőlőbetegségek ellen való közös védekezésnek elősegítésére (64. § 2. és 3. pont) szükséges
költségekhez a hegyközségi kötelékbe tartozó birtokosok közül azok kötelesek hozzájárulni, a
kiknek tényleg szőlővel beültetett területeik vannak; illetőleg, a kik elpusztult szőlőiket felújítják
vagy uj szőlőket létesítenek, avagy a kik a hegyközségnek a jelzett czélok elérése érdekében
teljesített vagy teljesítendő működéséből egyébként hasznot húznak.
Az okszerű szőlőmívelés és szüretelés s a szőlők jövedelmezőségének fokozása érdekében
szükséges vagy kívánatos közös gazdálkodási és kezelési szervezkedésre (63. § 4. pont) a
hegyközség az összes tagokat kötelező módon nem intézkedhetik.
66. § Azok a birtokosok, a kik az elpusztult szőlők felújítását vagy új szőlők létesítését a
hegyközség megalakulása után határozzák el, valamint azok, a kik a hegyközség kötelékébe
annak megalakulása után vétetnek fel: kötelesek azon létesítmények költségeinek, a melyeknek a
jövőben hasznát vehetik (64. § 2. és 3. pont), a birtokarány szerint reájuk eső részleteit a
hegyközségi pénztárba pótlólag befizetni.
A pótlólagos befizetés összege, ha a hegyközség három évnél rövidebb idő óta áll fenn, nem
lehet nagyobb annál az összegnél, a mely az illető birtokosra akkor esett volna, ha az a jelzett
létesítményekhez a hegyközség megalakulásától kezdve hozzájárul; ellenben, ha a hegyközség
három évnél hosszabb idő óta áll fenn, a hegyközség határozza meg azt, hogy minő mértékben és
minő feltételek mellett részesíti az ilyen hegyközségi tagot előnyökben, illetőleg, hogy a múltból
származó oly létesítmények czimén, a melyeknek a jövőben az ilyen tag is hasznát veheti, tőle
minő hozzájárulást kíván.
67. § A hegyközségi járulékok oly községekben, a melyekben községi pótadó van, a közadók
módjára a községi pótadóval egyszerre vettetnek ki és ezekkel egyszerre szedetnek, illetőleg
hajtatnak be, de külön számolandók el és szolgáltatandók át a hegyközségi előljáróságnak; a
hegyközségnek azonban szabadságában áll a járulékokat saját előljárósága által is beszedetni.
A hol községi pótadó nincs, ott a járulékok külön vetendők ki és a hegyközségi előljáróság által
szedetnek be.
68. § A hegyközség ügyeit intézi:
1. a hegyközségi közgyűlés;
2. a hegyközségi választmány;
3. a hegyközségi hegybíró.

69. § A közgyűlésnek tagja minden birtokos, a ki a hegyközségi kötelékbe tartozik.
A közgyűlés határozatainak érvényességéhez a szavazatok általános többsége szükséges.
Nyolczszáz négyszögöl vagy ennél csekélyebb terület birtokosa egy szavazattal, az ennél
nagyobb terület birtokosa pedig annyi szavazattal bír, a hányszor nyolczszáz négyszögöl területe
van. Az összes hegyközségi birtokosok szavazatainak egy negyed részénél több szavazatot saját
nevében egy birtokos sem gyakorolhat.
70. § A közgyűlés alkotja meg a hegyközségi rendtartást, megállapítja a szükséges teendők és
intézkedések érdekében való működés tervét és az évi költségvetést; megvizsgálja az évi
számadást s határoz mindazokban az ügyekben, a melyeket a hegyközségi rendtartás hozzá utal.
A hegyközségi rendtartásban meghatározandó azon terület, a melyre a rendtartás érvénynyel bír,
a hegyközségi tagok jogai és kötelességei, a hegyközségi választmány s a hegyközségi előljáró
kötelességei és hatásköre, az ügyrend, a csőszök vagy hegyőrök felfogadásának és
alkalmazásának módja és feltételei, a nekik adandó utasítás s általában mindaz, a mi a
hegyrendészeti szervezkedés és rend érdekében szükséges.
Ha a hegyközség a filloxera által elpusztított szőlők felújításának, az új szőlők ültetésének
előmozdítását és a szőlőbetegségek ellen való közös védekezésnek elősegítését is (64. § 2., 3.
pont) feladatai körébe vonja: a hegyközségi rendtartásban az is megállapítandó, hogy e feladatok
miként, minő terv szerint, mi módon s minő eszközökkel valósíttassanak meg.
Az ezen rendtartásnak végrehajtására vonatkozó kezelési részleteket és módozatokat s ama
működési mozzanatokat, a melyek a hegyközség állapotának és helyzetének fejlődéséhez képest
időszakonként esetleg változtatásokat s a viszonyokhoz való alkalmazkodást igényelnek, a
hegyközség időről-időre határozza meg.
A rendtartás a hegyközség megalakulása után fél év alatt megalkotandó és hatósági jóváhagyás
alá terjesztendő.
71. § Az a birtokos, a kinek birtoka az összefüggő hegyközségi terület szélén fekszik, a
hegyközség megalakulásától számított hat év után, a hegyközségi kötelékből kiléphet:
a) ha kilépésével a hegyközségnek kárt nem okoz;
b) ha a hegyközség irányában fennálló esedékes tartozásainak eleget tett.
A hegyközségen fekvő, az egész hegyközségi területet egyetemlegesen kötelező terhek, a kilépő
birtokost mindaddig terhelik, a míg azok véglegesen törlesztve nincsenek.
Ha azonban a kilépni kívánó tag birtokát addig szőlőmívelésre használta, a hegyközségi
kötelékből tényleg csak akkor bocsáttatik ki, ha más mívelésre szándékozik áttérni s ebbeli
szándékát a szőlő kiirtásával igazolta is.
Ha az összefüggő hegyközségi terület be van kerítve vagy körül van árkolva, a kilépő szélső
birtokos, ha a hegyközséggel más megegyezésre nem jutna, tartozik a létező kerítést vagy árkot
saját költségén oda áthelyeztetni, a hol az ő kilépése következtében a hegyközségi területnek új
határa lesz.

A hegyközségbe önként belépett birtokos (62. § utolsó bekezdés) a hegyközség irányában
fennálló tartozásának lerovása után a hegyközségi kötelékből bármikor kiléphet.
A hegyközségekből kilépett tag a közös létesítményekből részt nem követelhet.
72. § A hegyközségi közgyűlés határozatai ellen az elsőfokú közigazgatási hatósághoz
fellebbezésnek van helye.
73. § A már megalakult hegyközségek csak a megalakulás után 3 év mulva oszolhatnak fel és
pedig csak akkor:
a) ha ezt a száz holdra vagy ennél nagyobb összefüggő területre nézve az e czélból külön
összehívott közgyűlésen a hegyközség kötelékébe tartozó összes birtokosok birtok és
számszerint háromnegyed részét túlhaladó többsége kívánja;
b) ha a feloszlást a száz holdnál kisebb, összefüggő területen alakult hegyközségre nézve a
hegyközségi kötelékbe tartozó birtokosok birtok és szám szerinti többsége kívánja.
A feloszlás iránti határozat csak a hatóság jóváhagyása után lép hatályba.
IX. FEJEZET
A mezei rendőrségről
74. § A községek kötelesek a határ őrizetére a viszonyok által kívánt számban mező-, minden
hegyközség pedig megfelelő számú felesketett hegyőrt alkalmazni s javadalmazásukról
gondoskodni.
Mennyiben menthetők fel egyes községek az állandó mezőőr alkalmazása alól, mennyiben
szövetkezhet több szomszédos község közös mezőőr tartására, vagy mennyiben bízhatók meg
egyes erdőőrök mezőrendőri teendők ellátásával is, azt az illetékes hatóság határozza meg.
75. § A mezőőrök javadalmazása az érdekelt birtokosok terhére történik.
Kinek egy vagy több szomszédos község határában száz kataszteri hold vagy annál nagyobb
birtoka van; az külön mezőőrt is tarthat és ha külön mezőőrt tart, a községi mezőőr tartási
költségeihez hozzájárulni nem köteles.
A száz holdnál kisebb birtokosok akkor is kötelesek a községi mezőőr tartási költségeihez
hozzájárulni, ha külön pásztort tartanak. Az ilyen pásztorok a mezőőröknek a jelen törvényben
biztosított jogokkal nem ruháztatnak fel.
Bekerített helyek, kertek, gyümölcsösök és szőlők tulajdonosainak, tekintet nélkül a terület
nagyságára, joguk van felesketett mezőőrt tartani s ha ilyeneket tartanak, az illető területre a
községi mezőőr költségeivel nem terhelhetők.
76. § Mezőőri szolgálatra csak az eskethető fel:
a) a ki a község által a községi határnak vagy egyes részeinek őrizetére vagy
b) a ki egyes birtokos által száz kataszteri hold vagy annál nagyobb birtok, továbbá bekerített
helyek, kertek, gyümölcsösök és szőlők őrizetére fogadtatott fel.

77. § Mező- (hegy-) őrként az eskethető fel, a ki magyar állampolgár, gondnokság vagy csőd
alatt nem áll, bűntett vagy vétség miatt vád alá helyezve vagy általában szabadságvesztés
büntetés alatt nincs, bármely bűntett vagy nyereségvágyból eredő vétség miatt elítélve nem volt,
hivatalvesztésre szóló ítélet hatálya alatt nem áll, erkölcsi tekintetben kifogás alá nem esik és
huszonnégy évet betöltött. A felesketés megtagadható még oly elmebeli, testi vagy erkölcsi
fogyatkozás esetén, a mely az illető egyént hivatása teljesítésére képtelenné teszi.
Írni, olvasni tudók hasonló minősítés mellett mások felett elsőbbséggel bírnak.
78. § Az eskü a főszolgabíró (polgármester, Budapesten a kerületi előljáróság) előtt teendő le, ki
az eskütételről jegyzőkönyvet vesz fel és bizonyítványt állít ki, mely a kirendelő nevét és az
őrizendő terület leírását is tartalmazza. E bizonyítvány az esküt tett mezőőr igazolására szolgál.
Ugyanakkor átadja a felesketett mezőőrnek a földmívelésügyi minister által rendeleti úton
meghatározott szolgálati jelvényt, melyet a mezőőr szolgálat közben látható helyen viselni
tartozik.
A szolgálat megszűntekor úgy a bizonyítványt, mint a jelvényt a mezőőr a községi
előljáróságnak köteles átadni, mely azt 15 napon belül azon hatóságnak, mely azt kiadta,
beszolgáltatja.
A felesküdött mezőőrök, illetőleg a szolgálatadó a községi előljáróság és a főszolgabíró által is
nyilvántartandók.
79. § A mezőőrök szolgálatba lépésük alkalmával a következő esküt teszik le:
"Én ..... esküszöm a mindenható és mindentudó Istenre, hogy az őrizetem alá bízott határra,
(dűlőre, vadászati, halászati területre stb.) s mindarra, mi hozzá tartozik, hűségesen felvigyázok
és azokat, kik az őrizetem alá bízott területen kárt okoznak vagy kárt okozni megkísérlik,
késedelem nélkül feljelentem, ha szükséges megzálogolom vagy letartóztatom, minden kárt
tehetségemhez képest gátolok s az okozott károkat legjobb tudomásom és lelkiismeretem szerint
megbecsülöm, ártatlant hamisan nem vádolok s nem gyanúsítok, az őrizetet és szolgálatomat
gazdám tudta és beleegyezése avagy mellőzhetlen szükség nélkül el nem hagyom s mindarról, a
mi gondviselésem alá bízatik, mindenkor felelős leszek. Isten engem úgy segéljen!"
80. § A mezőőr mezőrendőrségi kihágási ügyekben, saját érzéki észleletek alapján, letett
esküjére való hivatkozással tett vallomása, a mennyiben a bíró által aggályosnak nem találtatik,
ellenbizonyíték hiányában teljes bizonyító erővel bír.
81. § A mezőőri szolgálatra felesketett személyzet ezen szolgálat gyakorlásában nyilvános őrnek
tekintetik s a törvényen alapuló mindazon jogokat élvezi, melyek a közbiztonsági közegeket
megilletik.
82. § A mezőőr a bizonyítási képességet azonnal elveszti, a mint a 77. §-ban felsorolt kizárási
okok vagy hiányok valamelyike - kivéve hivatása teljesítése közben előállott testi fogyatkozást, -
beáll és ebben az esetben állásából azonnal elbocsátandó.

83. § A mezőőrnek hatáskörébe tartozó hivatalos felszólítására mindenki engedelmeskedni
köteles, viszont azonban a mezőőrnek felelősség terhe alatt kötelessége minden törvényellenes
eljárástól tartózkodni.
84. § A mezőőr megzálogolhatja, vagy alkalmas zálog hiányában, valamint, ha az illető alkalmas
zálogot adni vonakodik, a községi előljáróság elé bekísérheti azt, kit az őrizetére bízott területen
a mezei lopáson vagy az őrizete alatt levő tárgyak rongálásán rajta ért, ha az előtte ismeretlen
vagy állandó lakhelye nincs.
Más egyént csak akkor tartóztathat le, ha az a mezőőr felszólításának ellenszegül, azt gyalázó
szavakkal illeti vagy jelentékeny kárt okozott.
85. § Ha az, a kit a mezőőrnek letartóztatni joga van, el akar menekülni, azt a mezőőr üldözőbe
veheti és a felügyeletére bízott terület határán kívül is letartóztathatja.
86. § A mezőőr köteles a mezei lopás elkövetésén vagy a mezei vagyon egyéb rongálásán ért
egyénektől a lopott tárgyakat és a lopás vagy rongálás elkövetésére használt eszközöket
lefoglalni; jogában áll továbbá a mezei kár elkövetésével alaposan gyanúsítható személyektől, ha
ezek más földjén éretnek, a föld terményeinek előállítására közönségesen használt szerszámokat
elvenni, ha az illető igazolni nem képes, hogy azokat minő okból hozta magával.
87. § A községi előljáróság a hozzá bekísért egyént haladéktalanul az illetékes hatóság elé állítja.
A lefoglalt tárgyak, szerszámok és zálogok a magánmezőőrök által (75. §) szolgálatadójuknak, a
községi mezőőrök által pedig a községi előljáróságnak haladéktalanul átadandók.
A tilosban talált állatokat köteles a mezőőr behajtani és azokat a magánmezőőr
szolgálatadójának, a községi mezőőr pedig a községi előljárónak átadni.
88.§ A mezőőrnek kötelessége minden tudomására jutott mezei kárt vagy elidegenítést a községi
előljáróságnak vagy szolgálatadójának lehetőleg azonnal, de legfeljebb huszonnégy óra alatt még
akkor is bejelenteni, ha a tettes előtte ismeretlen.
Ha a magánmezőőrök által szolgálatadójuknak átadott tárgyakat vagy állatokat a kárt tevő három
nap alatt nem váltja ki, azok is a községi előljáróságnak adandók át.
89. § A földbirtokosnak, bérlőnek, családtagjainak vagy alkalmazottjainak joguk van a mezei
lopáson vagy a mezei vagyon rongálásán ért egyénektől a lopott tárgyakat és a lopás vagy
rongálás elkövetésére használt eszközöket lefoglalni, vagy a tilosban talált állatokat behajtani;
kötelesek azonban a tárgyakat vagy állatokat, ha azok három nap alatt ki nem váltatnak, a
községi előljáróságnak átadni.
90. § A tilosban talált baromfi, ha behajtása nehézségekbe ütközik, megölhető. A kóbor ebeket és
macskákat saját birtokán mindenki elpusztíthatja.
91. § A mezőrendőri kihágások által okozott károk megbecslése közvetlenül a mezőőr
kötelessége.
A kár újabb megbecslését annak bejelentésétől számított három nap alatt ha a mezőőr által
eszközlött becsléssel megelégedve nem volna, mind a kártevő, mind a károsított a községi
előljáróságnál kérheti.

92. § A mező-, hegy- és erdőőrök fegyelmi, fegyverviselési és fegyverhasználási ügyeire nézve a
belügyi és a földmívelésügyi ministerek rendeletileg intézkednek.
X. FEJEZET
Kihágások és büntetések
93. § Kihágást követ el és kétszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő az:
a) a ki a gazdasági terményeket gyümölcsös kertből, szőlőből, faiskolából vagy a mezőről lop,
vagy a ki másnak földtől el nem választott termékét jogosulatlanul leszedi, levágja vagy ellopja,
a mennyiben a dolog értéke hatvan koronát meg nem halad. De ha ezen esetek valamelyikénél
azon körülmények forognak fenn, melyeknél a lopás, tekintet nélkül a dolog értékére, a büntető
törvénykönyv 336-ik §-a szerint bűntettnek minősíttetik: az eset bűntettet képez akkor is, ha a
lopott tárgy értéke a hatvan koronát meg nem haladja; azon kivétellel, ha a gazdasági
terményeknek az itt felsorolt helyekről való ellopása bemászás által bekerített helyekről vitetik
véghez, mely esetek kihágást képeznek, ha a lopott dolog értéke hatvan koronát meg nem halad;
b) a ki magán, határ- és tilalmi jeleket jogosulatlanul szándékosan megsemmisít, elvisz, más
helyre áttesz, megrongál vagy kiás;
c) a ki a gazdasági terményeket, a fákat és a csemetéket vagy gyümölcseit jogosulatlanul
rongálja, levágja, kitördeli, legallyazza vagy kiássa, a mennyiben az általa okozott kár hatvan
koronánál nem nagyobb.
Ezen esetekben az eljárás csak a károsult fél indítványára indítandó meg. A c) pont esetében az
eljárás, ha a kihágás köztereken vagy közutakon levő fákon és csemetéken követtetett el,
hivatalból indítandó meg.
94. § Kihágást követ el és kétszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő az:
a) a ki gazdasági czélra szolgáló megfigyelő eszközöket, hatósági jeleket vagy mérnöki
jelvényeket jogosulatlanul rongál, megsemmisít, elvisz vagy más helyre áttesz, a mennyiben az
általa okozott kár hatvan koronát meg nem halad;
b) a ki jogosulatlanul zálogol;
c) a ki jogos zálogolást meghiúsítani törekszik, a mennyiben cselekménye a büntető
törvénykönyv 165. és 368. § értelmében súlyosabb beszámítás alá nem esik;
d) a ki mezei közös dűlő-utat jogosulatlanul megszűkít, másfelé irányít, elszánt vagy megrongál;
e) a ki, bár tulajdonát képező, szabadban lévő kórót, trágyát, tarlót, avart, nádast, tőzeget oly
helyen meggyújt, hogy abból másnak kára származhat és azt felügyelet nélkül hagyja, vagy a ki
másnak hasonló tulajdonán gondatlanságból tűzesetet idéz elő;
f) a ki másnak területén jogosulatlanul legeltet;

g) a ki apaállatot tenyész-igazolvány megszerzése nélkül másoknak tenyésztési czélokra átenged
vagy a ki ily állatot másnemű állatokkal együtt a közös legelőre hajt;
h) a ki másnak földjén jogosulatlanul szekerez vagy azon marhát hajt;
i) a ki a vetésforgóra és legeltetésre nézve megállapított rendelkezéseket nem tartja meg;
k) a ki nem arankamentes luczerna- vagy lóheremagot termelés czéljából forgalomba hoz;
l) a ki kendert vagy lent nem a hatóság által kijelölt helyen és megállapított módozatok mellett
áztat.
Az eljárás a b), e), f), h) esetekben a károsult fél indítványára, az a), c), d), g), i), k), l) esetekben
pedig hivatalból indítandó meg.
95. § Kihágást követ el és száz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő:
a) a ki idegen szántóföldről, rétről, legelőről, kertből, gyümölcsösből vagy szőlőből füvet,
trágyázó- vagy fűtő-anyagot jogosulatlanul szed;
b) a ki állatokat felügyelet nélkül legeltet;
c) a ki közös vagy községi legelőkön és oly határokon vagy határrészeken, hol a nyomásos
gazdálkodás van elfogadva, engedély nélkül külön csordákban, csürhékben és ménesekben
legeltet;
d) a ki közutakon, köztereken vagy utczákon levő szederfáról (morus alba) selyemtenyésztési
czélra a lombszedést jogtalanul megakadályozza, vagy a lombot megfertőztetés által
selyemtenyésztési czélra használhatatlanná teszi;
e) a ki szántóföldön hátrahagyott mezőgazdasági eszközöket jogosulatlanul használ;
f) a ki idegen területre jogosulatlanul megy vagy jogtalanul azon átjár és onnét az illető felhívása
folytán el nem távozik, vagy a ki tilalmi jelzéssel ellátott idegen területre jogosulatlanul megy-
vagy jogtalanul azon átjár, a mennyiben cselekménye a büntető törvény 421. §-a értelmében
súlyosabb beszámítás alá nem esik;
g) a ki másnak mívelés alá vett földeire állatokat gondatlanságból bemenni enged vagy betiltott
mezei utat használ;
h) a ki jogosulatlanul tarlóz vagy böngész;
i) a ki másnak földjére jogosulatlanul trágyát, csontot, döglött állatot, követ, cserepet és szemetet
visz; illetőleg elás; avagy ha másnak földjén gödröt ás, vásznat fehérít, ruhát szárit vagy kendert
áztat;
k) a ki a káros állatokat, illetőleg növényeket a hatóság figyelmeztetése daczára a kitűzött
határidő alatt irtani elmulasztja;
l) a ki a homok-, agyag-, kő-, mész- és egyéb gödröket vagy kutakat bekeríteni a hatóság
utasítása ellenére elmulasztja;
m) a ki parancsoló szükség nélkül a rábízott állatokat kellő felügyelet nélkül hagyja;
n) a ki az utak vagy bekerített földek elzárására szolgáló kerítéseket, sorompókat, kapukat és más
hasonló készülékeket jogosulatlanul kinyit;
o) a ki a hasznos madarakat pusztítja, azoknak fészkeit és tojásait, fiait elszedi vagy azokat
hatósági engedély nélkül forgalomba hozza;
p) a ki a rothadásos méh törzseit a baj felismerése után azonnal meg nem semmisíti;

) a ki saját területén bárminemű döglött állatot tudva elásatlanul hagy, vagy bármely területen
elásott döglött állatot jogosulatlanul kiás.
Az eljárás az a), e), f), g), h), i) és n) pontok alatti esetekben a károsult fél indítványára, a b), c),
d), k), l), m), o), p) és r) pontok alatti esetekben hivatalból indítandó meg.
96. § A mennyiben a jelen törvény 78-ik §-ában foglalt intézkedés szerint, a szolgálatból
elbocsátott vagy kilépő mezőőr, esküjének letételéről tanúskodó bizonyítványát és szolgálati
jelvényét, legkésőbben a szolgálatból való eltávozása előtti napon a községi előljáróságnak át
nem adná: kihágást követ el és egyszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
97. § A 93., 94. és 95. §-ban felsorolt cselekmények, ha a kár hatvan koronánál nagyobb, a
büntető törvények alapján bírálandók el; ha ellenben a károsult fél panaszára megindítandó
ügyekben, a károsult fél kártérítési igényét hatvan koronára szállítja le, a cselekmény felett a
mezőrendőri kihágások elbírálására a jelen törvény szerint illetékes hatóság ítél.
98. § Mezőrendőri kihágásnál a cselekmény súlyosabb beszámítás alá esik, ha a kihágás vasár- és
ünnepnapon vagy a vasár- és ünnepnapot megelőző hétköznapon, továbbá ha éjjel, bekerített
helyen vagy határozott figyelmeztetés ellenére követtetett el; vagy ha a mezei lopás elkövetésére
valaki a lopás helyszínén szekérrel jelent meg.
99. § Visszaesés esetében, ha az utolsó büntetés kiállásától két év még nem telt el, a 93., 94. és
95. §-ban meghatározott legmagasabb büntetés kétszerese is megállapítható.
100. § A jelen törvény szerint büntetendő cselekményekre is, a mennyiben az eltérő
határozmányokat nem tartalmaz, a kihágásokról szóló büntetőtörvénykönyv (1879. évi XL.
törvénycikk) általános határozmányai érvényesek.
101. § A mezőrendőri kihágásokból befolyó pénzbüntetések felerészben az országos
közgazdasági alapot, felerészben pedig azon községet illetik meg, melynek területén a kihágás
elkövettetett.
A mezőőr szegődségében a befolyó büntetéspénzek bizonyos, de azok 25%-át meg nem
haladható része is biztosítható. Ebben az esetben a befolyó büntetéspénzből első sorban a
biztosított százalék vonandó le s csak a fennmaradó rész osztandó meg.
A mezőrendőri kihágásokból a községet megillető pénzbüntetések felhasználása iránt a belügyi
és a földmívelésügyi ministerek rendeletileg intézkednek.
XI. FEJEZET
Hatóságok és eljárás
102. § Mindazon ügyekben, a melyek a jelen törvény szerint hatósági intézkedést igényelnek, ha
a jelen törvény egyes szakaszaiban külön illetékesség nem állapíttatott meg, a kihágási ügyeket
kivéve, a következő hatóságok illetékesek:
Első fokban:
1. a székesfővárosban a kerületi előljáró;

2. rendezett tanácsú városokban a polgármester, törvényhatósági joggal bíró városokban a
tanács;
3. kis- és nagyközségekben a járási főszolgabíró.
Másodfokban:
1. vármegyékben az alispán;
2. törvényhatósági joggal bíró városokban a közigazgatási bizottság; a székesfővárosban a
tanács.
Harmadfokban:
a földmívelésügyi minister.
103. § A jelen törvény szerint minősített kihágási ügyekben illetékes:
Első fokban:
1. a székesfővárosban a kerületi előljáró;
2. a törvényhatósági joggal bíró városokban a rendőrkapitány vagy a tanács által e czélra
megbízott tisztviselő, rendezett tanácsú városokban a polgármester, vagy helyettese;
3. kis- és nagyközségekben:
ha a kár negyven korona értéket meghalad, a járási főszolgabíró;
ha ellenben a kár negyven korona értéket meg nem halad, vagy a károsult a 110. §-ban jelzett
kárdíjjal megelégszik:
a) nagyközségekben a bíró az előljáróság egy tagjával és a jegyzővel vagy helyettesével;
b) kisközségekben a bíró az előljáróság két tagjával.
Másodfokban:
a) a székesfővárosban, a rendezett tanácsú és törvényhatósági joggal bíró városokban a
közigazgatási bizottság:
b) vármegyékben:
1. nagy- és kisközségektől érkező és elsőfokban az előljáróság által elbírált esetekben a
főszolgabíró;
2. a főszolgabíró által elsőfokban elbírált esetekben a közigazgatási bizottság.
Harmadfokban:
a közigazgatási bizottság a főszolgabíró másodfokú határozata ellen, és a földmívelésügyi m. kir.
minister a közigazgatási bizottság másodfokú határozata ellen.
104. § A községi előljáró az átadott állat elhelyezése iránt intézkedik s a zálogként letartóztatott
marha tulajdonosát és a károsultat, ha azok előtte ismeretesek, legkésőbb negyvennyolcz óra alatt
értesíti; hogy ha ez utóbbi nyolcz nap alatt igényét nem érvényesíti, a marha a tulajdonosnak
kiadatik.
Ha a károsult igényét nyolcz nap alatt érvényesítette, a községi előljáró, a marha tulajdonosa és a
károsult közt a kártérítésre nézve a békés kiegyezést megkísérli s ha ez nem sikerül,
meghatározza az állattartásért járó díjat és a leteendő biztosíték összegét s ezek lefizetése mellett
a zálogba vett marhát a tulajdonosnak kiadja.

Az előljáró ebbeli intézkedése ellen a megállapított összeg letétele után az összeg nagyságára
nézve fellebbezésnek van helye.
105. § Ha a zálogban levő állat tulajdonosa a községi előljáróság intézkedésétől számítva nyolcz
nap alatt nem jelentkezik vagy más biztosítékot nem nyújt, a zálogba vett állatok kellő
közhírrététel után, nyilvános árverés útján eladandók.
Az ekként befolyt pénz első sorban a tartási költségek, a hajtópénz és az eljárási költségek
fedezésére, azután a kárdíjak, illetőleg a károk megtérítésére fordítandó.
Az esetleg fennmaradó összeg az állat tulajdonosának, ha az a kár megtörténtétől számítandó egy
év alatt jelentkezik, visszadandó; ellenkező esetben felerészben a községet, felerészben pedig az
országos közgazdasági alapot illeti.
Ugyanazon eljárás alkalmazandó abban az esetben is, ha gazdátlan állat találtatott.
106. § Az elvett és a községi előljáróságnak átadott tárgyakat, eszközöket és zálogokat a községi
előljáróság őrizetbe veszi és azoknak tulajdonosát és a kárositottat, ha előtte ismeretesek,
legkésőbb negyvennyolcz óra alatt értesiti; hogy ez utóbbi, ha igényét nyolcz nap alatt nem
érvényesiti, a zálogtárgyak a tulajdonosnak visszaadatnak.
Ha a károsult igényét nyolcz nap alatt érvényesitette, a községi előljáró a zálogtárgy tulajdonosa
és a károsult közt a békés kiegyezést megkisérli s ha ez nem sikerül, meghatározza a leteendő
biztosíték összegét és ennek lefizetése mellett a zálogba vett tárgyat a tulajdonosnak kiadja. Az
előljáró ebbeli intézkedése ellen fellebbezésnek nincs helye.
A romlásnak kitett tárgyakat a községi előljáróság haladéktalanul értékesiti.
107. § Ha a károsult kártérítési igényét nyolcz nap alatt nem érvényesitette és ezen idő alatt a
zálogtárgy tulajdonosa nem jelentkezik vagy más biztosítékot nem nyujt, a zálogba vett tárgyak
eladandók.
Az ekként befolyt pénz első sorban a hajtópénz és a költségek, azután pedig a kárdíjak, illetőleg
károk megtérítésére fordítandó.
Az esetleg fennmaradó összeg a zálogtárgy tulajdonosának, ha az a kár megtörténtétől
számítandó egy év alatt jelentkezik, visszaadandó, ellenben pedig a községi szegényalap javára
bevételezendő.
108. § A büntetéssel egyidejűleg a hatóság a költségek és a kártérítés érdemében is határoz.
109. § Állatok által okozott kárnál a károsultnak jogában áll az okozott kár megtérítése helyett a
kárdíj megfizetését kívánni; ezen esetben a kár mennyiségének bizonyítása nem szükséges.
A kárdíj az elkövetés idejétől számítva négy hétig követelhető.
110. § A kárdíj legelőkön:
1 drb lóért, öszvérért, szamárért vagy szarvasmarháért egy korona
1 drb kecskéért hetven fillér
1 drb sertésért ötven fillér
1 drb juhért harmincz fillér
1 drb ludért tíz fillér
1 drb más baromfiért öt fillér
Ha a legeltetés bevetett, illetve beültetett földeken, réteken, árvédelmi vagy csatornatöltéseken
történt, a kárdíj kétszeres, ha pedig a mezei termények érési idejében avagy kertekben,
faiskolákban vagy szőlőkben, avagy általában éjjel történt, a kárdíj háromszoros összege
állapítandó meg.

111. § A hajtópénz lovak és sertéseknél darabonként negyven, szarvasmarháknál, szamaraknál,
öszvéreknél és kecskéknél darabonként húsz, egyéb gazdasági állatnál darabonként tíz fillér.
Éjnek idején a hajtópénz kétszeresen számítandó.
Husz darabot meghaladó csapatoknál az első húsz darabon felül a hajtópénznek csak fele jár.
Ezen összeg a behajtót illeti; és a fizetésre, ha a behajtott állatok többeknek tulajdonát képezik, a
behajtott állatok tulajdonosai egyetemlegesen kötelesek.
112. § Családtagok, továbbá gyámság és gondnokság alatt álló egyének által elkövetett károkért
a családfők, gyámok és gondnokok, a cselédek által okozott károkért pedig gazdáik felelősek, ha
a kötelességszerű felügyeleti jog gyakorlását elmulasztották.
A viszkereseti jog a cseléd ellenében a gazda számára fennmarad.
Állatok által okozott károkért azok gazdája felelős.
113. § A mezei kárnak érvényesitése iránti jog, a kár megtörténtétől számítandó hat hónap alatt
elévül. Az ítéletben megállapított kártérítés elévülésére nézve a polgári törvények rendelkezései
irányadók.
114. § Az ítéletben a pénzbüntetéssel együtt meghatározandó egyszersmind az elzárás tartama,
mely a pénzbüntetés behajthatlansága esetén ennek helyébe lép.
Öt koronáig terjedő pénzbüntetés helyett egy napi elzárás állapítandó meg, az elzárás azonban
tizenkét óránál kevesebb nem lehet.
115. § A hatóságnak joga van a pénzbüntetést akként átváltoztatni, hogy elzárás helyett a
büntetés közmunka teljesítése által is leróható legyen, midőn egy napi elzárás helyett egy napi
közmunka teljesítendő.
Ha az elítélt az első felszólítás után huszonnégy óra alatt a közmunka teljesítését meg nem
kezdené és a kiszabott egész közmunkát egymásután le nem szolgálná; ellene az ítéletben
kiszabott elzárás úgy alkalmazandó, mintha semmi közmunkát sem teljesített volna.
116. § Azon költségek, melyek a hatóságok által ezen törvény alapján a birtokosok terhére
elrendelt munkákból merülnek fel, közadók módjára hajtandók be.
117. § Mindazon esetekben, midőn a fellebbezés magában a törvényben kizárva nincs, vagy más
fellebbezési határidők nincsenek megállapítva, a fellebbezésnek a határozat kézbesítésétől
számított tizenöt nap alatt van helye.
Két hatóság egybehangzó határozata után fellebbezésnek csak az esetben van helye, ha vagy az
eljárt hatóság nem volt illetékes, vagy nem a jelen törvény szerint minősülő cselekmény felett
ítélkezett, vagy pedig, ha a fellebbezés a közérdek megóvása czéljából indokolt.
A községi előljáróság 40 koronánál súlyosabb büntetést ki nem szabhat; az ennél súlyosabban
büntetni vélt eseteket tartozik elbírálás végett a főszolgabíró elé terjeszteni, ki is abban ítélkezni
köteles.

A községi határozatok csak a közigazgatási bizottságig, a főszolgabírói határozatok pedig a
földmívelésügyi ministerig fellebbezhetők.
118. § A földmívelésügyi minister felhatalmaztatik, hogy a belügyi és igazságügyi ministerekkel
egyetértőleg a kártérítésekre és kihágásokra vonatkozó részletes eljárási szabályokat kiadhassa.
XII. FEJEZET
Zárhatározatok
119. § Felhatalmaztatik a földmívelésügyi minister, hogy Fiume városára és kerületére nézve
ezen törvényt külön rendelettel léptethesse hatályba és a kibocsátandó rendeletben a jelen
törvényen az ottani viszonyoknak megfelelő módosításokat tehessen meg.
120. § A földmívelésügyi minister felhatalmaztatik, hogy a jelen törvény végrehajtására
vonatkozó rendeleteket kiadhassa, azokat hatályon kívül helyezhesse, vagy módosíthassa.
121. § Jelen törvény életbeléptével a mezőrendőrségről szóló 1840:IX. törvénycikk, valamint
általában mindazon törvények, rendeletek és szabályok, melyek a jelen törvény tárgyára
vonatkoznak és annak határozataitól eltérnek, hatályon kívül helyeztetnek.
A közutakról és vámokról szóló 1890:I. törvénycikknek a jelen törvény által nem módosított
határozatai érintetlenül hagyatnak.
122. § Jelen törvénynek végrehajtásával a földmívelésügyi, belügyi és igazságügyi ministerek
bízatnak meg.
123. § Jelen törvény életbelépésének idejét a földmívelésügyi minister rendelettel állapítja meg.
1894. évi XII. törvénycikk indokolása a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről
Az 1840:IX. tc. alkotása óta mezőgazdaságunk jelentékenyen átalakulván, változott viszonyaink
között egy szerves mezőrendőri és mezőgazdasági törvénynek hiányát annál is inkább érezzük,
mert a jelzett törvénycikk hatálya Magyarország egy jelentékeny területére, az erdélyi részekre,
továbbá a polgárosított határőrvidék területére ki sem terjedt, intézkedései pedig a letelt
félszázad alatt történt gazdasági fejlődéssel annyira nem hangzanak többé össze, hogy a
mezőrendőri ügyek rendezése, ezen törvény alapján, lehetetlen volt.
Már a hetvenes években történtek kísérletek egy, az egész országra kiterjedő mezőgazdasági
törvény megalkotása iránt; de rendszeresebb előmunkálatok csak 1885-ben indultak meg, midőn
a törvényhatóságok, közgazdasági előadók, gazdasági egyesületek, gazdasági tanintézetek, az
állatorvosi tanintézet, az állami állatorvosok és a gazdasággal foglalkozó összes állami közegek,
a velük közölt kérdőpontokra, a különböző helyi viszonyok és szokások mérlegelése alapján,
felvilágosító jelentéseket dolgoztak ki.
A kérdőpontok a birtok elhatárolására, szabad- vagy korlátolt használatára, a telki szolgalmakra,
a növény- és fatenyésztés érdekeinek megvédésére, a káros állatok és gyomok irtására, az
állattenyésztés emelésére és a mezei rendőrségre vonatkoztak.

A jelentések feldolgozása után készített előadói javaslatra, az ügykör által érdekelt egyes
ministerek, a törvényhatóságok és gazdasági egyletek tüzetesen nyilatkoztak, és az 1887.
november, valamint 1888. ápril havában tartott értekezletek megállapodásai alapján készült
törvényjavaslat 1889-ben a képviselőház elé került.
Hivatali elődöm visszavonta e törvényjavaslatot, és véleményadás czéljából az országos magyar
gazdasági egyesületnek adta ki.
Ezen egyesület a hivatkozott törvényjavaslatra vonatkozó részletes megjegyzéseit 1890. február
havában terjesztette elém, és a magam részéről nem késtem az egybegyűjtött anyag felhasználása
mellett, egy új javaslat szövegezésével, melyet azonban a különböző tényezők befolyásai
következtében, és a vármegyei közigazgatás államosításával időközben felmerült kérdésére
tekintettel, ismételten átdolgoztam, és a melyet, - minthogy a vármegyei közigazgatásról szóló
törvényjavaslat törvényerőre még nem emelkedett - a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről
szóló törvények hiánya pedig az országban mindinkább érezhető, és a hiány pótlását, maguk az
érdekelt gazdasági szakkörök is sürgetik, a ma fennálló közigazgatási hatóságok illetékességi
körére tekintettel, mielőbb életbe kívánok léptetni.
A jelen és az 1889-ben előterjesztett törvényjavaslat között fennforgó eltérésekről az egyes
fejezeteknél lesz szerencsém megemlékezni.
A régi javaslatot sok lényeges határozmánynyal kellett kiegészítenem.
Gondoskodnom kellett a nyomásos gazdálkodás, valamint a közös tulajdont képező
legelőgazdálkodás ügyeinek vezetéséről, a közös legelők felosztásának megszorításáról, a
vízmosásos területeken a vízmosások továbbképződésének megakadályozásáról, a községi
helyes gazdálkodás ellenőrzéséről, a hegyközségek szervezéséről.
Az 1840:IX. tc. egyszerű módosítására szorítkoznom és csak a mezőrendőrökről és mezőrendőri
kihágásokról intézkednem azért nem lehetett, mert ezeken kívül oly anyagi kérdések rendezése is
szükségessé vált, melyek előrehaladott mezőgazdasági életünkben halasztást tovább már nem
tűrhettek.
Ilyenek a szabad gazdálkodás korlátozására, a legeltetésre, az állattenyésztésre, a káros rovarokra
stb. vonatkozó határozmányok.
E törvényjavaslattal azonban a törvényhozási rendezést igénylő összes gazdasági kérdések még
nincsenek megoldva; de azokat a gazdasági kérdések különféleségénél fogva, egy általános
mezőgazdasági törvényben megoldani nem is lehet; mert igen sok gazdasági kérdés - bizonyos
irányban, - csak átmenetileg rendezhető, ezek pedig ideiglenes természetüknél fogva olyan
törvényben, a mely állandó intézkedéseket tartalmaz, fel nem vehetők. De általános és teljes
mezőgazdasági törvényt alkotni, mely a mezőgazdasági életre és igényekre vonatkozó összes
kérdéseket felölelje és védje, most sem áll módunkban; mert viszonyaink különfélesége
következtében, akárhány kérdésben, maguk az eszmék sem általánosodtak még annyira, hogy
azok nyomán egyes viszonyok törvényes rendezése, közérdekből helyesen történhetnék.
Más államokban is egész sorozatával találkozunk a gazdasági életre vonatkozó törvényeknek,
mert egy állam sem volt képes minden idevágó kérdést egy törvény keretében megoldani.

Nagy gazdasági codexre nincs is szükség, de túl is haladtuk már azt az állapotot, hogy ilyent
csináljunk; mert vannak már gazdasági törvényeink, melyek, mint önálló egészek, több-kevesebb
hatást gyakorolnak gazdasági fejlődésünkre; ilyenek: az állategészségügyi-, az erdő-, a vízjogi-, a
halászati-, a selyemtenyésztési-, az úti- és más törvények.
Óhajtottam volna ugyan, akár a jelen javaslat keretében, akár pedig külön, de a jelen javaslattal
egyidejűleg, a gazdasági érdekképviseletre vonatkozó törvényjavaslatot is előterjeszteni; ez
azonban a törvényhatósági administrátióval függ össze, s ennek szabályozását meg nem előzheti.
Az általam javasolt törvény tehát a jelenleg fennálló közigazgatási szervezet keretében fog
végrehajtatni, és a végrehajtó közegek tekintetében csak akkor fog változás beállani, ha
közigazgatási szervezetünk módosul, a mikor természetesen, a hatósági illetékesség is változni
fog.
Javaslatom vezérelvei a következők:
Hazánk égalji és talajviszonyai nagyon különbözők, és a gazdasági előhaladás is nagyban eltérő
levén, az egyes közhatóságoknak tért kell engedni, hogy a törvény keretében
szabályrendeleteket, vagy szabályokat alkothassanak, mert törvényt úgy alkotni, hogy az minden
gazdasági helyzetre egyaránt alkalmazható legyen, hazánk vidékeinek nagyon eltérő gazdasági
viszonyai között, nem lehet.
A törvényhatóságok, vagy kisebb testületek és érdekeltségek, ha a gazdasági élet és annak
fejlesztése iránt kellő érzékkel bírnak, meg tudják választani a czélhoz vezető utat.
Az önkormányzat ez irányban való fejlesztésének jó hatása - kétségen kívül - megleend.
Fenn kívánom tartani a tulajdonjog fogalmában gyökeredző szabad elhatározás jogát, és nem
térek el az e tekintetben irányadó jogelvektől. A gazdasági haladás és az általános jólét emelése
érdekében azonban ott, a hol több akarat követel érvényt, egyes eltérő akaratnak a közérdekkel
szemben való alárendelését szentesíteni kell; mert fejlettebb viszonyok között élő államok is
belátták, hogy a tulajdon korlátlan használatának elve jelentékeny érdekeket sért, s fejlődés és
gazdasági haladás csak úgy remélhető, ha a gazdálkodást a szomszédos érdekeltek többségének
megállapodása, bizonyos okszerű korlátok közt irányítja. Ott tehát, a hol több érdek közös, a
többség akaratának, az egyesek tulajdon használati jogával szemben, bizonyos fokig érvényt kell
szerezni.
Ez az elv vonul keresztül az előterjesztett törvényjavaslaton, nevezetesen az I. fejezetben a
földbirtok gazdasági használatáról, a II. fejezetben a legeltetésről, a III. fejezetben az
állattenyésztésről, a VII. fejezetben a kártékony állatok és növények irtásáról, s a hasznos állatok
oltalmazásáról és a VIII. fejezetben a hegyközségekről szóló határozmányokban.
A javaslat tizenkét fejezetre oszlik és a felsorolt fejezeteken kívül a IV. fejezetben a birtokhatár
megjelölésének módozatait, az V. fejezetben a mezei dűlőutakat, a VI. fejezetben a faiskolákat és
fásításokat, a IX. fejezetben a mezei rendőrséget, a X. fejezetben a kihágásokat és büntetéseket, a
XI. fejezetben a hatóságokat és az eljárást, és végül a XII. fejezetben a zárhatározatokat
tartalmazza.
I. FEJEZET
A földbirtok gazdasági használatáról

A tulajdonjog fogalmából eredő szabad elhatározás jogát újabb jogfejlődésünk, különösen mióta
az osztrák polgári törvénykönyv Magyarország nagy részében érvényben állott, nem korlátozta,
hanem lett légyen a birtok tagosított határban, vagy tagosítatlanban, saját birtokát mindenki
tetszése szerint használhatta.
Ezt az elvet fejezi ki a javaslat első szakasza is, azonban utalással a további határozmányokra,
melyek mindjárt a 2., 3., 4., 5. és 6., továbbá a 8., 9., 10. és 11. szakaszokban a földbirtok szabad
használatát bizonyos tekintetben korlátozzák. Az ezen szakaszokban foglalt határozmányok
gazdasági életünk követelményeihez alkalmazkodnak; mert az ország nagy részében azon
jogelvnek, hogy mezei földbirtokát gazdaságilag mindenki szabadon használhatja, szigorú
alkalmazása a lakosság egy részének tönkrejutásához vezetne, a mint hogy már eddig is számos
példa van arra, hogy egész községek, hol az úgynevezett három nyomásos gazdálkodás volt
gyakorlatban, egyesek szabad gazdálkodása miatt anyagilag visszaestek.
Népünk, különösen a keleti és északkeleti vármegyékben, ragaszkodik az úgynevezett nyomásos
rendszerhez, a mely szerint egy község egész határa, vagy egyes határrésze megállapított
vetésforgás szerint mívelhető, a mivel kapcsolatban az is meg van határozva, hogy melyik
forgást, mely időben, miként míveljék és hogyan legeltessék? Szemben tehát a nép szokásaival, a
törvényhozás nem zárkózhatik el attól, hogy a szabad gazdálkodásra való átmenetelt ne
korlátozza; hanem gondoskodnia kell, hogy addig, míg a nép gazdasági míveltségének
előhaladásával, saját jóléte érdekében, maga nem igyekszik a szabad gazdálkodásra átmenni, s
míg a tagosítások az ország egy jelentékeny részében foganatosíttatni nem fognak, módot
nyújtson arra, hogy a nép megszokott gazdasági életrendéből, egyes élelmesebb gazdák által,
könnyelműen kizökkenthető ne legyen.
A nézetek ez irányban eltérők.
A dunáninneni és dunántúli vármegyékből, valamint az alföld egy jelentékeny részéből érkezett
vélemények a javaslatnak azon intézkedéseit, a melyek a nyomásos gazdálkodásra vonatkoznak,
törlendőnek vélik. Ugyanezen véleménynek ad kifejezést az orsz. gazdasági egylet is és
mindannyié egyez abban, hogy a szabad gazdálkodás joga semmi tekintet által ne legyen
korlátozható.
Az erdélyi vármegyék, valamint az ország északkeleti és keleti vármegyéiből érkező
vélemények, valamint az országos gazda-tanácsnak ezen vidéken lakó tagjai ellenben nagy súlyt
helyeznek arra, hogy a törvény a nyomásos gazdálkodást fenntartsa.
Miután e szerint az ország egy jelentékeny részében a nyomásos gazdálkodás által való
korlátozást okvetlen kívánják, sőt intézkedéseket kívánnak arra is, hogy bizonyos esetekben a
birtokosoknak birtokarány szerinti többsége, még ott is a nyomásos gazdálkodásra leendő
visszatérést kérhesse, a hol a törvény életbelépte alkalmával már az nem volt gyakorlatban, - és
miután én gazdasági szempontból nem óhajtanám meggátolni, hogy a birtokosok többsége úgy
boldoguljon, a mint az ő viszonyainak és gazdasági képességének leginkább megfelel, a javaslat
4. §-ába felvettem, hogy bizonyos esetekben, a többség kívánsága alapján, a hatóság a nyomásos
gazdálkodásra való visszatérést is megengedhesse.

A nyomásos gazdálkodásra való visszatérhetésnek azonban korlátot kelle szabni, mert örökké
nem lehet a földtulajdonosokat bizonytalanságban hagyni. Ezért kimondandónak vélem, hogy a
nyomásos gazdálkodásra való visszatérést, a törvény életbelépte után 6 év alatt lehet kérni,
miután azokról, a kik annak megengedését ennyi idő alatt nem kérik, méltán fel lehet tenni, hogy
a szabad gazdálkodási rendszerbe belenyugodtak.
A nyomásos gazdálkodásra való visszatérésnél egyébként is sok kivételt kellett tenni s így ki
kellett mondani, hogy az, a kinek önálló pusztája van, vagy a kinek illetősége egy tagban fekszik,
ki földjén tanyát vagy állandó épületet emelt, a kinek nincs minden fordulóban birtoka, vagy a ki
már olyan mívelési módot alkalmazott, a melytől a nyomásos gazdálkodásra való visszatérés
hátránynyal járna, az arra való visszatérésre akarata ellen ne legyen kötelezhető.
Az 5. és 6. szakaszokban intézkedni kellett arról, hogy a szabad gazdálkodási rendszerre át
lehessen menni ott is, a hol a nyomásos gazdálkodás fennáll és pedig az átmenetelt meg kellett
könnyíteni, hogy a haladni kívánó kisebb számú birtokosságnak is módjában álljon a nyomásos
gazdálkodás megszüntetését kérni, a hatóságnak pedig joga legyen arra, hogy a fennforgó
viszonyok gondos mérlegelése után, a szabad gazdálkodást megengedhesse, ha a mellett az
érdekeltek birtokarány szerinti egyharmada szavazott. A viszonyok gondos mérlegelése alatt az
értendő, hogy a hatóságnak tekintetbe kell venni minden körülményt, a mi a gazdálkodásra
befolyással van, nevezetesen azt is, hogy a község valamelyik fejlődő város közelében van-e, a
hol már indokolt az intensívebb gazdálkodásra való átmenet, hogy milyenek a közlekedési
eszközök és hogy a község népességének egy része nagyobb szorgalmánál, takarékosságánál és
intelligentiájánál fogva, elegendő biztosítékot nyújt-e arra, hogy a változott gazdasági viszonyok
mellett, haladásra képes? A 6. szakaszban ki kellett mondani, hogy ha a hatóság a szabadon való
gazdálkodást engedélyezi, ettől többé a nyomásos gazdálkodási rendszerre visszatérésnek nincs
helye, mert biztosítani kell a törvényben mindenkit, hogy befektetéseit aggodalom nélkül teheti,
miután azok többé a nyomásos gazdálkodás visszahozása által érintetni nem fognak. A 4. §
ugyanis csak olyan községekben engedi meg a nyomásos gazdálkodásra visszatérést, a
melyekben a nyomásos gazdálkodás a jelen törvény életbelépte alkalmával nem volt
gyakorlatban. Minthogy pedig korábban a nyomásos gazdálkodás az érdekeltek beleegyezése,
illetőleg hatósági engedély nélkül szűnt meg, az ekként teremtett állapotot nem lehet olyannak
tekinteni, mint azt az állapotot, a mely a törvény életbelépte után a törvényben előírt eljárás
alapján keletkezik. Viszont ki kellett mondani a törvényben, hogy ha nyomásos gazdálkodást
rendelt el a hatóság, attól hat éven belül eltérni nem lehet. Azért kellett hat évet meghatározni,
hogy hármas nyomást véve alapul, egy forda legalább két évig ugyanazon mívelés alatt
maradjon.
A 7. és 8. § a nyomásos gazdálkodás, a közös legeltetés és a közös apaállattartás ügyeinek
intézéséről gondoskodnak, és a 7. § ezekkel a községi előljáróságot bizza meg; mert az van
leginkább hivatva ezeknek az ügyeknek a vezetésére.
A javaslat egyébként megengedi, hogy a községbeli földbirtokosok a közös gazdasággal
összefüggő teendőket maguk lássák el, ehhez azonban hatósági engedély kell, és szükséges, hogy
tervezeti szabályokat alkossanak és külön tanácsot és végrehajtó közegeket válasszanak.

Ez áll az osztatlan közös tulajdont képező legelőkre is, melyeknél biztosítandó, hogy azok
czéljuknak megfelelően használtassanak és ápoltassanak.
A törvénynek helyes végrehajtása önként vonja maga után azt a gondoskodást is, hogy legyen
alkalmas közeg, a melyet a hatóság ellenőrizhessen. Ha a maga dolgait az érdekeltség vezeti,
akkor szervezkedjék; ha pedig ezt tenni nem akarja, a községi előljáróság hatásköre magánál a
törvénynél fogva, minden külön megbízás vagy utasítás nélkül, a közös gazdasági ügyek
vezetésére is kiterjed.
Gazdasági szempontból igen nagy súlyt helyezek arra, hogy közös legelők csak a
földmívelésügyi minister engedélye alapján osztassanak fel (10. §).
Ez az intézkedés a közös legelők felosztására vonatkozó anyagi törvényeket (1871. LIII. tc.) nem
érinti; de miután az idézett törvény szerint gazdasági szempontból bírálat tárgyát nem képezi az,
vajjon a közös legelő felosztása után a felosztandó területen más mívelési mód czélszerűen
alkalmazható-e vagy sem? valamint a havasi legelőknél nem bíráltatik meg, hogy más mívelési
módok alkalmazása mellett, a gyakran igen csekély feltalaj nem fog-e elenyészni, és az egész
terület értéktelenné válni? Gondoskodni kell arról, hogy ezen körülmények a termőföld
megfelelő kihasználása, és közvetve az egyéni érdek megvédése czéljából is, a földmívelésügyi
minister által bíráltassanak meg, s csak ha ez megadta az engedélyt, akkor legyen a bíró előtti
eljárásnak helye.
A javaslat azon birtokoknak újból való tagosításáról is gondoskodik, melyek a korábbi tagosítás
alkalmával több dűlőkben osztattak ki.
A múltban végzett tagosításoknál ugyanis az volt a szokás, hogy különösen a volt jobbágytelkek
külső illetőségei nem egy tagban, hanem 2, 3, sőt 4 tagban osztattak ki, és a miatt, - akarva, nem
akarva - a lakosság a nyomásos gazdálkodás kényszerére van utalva. A gazdasági haladás érdeke
igényli, hogy e baj orvoslásáról gondoskodjunk és az ez iránti rendelkezést úgy az orsz.
gazdasági egylet, mint az orsz. gazdatanács is sürgősen szükségesnek nyilvánították. Miután
azonban ez az 1871. évi LIII. tc. módosítását feltételezi, és miután az igazságügyminister ur
igéretét birom, hogy a most idézett törvénycikk módosításával egyidejűleg e kérdést is
szabályozni kívánja: részemről elállottam attól, hogy az erre vonatkozó határozatot a jelen
törvényjavaslat keretébe felvegyem.
A földbirtok szabad használatának jelentékeny korlátozásáról szól a törvényjavaslat 11. §-a is,
mely szerint a vízmosásos és vízmosások által veszélyeztetett területeken a legeltetés egészben,
vagy részben eltiltható, sőt a birtokosok hatósági úton a talaj azon mívelési módját tartoznak az
ilyen területeken alkalmazni, a mely a baj elhárítása érdekében legczélszerűbb.
Ámbár azon intézkedés a tulajdon szabad használatát korlátozza, épen a tulajdonosok érdekében
áll, hogy a vízmosásos birtok tulajdonosa a birtok értékének devalválását maga után vonó, sőt a
szomszéd birtokos tulajdonát is megkárositó használattól eltiltható és más alkalmasabb mívelési
mód alkalmazására legyen kötelezhető.
Különösen fontos a hatósági beavatkozás olyan esetekben, a midőn egy vízmosásos terület
többek tulajdonát képezi, midőn tehát a hatóságnak védelmezni kell azt, a ki birtokának
tönkretételét megakadályozandó, a helyes mívelési rendszerhez folyamodik. Több oldalról

hangsúlyozták, hogy az ilyen területek újból való tagosítás útján az egyes tulajdonosoknak akkép
osztassanak ki, hogy a terület új kiosztása biztosítékot nyújtson a vízmosások képződése ellen.
Erre vonatkozó intézkedések azonban szintén nem e törvény keretébe valók, hanem az 1871. évi
LIII. tc. módosítása alkalmával kell ezen területeknek újból való tagosításáról gondoskodni.
A 12. §-ban biztosítani kellett, hogy a városoknak és községeknek, mint jogi személyeknek
birtokai a czélszerű gazdasági hasznosítás és jövedelmeztetés szempontjából is hatósági
ellenőrzés alatt álljanak.
A községi jövedelmek fokozása és általában a gazdasági haladás előmozdítása szempontjából
szükséges az, hogy a községi birtokok jövedelmezőkké tétessenek, és e tekintetben a községeket
bizonyos szakszerű ellenőrzés alá kell helyezni.
E szakszerű ellenőrzés ez idő szerint, miután gazdasági szakközegek a törvényhatóságokban
alkalmazva nincsenek, csakis a főszolgabíróra volt bízható, a kinek kötelessége a helyszínén
meggyőződés alapján a községi birtokok kezeléséről tudomást szerezni és ha azt látja, hogy a
községi birtokok jövedelme, azoknak hanyag kezelése vagy olcsó bérletek miatt igen csekély, ha
azokon rablógazdaságot űznek, vagy más tekintetben hátrányosan vagy károsan kezeltetnek, az
intézkedéseket megtehesse és a birtokok jövedelmezőségét fokozza, másrészt pedig, hogy ez
úton közvetve az egyes községi lakosokra háruló községi terheket csökkentse.
Kihágást követ el és 200 koronáig terjedhető büntetéssel büntettetik az, a ki a közös vetésforgóra
és legeltetésre nézve megállapított rendtartást megszegi, vagy az erre vonatkozó hatósági
rendelkezéseket meg nem tartja.
Ezen és az 1890. évi javaslat I. és V. fejezetének határozmányai közt lényeges különbség az,
hogy javaslatom szerint a birtok használatának korlátozása, vagy a korlátozás megszüntetése
felett mindenkor a közigazgatási hatóságok és végső fokban a minister határoz, hogy sok részlet,
a mely inkább rendeletbe való vagy önként érthető dolog, - kihagyatott, ellenben lényeges
intézkedések, minők a községi vagy közbirtokossági előljáróság kötelességeire a közös legelők
felosztására, a vízmosásos területek művelésére és a községi tulajdont képező birtokok gazdasági
mívelésének ellenőrzésére vonatkozó rendelkezések javaslatomban felvétettek.
II. FEJEZET
A legeltetésről
A javaslat ezen fejezete a legeltetésre vonatkozó különböző egy törvény keretében helyet fogható
intézkedéseket tartalmaz.
A mezei gazdálkodónak alig van olyan ága, a melylyel másoknak több kár okoztatnék, mint épen
a legeltetés. Ez okból szántam erre külön fejezetet.
A 13. § elrendeli, hogy legeltetni csakis kellő felügyelet mellett szabad és ez alól csak a
bekerített helyek vétetnek ki.
A kereskedelmi minister nagy súlyt fektetvén arra, hogy a vasutak mentén a legelő állatok
fokozott felügyelet alatt álljanak, a javaslatban ennek is kifejezést kellett adni, - de az erre

vonatkozó határozmányokat, miután itt már nemcsak mezőrendőri, hanem vasuti közbiztonsági
szempontok is döntők, a vasut-üzletrendtartás és az ezzel kapcsolatos külön szabályok
tartalmazzák.
Ugyane szakaszban mondatott ki azon fontos elv, hogy a közutakon legeltetni tilos. A közutakat
az emberek legnagyobb része olyan helynek tekinti, a hol mindenkinek szabad legeltetni. Azt
tehát határozottan el kellett tiltani, és pedig nemcsak azért, hogy a közút tulajdonosának jogait a
helytelen felfogással szemben megvédjük, hanem azért is, mert a közutakon való legeltetés
legtöbbször csak ürügy arra, hogy más magántulajdonában lehessen kárt tenni.
A 14. §-ban az országos gazdatanács kívánságához képest gondoskodtam arról, hogy a
törvényhatóságok a pásztorokra nézve szabályrendelettel intézkedjenek.
A 15. § értelmében a közös legelőkön és a nyomásos fordulókon rendszerint csak közös
csordákban, nyájakban, falkákban, csürhékben és ménesekben szabad legeltetni. Feltétlenül ezt a
rendelkezést nem lehetett kimondani, mert egyes igen nagy határokon nincs kizárva annak
lehetősége, hogy külön csordák, nyájak stb. legyenek, következéskép módot kellett nyujtani arra,
hogy az érdekeltek, illetve községi előljáróság a külön csordákban való legeltetést is
megengedhesse.
A 16. § előírja azon határozmányokat, a melyeket a közös legeltetésre használt birtokoknál a
községi előljáróság, illetőleg a birtokossági külön tanács évről-évre megállapítani köteles, eleje
veendő a sok helyt létező bizonytalan állapotoknak. A megállapítandó szabályok ellen
természetesen fellebbezésnek van helye, a mikor is a hatóság végérvényesen határoz.
A 18. § intézkedik, hogy minden községben a községbeli összes haszonállatok létszáma évenként
egyszer összeirassék. Az ilyen összeírásról már az 1880:VII. tc. 17. §-a is intézkedik; - ez az
intézkedés azonban oly általános, hogy abból az ország haszonállatainak létszáma meg nem
állapítható; mert a hol közös legelő nincs, ott az 1880. évi VII. tc. 17. §-a nem alkalmazható. Ki
kell tehát terjesztenem az összeírás kötelezettségét minden községre tekintet nélkül arra, hogy
közös legelője van-e vagy nincs és elő kellett írnom azt is, hogy az összeírás faj és kor szerint
történjék, mert csak ily módon leszünk abban a helyzetben, hogy állataink létszámát évről-évre
ismerjük. Ugyanezen szakasz gondoskodik, hogy a közös csordákban legelőre kibocsátandó
állatok egészségügyi szempontból megfigyelés alatt tartassanak és megvizsgáltassanak, mert
csak igy védelmezhető állatállományunk a ragadós betegségek ellen.
A 19. §-ban a kóbor czigányok sátorozásának és legeltetésének korlátozásáról gondoskodtam s
megtiltottam, hogy ezeknek állatai a községi vagy közös legelőkön és a közutakon
legelhessenek, mert a mint számtalan tapasztalat mutatja, az állati betegségeket leginkább az
ilyen állatok hurczolják el. - Ámbár a kóbor czigányok sátorozására vonatkozó intézkedések
inkább a községi törvénybe valók, mégis mivel a mai községi törvény erről nem intézkedik, a
legeltetés megszorításával kapcsolatban a sátorozhatásra nézve is czélszerűnek véltem az
intézkedést.
Az 1889-iki javaslat a legeltetés szabályozását a törvényhatóságokra bizta volna, - javaslatom
szerint azonban e szabályokat a községi előljáróság, illetve a birtokossági külön tanács állapítja

meg, és a határozat - a mennyiben senki sem fellebbez - végre is hajtható. A törvényhatóság a
községek eltérő viszonyait együttesen szabályozni alig képes; helyesebb tehát, ha a különböző
viszonyoknak megfelelő rendezés azokra bízatik, a kik közvetlen érdekelvék.
Az állatoknak évenkénti összeírására és a kóbor czigányokra vonatkozó határozmányok újak.
Ez a fejezet tilalmi határozatokat tartalmazván, egyes cselekményeket vagy mulasztásokat
kihágásnak kellett minősítenem. Így 200 koronáig büntethető az, a ki másnak területén legeltet, a
ki a közös vetésforgóra vagy legeltetésre vonatkozó gazdasági rendtartást megszegi; 100
koronáig büntethető az, a ki idegen szántóföldről, rétről, legelőről stb. trágyázó vagy fűtőanyagot
jogosulatlanul szed; a ki állatokat felügyelet nélkül vagy közutakon legeltet, a ki engedély nélkül
külön nyájakban legeltet és a ki a reá bízott állatokat felügyelet nélkül hagyja.
III. FEJEZET
Az állattenyésztésről
A földmívelésügyi kormány nem lehet közönyös az iránt, hogy bárki tetszése szerint rendezze be
állattenyésztését; mert azok a kisebb gazdák, kiknek nem áll módjukban, hogy önállóan tartsanak
apaállatokat, - áldozatul esnének egyesek kísérletezéseinek. Gondosan mérlegelve tehát az
ország különböző vidékeinek szükségletét, befolyást kell gyakorolnia a kormánynak az
állattenyésztés irányára. Ezt teszi valamennyi művelt állam; mert minél fejlődöttebbek a
gazdasági viszonyok, annál nagyobb gondot kell fordítani főképen a szarvasmarhánál és lónál az
állattenyésztés helyes irányára.
Azért mindjárt a 20. §-ban kimondandónak véltem azt, hogy a földmívelésügyi minister által a
szarvasmarhára nézve megállapított tenyészkerületeket, vagyis azt, hogy a hatóság az ország
melyik részében mily állatfaj tenyésztését támogatja, - a törvény érintetlenül hagyja és csak a
törvényhatóságnak a földmívelésügyi minister által jóváhagyott szabályrendelete utján
módosíthatók a tenyészkerületek. A lovakra nézve a tenyészkerületeket a törvényhatóság
meghallgatásával a földmívelésügyi minister határozza meg.
A szarvasmarhára vonatkozólag már 1880-ban az orsz. gazdasági egyesület és más érdekeltek
kérésére akkori hivatalelődöm szakértőket hívott össze és az egyes érdekelt vidékek véleményeit
meghallgatván, megjelölte azon szarvasmarha fajtákat, melyek az országban tenyésztendők
lesznek és az ország azon vidékeit, melyekben a kijelölt fajták tenyésztendők.
A megjelölt fajták voltak: a hazai (magyar-erdélyi) a simmenthali (berni) a kuhlandi, a pinzgaui,
a borzderes jellegek és a karintiai fakó tájfaj. Ezeknek megfelelően határozta meg az
tenyészkerületeket is.
Természetes, hogy e megállapítást véglegesnek hivatalelődeim nem tekinthették; s a tenyésztési
határokat sem törvény, sem pedig rendelet által nem akarták meghatározni, mert a gyakorlati élet
által nyújtott tapasztalati eredményeket kívánták előbb bevárni, a miért a megállapodások
egyelőre csak a földmívelési kormány által követendő irányelvnek tekintettek.
Azóta 12 év alatt a mezőgazdasági viszonyok változásával párhuzamban a kijelölt tenyészfajták s
a tenyészterületek beosztása is lényegesen változott.

Ma az ország egyes vidékein helyesen tenyésztendő szarvasmarha-fajták a következők:
1. a magyar erdélyi fajta;
2. a pirostarka hegyi fajták (simmenthali, berni és az ezek után keletkezett tájfajták: pinzgaui és
kuhlandi);
3. a borzderesek.
Az úgynevezett "mariahofi" vagy karintiai fakó szőrű tájfajta tenyésztése nem vált be.
Az 1880-ban az egyes marhafajták tenyésztésére készült területi beosztás, vagyis az úgynevezett
tenyésztési kerületek szintén módosultak.
Egyes tenyésztési kerületek határvonalainak kibővítése, illetve szűkítése a nyugoti fajták, vagyis
a színes marhának felszaporodását és hazai marhánknak az azokkal űzött keresztezése folytán
beállott tarkitását önként követte.
Míg tehát az 1880-ban kijelölt beosztással szemben, daczára hogy időközben a színes marha
egyik tenyészteni javasolt tájfajtája, a máriahofi elmaradt, a nyugoti fajták tenyésztési területe
nagyobbodott, hazai marhánk tenyésztése mindinkább kelet felé és szűkebb körre szorult.
Az ország ma az egyes szarvasmarha fajták tenyésztése szerint tényleg következőkép van
felosztva:
1. A hazai, vagyis a magyar erdélyi szarvasmarha nagy tenyésztési kerületét képezi a pinzgaui
fajta által a délkeleti határon elhódított terület és a nagyobb városok körül fajtermelésre dolgozó
községek, valamint egyes nagybirtokosok kivételével az országnak keleti része, melyet alulról
felfelé a Duna balpartja Zimonytól a Csepel-szigetig, Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye északnyugoti
egy harmada, Heves és Borsodnak körülbelül fele, Zemplénnek déli, valamint Ung és Bereg sík
része, végre Máramaros megyében a Tisza völgye határol.
2. Ezen nagy területben találjuk ma a pinzgaui fajta piros-tarka hegyi marhát már tekintélyes
számban elterjedve: Krassó-Szörény, Hunyad, Szeben, Nagy-Küküllő, Brassó és Besztercze-
Naszód megyékben, ezenfelül a Maros mentén Arad megyében.
3. A borzderes fajták tenyésztési területe Máramaros, Bereg és Ung megyék hegyes és dombos
része.
4. Az országnak ezenfelül fennmaradó nyugoti része képezi a piros-tarka hegyi fajták által
ellepett azon területet, melyen ma bár még sok, de egymástól elkülönitett kisebb helyen
kizárólag a hazai marhát tenyésztik, de azt a nyugoti marha mindinkább felszaporodó
tenyésztésével szemben sokáig fentartani alig lehetséges.
A magyar marhát nagyobb mérvben tenyésztik még Dunántul Somogy, Zala, Veszprém,
Esztergom és Fehér megyék nagyobb, Komárom, Tolna és Baranya kisebb részében, továbbá a
Duna balpartján a Csallóközben.
A nagyobb városok és környékük a tenyészkerületekből kihagyattak.
Ezek a tenyészkerületek azért jelöltettek meg, hogy a közös használat alá bocsátandó apaállatok
a tenyészkerületek megfelelő fajtákból szereztessenek be, de a tenyészkerületek azokra nézve, a

kik önálló tenyészettel foglalkoznak, a kik apaállataikat maguk szerzik be és használat végett
másoknak át nem engedik, korlátozásokat nem szab.
A magyar fajta tenyésztéséhez szükséges apaállatokat részben egyesektől lehet beszerezni, de
hogy jobb anyag álljon a közönség rendelkezésére, bikanevelő telepek létesíttettek Tordán, - és a
csákovári földmives-iskola gazdaságában. Részben ezek, részben a magánosok által nevelt
magyar fajú tenyészanyag a fokozódó szükségletet meglehetősen kielégítik.
Nagyobb nehézségekkel járt a nyugoti fajtákra nézve az apaállatok iránt nyilvánult szükséglet
kielégítése; mert ezeket eredeti tenyésztési vidékeikről kellett importálni és egyes
magángazdákat serkenteni, hogy apaállatok nevelésével foglalkozzanak. Importáltunk 1885. év
végéig 1311 drb tenyészállatot; ezen idő után azonban a kormány magánosok részére többé
külföldi apaállatokat nem importált, mert az egyes tenyésztők száma gyorsan növekedvén, a
belföldről már különböző fajtákból annyi tenyészállatot bocsáthattak a közönség rendelkezésére,
hogy a szükségletet nagyobbára kielégítette.
Hogy a kijelölt tenyészirány az érdekeltek által is annál könnyebben el legyen fogadható, az
állam különböző kedvezményeket nyújt azoknak, a kik a tenyésziránynak megfelelő apaállatokat
szereztek. Nevezetesen biztosította a községet, a melynek bikára volt szüksége, hogy saját
megbízott szakértőjét küldhesse el a minister által megjelölt tenyésztésekbe és gulyákba, a ki az
apaállatot tetszés szerint választhatta, a szakértő költségét és a bika elszállítási költségét a
kincstár viselte vagy előlegezvén, az apaállat árát, részletekben való megtérítést engedélyezett,
vagy végül az apaállat vételárának 20%-a engedtetett el. Ezen kedvezmények hatottak oda, hogy
a községek maguk is igyekeztek a kijelölt szarvasmarha-tenyésztési irányt követni, és miután
ezen irányt a tapasztalat is helyesnek igazolta, az első kijelölés óta számbavehetőleg nem
módosult.
Tény, hogy a kijelölt iránynak megfelelő szarvasmarha évről-évre mindinkább jellegződik, és
tekintettel arra, hogy az utóbbi években a szarvasmarha ára is jelentékenyen emelkedett és a
gazdák is működésük és fáradságuk jutalmát megtalálják, bizton remélhető, hogy szarvasmarhatenyészetünk
évről-évre nemcsak minőségre javul, hanem mennyiségre is emelkedni fog.
Az 1880-ban megállapított és azóta is többszörös módosítás után a fentebb már felsorolt
területeken fennálló tenyészkerületek változtathatlanoknak jövőre sem tekinthetők, mert
gazdasági fejlődésünk s azon körülmény, hogy a legelőn való tenyésztésről mindig több és több
gazda kénytelen részint a tagosítások, részint pedig a legelő-felosztások következtében az
istállótenyésztésre átmenni, önként hozza magával a más tenyésztési irányra való áttérés
szükségét. Azért véltem szükségesnek, hogy a törvényjavaslat 20. §-a olyképen intézkedjék,
hogy az egy törvényhatóság területén fenálló tenyészkerületet a törvényhatóság
szabályrendeletileg módosíthassa. A tenyészkerületek módosításának jogát a földmívelési
ministernek fenntartani nem kívánom, mert az elannyira különböző helyi viszonyok tüzetes
ismeretével bíró hatósági testület a kezdeményezés körül sokkal inkább van abban a helyzetben,
hogy a lakosság szükségletét, tekintettel a változott körülményekre, megítélhesse: nehogy
azonban szembeötlő hibák vagy jelentékeny rázkódtatások történjenek és nehogy az ily
módosítások évről-évre ismétlődhessenek, a tenyészkerületeken történő változtatások csak
törvényhatósági szabályrendelet útján eszközölhetők; módomban állván így a szabályrendelet

jóváhagyása alkalmával a módosításra vonatkozó indokok mérlegelése és a netáni helytelen
intézkedések meggátlása.
Másként áll a helyzet a lóra, tenyészkerületeinek megalakítására nézve, mert az több
körülménynél fogva a földmívelésügyi ministerre bízandó, a ki ez irányban a törvényhatóság
meghallgatásával intézkedik.
A lótenyésztésre ugyanis annak honvédelmi fontosságánál fogva, az állam nagyobb,
közvetlenebb befolyást gyakorol az által, hogy tetemes számú méneket tart országos tenyésztési
czélokra a méntelepekben, továbbá a községek számára is kedvezményekkel ad el községi
méneket, jutalom díjosztásokat rendez stb. Mig tehát egyrészről a honvédelmi szempont
megkívánja, hogy az állam jövőre is megtartsa az országos tenyésztés irányítására a befolyásnak
legalább azt a mérvét, a melyet ezen szempont kellő érvényesíthetése megkövetel, már pedig az
országos tenyészirány s a tenyészkerületek megállapítása egymástól elválaszthatatlanok, addig
másrészt az állam épen a rendelkezésére álló tetemes ménlétszám folytán leginkább képes arra,
hogy a különböző fajtájú méneknek megfelelő elhelyezése által, a tenyészkerületek és tájfajták
megállapítására és létesítésére a helyzetet előkészítse, s annak idején a tenyészkerületeket
tényleg életbe is léptesse. Figyelembe veendő továbbá még azon idevonatkozó körülmény is,
hogy miután a tenyészkerületek czélszerűen csak úgy állapíthatók meg, ha azok nem szoríttatnak
az egyes törvényhatóságok határai közé, hanem oly összefüggő nagyobb területeket ölelnek fel, a
melyeket tenyésztési és gazdasági viszonyaik azonos tenyésztési czélok követésére utalnak, az
idevonatkozó elhatározást nem lehet az egyes törvényhatóságokra, hanem a földmívelésügyi
ministerre kell bízni, mely azonban természetesen az érdekelt törvényhatóságok
meghallgatásával jár el.
Az által, hogy a tenyészkerületek megállapítása az illető vidékeknek ezen szempontból való
előkészítése, s a szorosabban meghatározott kerületenkénti tenyésztés életbeléptetésének
időpontja a földmívelésügyi ministerre bízatik, egyuttal legczélszerűbben, rázkódás és zavarok
nélkül előkészíthetőnek látszik az átmenet is, a kerületenkint való tenyésztésre azon mai
állapotról, melyben az országnak még nagyon sok vidékén a kanczaanyag igen vegyes, s a hol
ugyanazon, sokszor aránylag kis területeken nagy- és kisgazdák, különböző vagyoni viszonyok
között, különböző czélokkal, sőt nagyon eltérő szakértelemmel, hajlamokkal és szokásokkal
tenyésztenek. Ez az állapot a tenyészkerületek határozott kitűzését, s az azokhoz való merevebb
ragaszkodást ma még igen sok helyen úgyszólván kizárja, de nem akadályozza azt, hogy oly
vidékeken, a hol a kanczaanyag nagyobb egyöntetűsége megengedi, ez a czél már most is szem
előtt tartassék.
Míg továbbá az oly átmenettel, hogy minden vidékre a lehetőséghez képest oly állami mének
adatnak, a melyek fajtája a kanczaanyag minőségének megfelel, de vére már nemesített, a
kanczaanyag javításában meg van a kellő fokozatosság, másrészt a bár különböző fajtákhoz
tartozó, de egyaránt nemes vérű anyagnak keverése által nem szenved érezhetőbb hátrányt a
népies tenyésztésben legfontosabb szerepet játszó és legtömegesebb árúnak, a jó katonalónak
előállítása sem.
Kivételt képez azonban itt a hidegvérű nori, s esetleg más oly fajták tenyésztése, a melyeket a
divat hosszabb-rövidebb időre felkap. Különösebben a nori fajtára nézve már most szorosabban
megállapítandó lesz a tenyészkerület azért, mert ennek tenyésztése rohamosabban terjed, s mert

ott, a hol a nori ló vére nemesebb lovakéval összekeveredik, az ivadék nemcsak hogy a katonai
szolgálatra válik alkalmatlanná, de egyuttal az illető vidék egész tenyésztése is diskreditáltatik, a
mi azután úgy honvédelmi, mint közgazdasági szempontból hátrányos. Ez okból a nori ló
tenyésztését a nagybirtokokra, a melyeken azt a marhatenyésztésünkben és forgalmunkban beállt
változások mindinkább szükségessé teszik s azokra a vidékekre kell szorítani, a melyeken ennek
a tenyésztésnek összes előfeltételei adva vannak, de ezeken a vidékeken egyidejűleg a nemes ló
tenyésztésének támogatásával fel is kell hagyni.
A 21., 22., 23. és 24. §-ok az apaállatok számának törvényhatósági meghatározásáról az
apaállatok elhelyezéséről, tartásáról, a költségek viseléséről és a kiadások fedezési módjáról
intézkednek.
E fejezet 25. §-a azon határidőt jelöli meg, mely alatt a községek a törvényhatóság által a 21. §
alapján meghatározandó apaállatokat beszerezni kötelesek. Bizonyos határidőnek meghatározása
magában a törvényben azért szükséges, hogy a községek jó eleve készülhessenek a szükséges
számú apaállatok beszerzéséhez.
A törvény ezen határozott intézkedése mellett azonban módot kellett nyújtani arra, hogy egyes
indokolt esetekben a 25. §-ban kitűzött határidőktől eltérhessünk s fel kellett hatalmazni a
földmívelésügyi ministert, hogy kivételeket engedélyezhessen.
A törvényjavaslat 27. §-ában gondoskodni kellett arról, hogy az eddig is működött járási
állattenyésztési bizottságok fenntartassanak. Az előterjesztett javaslatban ugyanis, a mint már
előbb is kifejeztem, azt tartván szem előtt, hogy a jelenleg fennálló hatóságokhoz és
szakközegekhez alkalmazkodjunk, a járási bizottságok hatáskörét, úgy a mint az eddig is
fennállott, a javaslatban is fenntartottam. Ha a közigazgatási szervezet módosítást szenved és
annak keretébe gazdasági szakképzettséggel bíró hatósági közegek és hatósági szaktestületek
illesztetnek be, akkor természetesen a 27. § is elesik, mert az abban említett járási
állattenyésztési bizottság teendőit valószínűleg más hatósági szervezet fogja átvenni.
A 30. §-ban határozott kifejezést kellett adnom annak, hogy saját anyaállataihoz, tekintet nélkül a
tenyészkerület követelményeire mindenki tetszés szerinti apaállatot használhat, nehogy kétely
férjen ahhoz, hogy a hatóságnak olyan tenyésztőknél, a kik önálló tenyésztéssel és önálló
apaállat tartással foglalkoznak, beavatkozási joga van, miután a hatóságnak ilyen esetekben csak
arra terjedhet ki a jogköre, hogy azokon az apaállatok a tulajdonoson kívül más anyaállatoknál
tenyésztésre ne legyenek használhatók.
Ha azonban ily apaállat tenyésztés végett másoknak is átengedtetnék, ép úgy megvizsgálandó a
járási bizottság által, mint a közös tenyésztésre használt apaállat.
A "közös tenyésztés" kifejezés azonban nem érthető akként, hogy ha valaki, a ki önállóan
apaállatot tart, azt cselédjeinek a bérükben engedélyezett anyaállatoknál is használatra bocsátja,
ez közös tenyésztésnek tekintessék.
Büntetendőnek vélem azonban azt, a ki apaállatot tenyésztési igazolvány nélkül másoknak
tenyésztés czéljából átenged, vagy a ki ilyen apaállatot másnemű állatokkal a közös legelőre hajt;
ennek büntetése javaslatom szerint 200 koronáig terjedhet.

IV. FEJEZET
A birtokhatár megjelölései
A birtokhatárok megjelöléséről kodifikált magánjogi határozatok hiányában mezőgazdasági
viszonyaink közt mulhatlanul szükséges intézkednünk. Magában a törvényben azonban csak
azon jogelv mondatnék ki, hogy a földbirtok határai, minden birtokos által látható módon
megjelölendők, a további részletek szabályozását a törvényjavaslat itt is, mint általában több
helyen, a földmívelésügyi ministerre bízza, felhatalmazván azt, hogy az a törvényhatóságok
meghallgatása mellett rendeleti úton intézkedjék.
A rendelet tartalmát is előírja a törvényjavaslat, a mennyiben abban gondoskodni kell arról, hogy
ki hol tartozzék határát megjelölni, hol alkalmaztassanak állandó és hol ideiglenes határjelek?
Milyenek legyenek a határjelek? Mennyi idő alatt állíttassanak azok fel és mennyi idő alatt
igazíttassanak ki.
A 32. § általános elvként kimondja azt is, hogy a szomszédoknak kárt okozó határjelzés tilos s
ilyenek megsemmisítendők. Ámbár általános magánjogi elv, hogy másnak kárt senki sem
okozhat, a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló törvényben mindamellett is a káros
határjelzések megsemmisítéséről és tilalmáról gondoskodni kell, mert különös az, ha élő fánál
jelöltetik a határ, ez a szomszédnak tetemes kárt okozhat, mert bizonyos fanemek igen terjednek
és a szomszéd földjében is kárt okozhatnak.
A 33. § gondoskodik arról, hogy a határjelek felállítása és fenntartása a községi előljáróság
felügyelete alá helyeztessék s ez gondoskodni tartozik, hogy a megrongált vagy megsemmisült
határjeleket, ha máskép nem lehet, a tulajdonos költségén felállíttassa. A rendeletnek van
fenntartva az, hogy e határjelek időnként, különösen oly községekben, hol a számtalan kis
parczellák miatt a határok iránti villongások gyakoriak, egy vagy két évenként a határjelek
felülvizsgálata eszközöltessék és ez alkalommal a községi előljáróság a határjelek
megigazításáról vagy kijavításáról stb. gondoskodjék. Ez úton remélni lehet, hogy számtalan
határvillongás és hosszadalmas pereknek elejét lehet venni. Az természetes, hogy a közigazgatási
hatóságnak csak magukra a határjelekre vonatkozólag terjed ki hatásköre, a mint azonban a
tulajdon válik vitássá, az a közigazgatási hatóság illetékességi körébe már nem tartozik, hanem a
rendes bírói útra utasítandó, mi által a bírói és közigazgatási hatáskör közötti határvonal minden
kételyt kizáró módon meg van határozva.
Kihágást követ el és 200 koronáig büntetendő az, a ki a szomszédra nézve káros határjelzést
alkalmaz.
V. FEJEZET
A mezei dűlőutakról
A közutakról és vámokról szóló 1890:I. tc. meghatározza a különböző utakat, de az úgynevezett
mezei dűlőutakról nem gondoskodik és miután e mezei dűlőutak nem valami nagyobb fokú
közlekedés közvetítésére, hanem csak arra szolgálnak, hogy mindenki a saját birtokához
juthasson, az úgynevezett mezei dűlőutakról, a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló

törvényben kell gondoskodásnak történnie és mindenekelőtt a törvénynek rendelkezni kell arról,
a mi különben a tagosításról szóló törvények és utasításokban is ki van mondva, hogy a tagosítás
alkalmával minden tag akként hasítandó ki, hogy az hozzáférhető legyen és a mennyiben e tagok
nem állami, törvényhatósági vagy községi közlekedési utak mentén feküsznek, a mennyiben
külön közdűlő utak jelölendők ki, a melyek e tagokkal való közlekedés közvetítésére
szolgáljanak (35. §).
A 36. §-ban gondoskodni kellett arról, a hogy mezei dűlőutakat ki létesítse és hogy azon mezei
dűlőutak, a melyek a községi közdűlőutak közé nincsenek felvéve, szintén jó karban tartsák
azok, a kiknek érdekében az út létesíttetett vagy fenntartatott, hogy pedig ez biztosíttassék, a
községi előljáróság felügyeletre kötelezendő. A hozzájárulási arány tekintetében az egyezséget
az érdekeltek közt a községi előljáróság kísérti meg és csak ha ez nem sikerül, kell az illetékes
közigazgatási hatósághoz fordulni.
E mezei dűlőutak is használhatók a posta által, a nélkül, hogy az a jókarbantartás költségeihez
hozzájárulni tartoznék, úgyszintén a mezei dűlőutakon a közhasználatú táviróberendezések
vezetéke és támszerkezetei is felállíthatók (37. §).
A kisajátítási jog megadandó a község által létesítendő új mezei dűlőutak czéljaira vagy a létező
utak kiszélesítésére.
Az erre vonatkozó 38. §-t azért kellett a javaslatba felvenni, mert az 1881-ik XLI. tc. első
szakaszának első pontja szerint kisajátításnak csak közérdekből, közutak és közhidak építésére
lévén helye, kétség férhetett volna ahhoz, hogy az úgynevezett mezei dűlőutak közutak jellegével
bírnak-e? Hogy tehát e tekintetben kétely ne legyen a kisajátítási jog megadásával, a javaslatban
külön is gondoskodni kellett, de csak azon esetben, midőn ezen utakat a község létesíti; mert a
kisajátítási jog megadásában nem mehettünk annyira, hogy egyeseknek a saját birtokaikhoz való
hozzáférhetés czéljából a kisajátítási jogot megadják.
A mezei dűlőutak védelme szempontjából büntetendő, a ki a mezei dűlőutat jogosulatlanul
megszűkíti, másfelé irányítja, elszántja, vagy megrongálja és a ki az utak vagy bekerített földek
elzárására szolgáló kerítéseket, sorompókat, kapukat és más hasonló készülékeket jogosulatlanul
kinyitja (az első esetben 200, a második esetben 100 koronáig büntetendő).
VI. FEJEZET
A faiskolákról és fásításról
A faiskolák létesítéséről és az utak mentének befásításáról minden körülmények és viszonyok
közt végrehajtandó részletes szabályokat felállítani törvényben nem lehet, mert az ország
vidékeinek különböző égalj- és talajviszonyai, az utak különfélesége és az utak mellett elterülő
földterületekkel kapcsolatos magánjogi kérdések miatt egységesen intézkedni lehetetlen.
Az a nézet is nyilvánult, hogy a faiskolákról és fásításokról szóló fejezetet a törvényből egészen
ki kell hagyni, mert úgy sem lehet olyan törvényt alkotni, a mely ezeket a kérdéseket jól
szabályozná.

Kétségkívül hibás is volna a törvény, ha e részben az egyes érdekelt törvényhatóságok vagy
úttulajdonosok szabad elhatározását bizonyos mértékben nem biztosítaná.
Én tehát a javaslat VI. fejezetének szövegezésénél is azt tartottam szem előtt, hogy a
kereskedelmi és földmívelési ministernek, valamint a törvényhatóságnak módjában álljon
különböző viszonyoknak megfelelő rendelkezéseket tenni; de e czélból, a törvénynek mégis
bizonyos határozatokat kell tartalmaznia, melyek a hatóságokat bizonyos munkák teljesítésére
kötelezik, s irányt, de egyszersmind jogot is adnak arra, hogy a mennyiben a rendelkezést az
érdekelt község vagy úttulajdonos nem foganatosítaná, annak érvényt szerezhessenek.
Ha más czélszerűségi tekintetek nem is léteznének, elégséges indok az is, hogy
selyemtenyésztésünk örvendetes fejlődése mellett mindinkább oda kell törekednünk és az eperfaültetések
fokozása által főleg a kisgazdáknál azok működési körét oda kell irányítanunk, hogy
azok a selyemtenyésztést megkedveljék és ez ton jövedelmüket fokozhassák. Ezen népipar pedig
kellő gyökeret csak akkor verhet, ha az eperfalomb kellő mennyiségben áll rendelkezésre oly
vidéken, a hol a selyemtenyésztés haszonnal űzhető. Nem kis fontosságú tehát az, hogy az
érdekelt hatóságok az eperfa tenyésztését előmozdítsák és hogy az eperfa főleg az utak mentén
ültettessék, mert csak ez úton lehet biztosítani a népnek eperfa-lombot ingyen.
Törvényben kell tehát kimondani azt, hogy minden község a határ kiterjedéséhez és a
befásítandó utak és területekhez mért, de legalább 1/4 katasztrális hold nagyságú, kellően
berendezett faiskolát tartson (41. §). A hatóság bírálja meg, vajjon a határ kiterjedéséhez és a
befásítandó utak és területekhez mekkora faiskola szükséges és az illető községet kötelezheti,
hogy 1/4 kat. holdnál nagyobb területű faiskolát tartson.
A kellő berendezés alatt mindaz értendő, a mi a tenyésztendő csemeték ápolásához és
fejlesztéséhez szükséges.
A faiskola be kell hogy kerítve legyen, azt elegendő vízzel kell ellátni s abban a szükséges
szerszámoknak meg kell lenniök.
A földmívelésügyi minister a törvény ezen kötelező szabályának enyhitése czéljából méltányos
esetekben egyes községeket a faiskola területének kijelölése és faiskola berendezése alól
felmentheti vagy több község szövetkezését engedheti meg; mert nem volna indokolt, hogy a
faiskolának fentartására a község ott is kényszerittessék, a hol a talajviszonyok erre nem
alkalmasak vagy egyébként faiskolára szükség nincs (41. §). A hatóság és a földm. minister a
felmentés iránti kérelmek alkalmával mindenesetre mérlegelni fogja, hogy a községben van-e
már felekezeti vagy magánfaiskola és hogy az alkalmas-e a község határán szükséges facsemeték
előállítására. Ha e tekintetben kellő biztosítékot nyer és a községet a faiskola fenntartása alól
felmenti és esetleg a faiskola czéljaira kijelölt terület másnemű hasznosításáról gondoskodik,
mert ha a fahiány fedezve van, nem kell a községet felesleges kiadásokkal terhelni. A törvény
végrehajtása érdekében gondoskodni kellett felelős közegekről is, a 42. § tehát felelőssé teszi a
községi előljáróságot azért, hogy községi faiskola létesíttessék és hogy az utakra és közhelyekre
kiültetett fákat megfelelően gondozzák. A községi előljáróság egyik tagja ez iránt személyes
felelősséggel tartozik és felügyeletet még akkor is gyakorol, ha a faiskola kezelésére külön közeg
alkalmaztatik, vagy ha azzal a községi néptanítók valamelyike bízatik meg; mert ha ezek

kötelességeiket hanyagul teljesítenék, a községi előljáróság a felelősséget magáról azzal, hogy ő
egy külön közeget vagy a néptanítót bízta meg, el nem háríthatja. A községi faiskola segélyével a
községbeli tanköteles gyermekek a fatenyésztésben oktatandók s erre az utasítások a vallás- és
közoktatásügyi ministerrel egyetértőleg fognak kiadatni, a mennyiben arról is gondoskodni kell,
hogy ha a községi faiskola kezelése a felekezeti néptanítók egyikére bízatik, ez köteles legyen a
más vallásfelekezeti tanköteles gyermekeket is oktatni, minthogy a faiskola rendes művelése
érdekében nem kívánatos, hogy egy faiskolába több néptanító járjon (43. §).
A 44. § szerint törvényhatósági szabályrendelettel állapítandó meg, hogy a községi faiskolákban,
tekintettel a különböző vidékekre, minő facsemeték és minő gyümölcsfák tenyésztessenek.
Oly vidéken, hol a selyemtenyésztés űzetik, vagy sikeresen volna űzhető, az perfatenyésztésre
különös gond fordítandó; a hol pedig a kosárfonás mint házi ipar meghonosítható, a kosárfűz is
tenyésztessék.
A 45. § a faiskolákban nyert csemeték kiültetéséről és értékesítéséről és az abból befolyó
jövedelem hováfordításáról intézkedik.
A 46. §-ban gondoskodni kellett arról, hogy ha valamely község kötelességét elmulasztja, a
hatóságnak joga legyen az előjáróságot megbirságolni és ha ez se használna, a faiskolát hatósági
kezelés alá venni és azt a község költségén addig míveltetni, míg a község a faiskola kellő
fenntartására elegendő biztosítékot nem nyújt.
A 47. § hatályon kívül helyezi az 1890:I. tc. 134. §-át, a mely azt rendeli el, hogy a fák az útárok
külső szélétől számítva fél méter és egymástól legalább 15 méter távolságra ültetendők. Azt,
hogy ezen utak mily határidő alatt fásíttassanak be, továbbá, hogy a fákat bizonyos utaknál az
úttestre, vagy azon kívül és egymástól mily távolságra ültessék, milyenek legyenek az ültetendő
fanemek és azoknak törzsmagassága, az országutakra nézve a kereskedelmi és földmívelési
ministerek, a többi utakra nézve pedig a törvényhatóságok fogják legczélszerűbben
megállapíthatni. Az 1890:I. tc. 134. §-ának merev intézkedése mellett nem volt lehetséges a fákat
az úttestre ültetni, holott sok útnál, különösen ha az út, mint nálunk, több helyen igen széles, hol
az útárok nem az út szélén, hanem beljebb van, az ültetés más módon eszközlendő, mint azt az
1890:I. tc. előírta. E tekintetben az intézkedési jogkörrel felruházott hatóságnak csakugyan kell
bizonyos, a helyi viszonyoknak megfelelő határozati jogot biztosítani. Egyébként is a tapasztalás
mutatja meg azt, hogy mely vidéken minő eljárást kell követni a fanemek megválasztásánál és
azok ültetésénél. Tehát már ebből a szempontból se volna indokolt a törvényben merev
határozatokat kimondani. Az útmenti fák ültetésénél ott, a hol még meghatározva nincsen,
magának az útnak a szélessége állapítandó meg, mert e tekintetben is kételyek merülhetnek fel,
tehát a tulajdonjog tisztázandó. Azután lehet megítélni, hogy a fák egyes utak mentén az úthoz
tartozó földterületekre ültethetők-e?
E tekintetben a hatóság kezét megkötni vagy pedig határidő kitűzésével a viszonyok által
megengedett nagyobb gyorsaság kifejtésére kényszeríteni nem volna czélszerű; mert ha csak az
államutakat tekintjük is, ezeknek befásítása, feltéve, hogy a csemeték rövid idő alatt
előállíthatók, a kincstárra tetemes költséget hárítana, s ennek csak akkor van kívánatos
eredménye, ha a befásítás előre megfontolt és kellő tapasztalatok alapján felállított programm
szerint történik. Ha azonban a befásításokat nem kellő sorrendben eszközöljük, bizonyos, hogy

az arra fordított költség egy része a kiültetett fák megsemmisülésével kárba vész és nem érünk el
annyi eredményt, mintha lassabban, de mindig a szerzett tapasztalatok alapján haladunk. A
büntető határozatok intézkednek, hogy az, a ki a gazdasági terményeket, a fákat és csemetéket
vagy azoknak gyümölcsét rongálja vagy levágja, kitördeli, legallyazza, a ki a közutakon és
tereken vagy utczákon lévő szederfáról selyemtenyésztési czélokra a lombszedést jogtalanul
megakadályozza vagy a lombot megfertőztetés által selyemtenyésztési czélra használhatatlanná
teszi, 200, illetőleg 100 koronáig terjedhető büntetéssel büntettessék. A 46. § a facsemeték,
vagyis a faiskolák kezelésére nézve tartalmaz büntető és megtorló határozatokat.
Az 1889. évi javaslattól abban tértem el, hogy a befásításra határidőt nem tűzök, hogy a községi
előljáróság kötelességeit körvonalazom és a hanyag községekkel szemben büntető határozatokat
állapítok meg s végül abban, hogy az 1890:I. tc. 134. §-át hatályon kívül kívánom helyezni és
úgy azt, hogy a fák az úttestre, illetve annak tartozékaira az úttesten kívül esetleg idegen
területre, valamint azt, hogy a fák milyen távolságra ültettessenek egymástól, az érdekelt
ministerekre, illetve a törvényhatóságokra kérem bízatni.
VII. FEJEZET
Kártékony állatok és növények irtásáról és a hasznos állatok oltalmazásáról
A kártékony állatok és növények irtása, valamint a hasznos állatok oltalmazása tekintetében a
javaslat abból indul ki, hogy bizonyos káros állatok és növények elszaporodása nemcsak az
egyes földbirtokosnak kára, hanem a szomszédokat, sőt esetleg távolabbi területek birtokosait is
károsítja, a javaslat egyes tulajdonosokra oly kötelezettségeket ró, a melyek a tulajdon szabad
használatát jogi szempontból korlátozzák.
Tekintettel azon terhekre, a melyekkel az efféle kényszerintézkedések járni szoktak és azon
nehézségekre, melyekkel az efféle intézkedéseknek foganatosítása jár, a korlátozó
intézkedésekben a lehető legkevesebbre és a legszükségesebbre szorítkoztam.
Az emlősök és madarak irtására nézve a vadászati törvény (1883:XX. tc.) már is nyujt némi
szabályozást, a mennyiben számos, a gazdaságra káros állatra nézve tilalmi időszakot nem állapít
meg. Ezen intézkedés kiegészítéseül elrendelendő volna, hogy az ürgék, patkányok, hörcsögök,
poczkok, egerek, tarka varjak és szarkák irtandók és utóbbinak fészkei és tojásai is pusztítandók
(48. §).
A 49. § a hernyók, hernyófélék, és hernyótojások pusztításáról intézkedik. E szakasz
határozmányai nem újak; csupán törvénybe iktatnók, a legtöbb törvényhatóság által már úgyis
életbeléptetett rendelkezéseket. A gazdaságot veszélyeztető káros növények irtása tekintetében a
javaslat csak a szerb tövis és az aranka irtását rendeli el. Egyéb fajta gaz és gyom irtása iránt,
mivel azok nem annyira veszélyesek és inkább csak egyes vidékeken jelentkeznek, a törvényes
intézkedést nem tartom szükségesnek, mert a többi káros növény kiirtása a haladó gazdasági
művelés által különben is biztosítva van és ha netalán egyik vagy másik káros növénynek irtása a
tapasztalatok alapján idő folytán szükséges volna, az 57. §-ban adandó felhatalmazás módot
nyújt azt intézkedésre.
Az 50. § az arankának káros voltára való tekintettel megtiltja azt, hogy az olyan lóhere- és
luczernamagvak, a melyek az arankától meg nem tisztíttattak, termelésre eladassanak. E

határozmányt azért vettem fel, mert sok a panasz, hogy a gazdák az arankától nem képesek
megszabadulni. Bár az arankamentes magvak megszerezhetése érdekében az ország különböző
részeiben állítottam fel magvizsgáló állomásokat, mégis kerülnek forgalomba arankás magvak,
és miután épen a kisebb gazda nincs azon helyzetben, hogy magát lelkiismeretlen üzérek ellen
védelmezhesse, úgyszintén a kisebb gazdára nézve jár aránytalanul nagyobb költséggel az, hogy
a vetéseiben előforduló arankafoltokat kiirtsa, ezen kisebb gazdák érdekében tartottam
szükségesnek, hogy a javaslatba ily intézkedést felvegyek és az intézkedés határozottan csak
azokra vonatkozik, a kik lóhere- vagy luczernamagvakat termelés czéljából adnak el, és nem
vonatkozható a termelőre, a ki ugyanezen magvakat kereskedés czéljából adja el, mert a
kereskedő feladata, hogy a magvakat tiszta állapotban hozza forgalomba.
Az 51. §-ban a javaslat meghatározza, hogy az utak mentén levő ültetményeket, valamint a
szerbtövist ki tartozik irtani és egyszersmind kimondja azt, hogy ha az, a ki az irtást eszközölni
tartozik, ezt elmulasztja, az irtást a mulasztó költségére a község előljárósága végezteti.
A javaslat 53. §-a a káros állatok és növények tömeges fellépése esetére intézkedik, vagyis olyan
rendkívüli esetekről tartalmaz határozatokat, s a midőn egyes állatok vagy növények fellépése
nagyobb területre nézve csapássá válnék. Minthogy ily esetekre törvényhozási úton előzetesen
intézkedni, tekintettel az esetek különféleségére, majdnem lehetetlen, e szakaszban csak annyit
lehetett kimondani, hogy az irtás költségeihez az érdekelt birtokosokon kívül a törvényhatóság és
az állam hozzájárulása is igénybe vehető. Ily rendkívüli esetek lehetnek a sáskajárás, az egerek
nagymérvű szaporodása, bizonyos gyomfajoknak hirtelen és nagy mennyiségben való
elterjedése, a vértetű jelentkezése almafákon stb. Ezek mind oly veszélyes és közgazdaságilag
káros bajok, hogy azoknak elhárítására gyakran az állam közreműködése és anyagi segélye is
szükséges.
A gyümölcsözők érdekében az 54. §-ban gondoskodnom kellett arról, hogy a szomszédos erdő
fái a kártékony hernyóktól megtisztíttassanak; ezért jogot kellett adnia a gyümölcsös
tulajdonosának, hogy a szomszédos erdőben a hernyót 30 méter széles területen saját költségén
kiirthassa, az erdő tulajdonosa pedig azt tűrni tartozik.
A javaslat 56. §-a megtiltja a hasznos madarak pusztítását, azok fészkeik vagy tojásaik elszedését
vagy eladását.
A hasznos madarak védelme érdekében szükséges volt az 56. §-ban intézkedni, mert főképen
éneklő madarak inkább ki vannak az üldözéseknek téve, mint bármely más állat, és tekintettel
arra, hogy a hasznos madarak tetemes mértékben pusztíttatnak, nemzetközi tárgyalások is voltak
folyamatban arra nézve, hogy a hasznos madarak pusztítása meggátoltassék, mert a hasznos
madarak egy része, különösen a vándormadarak, több országban szoktak felváltva tanyázni és
azoknak egy ország területére korlátolt védelme a kellő eredménynyel nem járna, e tekintetben
tehát csak akkor lehetne czélt érni, ha a többi szomszédos országok is a hasznos madarakat
hasonló érdemben részesítik.
A legutolsó ornitológiai kongresszuson Közép-Európának több államaiból összegyűlt képviselők
kívánatosnak tartották, hogy a hasznos madarak védelmére minden állam törvényt hozzon,
miután azonban magában a kongresszusban se tudtak megállapodásra jutni arra nézve, hogy a
hasznos madarak név szerint felsoroltassanak, a névszerinti felsorolást mellőztem.

A javaslat 58. és 59. §-a a méhek érdekében kívánatos, mert a ma is fennálló szokáshoz képest a
kirepült méhraj tulajdonosának biztosítani kellett, hogy rajzó méheit idegen területen is
felkereshesse, ha azt két nap alatt teszi. Gazdasági szempontból pedig a méhtenyésztés
érdekében intézkedni kellett, hogy a ragadós költés-rothadás terjedése a rothadásos törzsek
kiirtása utján megakadályoztassék.
A büntető határozatokban intézkedés történik arról, hogy a ki luczerna- vagy lóhermagot
termelés czéljából elad, mielőtt azt az arankától tisztíttatta volna, vagy a ki a káros állatokat,
illetőleg növényeket a hatóság rendeletének megfelelő módon nem irtja, és továbbá a ki hasznos
madarakat hatósági engedély nélkül pusztít, azoknak fészkeit elrontja, tojásaikat, fiaikat elszedi
vagy azokat árúba bocsátja, és végül a ki rothadásos méh törzseit a baj felismerése után azonnal
meg nem semmisíti, 200, illetve 100 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető.
Az 1889. évi javaslat a mezőgazdaságra nézve hasznos madarakat névszerint sorolta fel, az
erdőbirtokosokra nézve a jelen javaslat 54. §-a a régibb javaslatban hiányzik; egyébként a két
javaslat határozmányai lényegileg egyeznek s csak az arankás magvak árulásának tilalmára
vonatkozólag tartalmaz javaslatom az 1889. évi javaslattól eltérő határozatot.
VIII. FEJEZET
A hegyközségekről
Az 1889. évi javaslat a hegyközségekről intézkedést nem tartalmazott, bár kétségkívül
szükséges, hogy a szőlőmívelés érdekeit szerves összefüggésbe hozzuk, a magánérdek köréből
kiemelvén, bizonyos fokig a közügy jellegével ruházzuk fel. E czélt hegyközségek alakitásaival
fogjuk elérni.
A hegyközség fogalma a szőlőbirtokosok körében vidékenkint már nem új. A javaslat
lényegesebb rendelkezései már különben is a vármegyék és községek önkormányzatában
bizonyos fokig életbe vannak léptetve és helyenkint elég sikereseknek bizonyultak. A
szőlőmívelés érdekeinek ily alakban való tömörítése különösen ma, mikor a filloxera pusztításai
következtében a szőlők felújítása közgazdasági feladat, alig volna nélkülözhető. A javaslat a
legszélesebb alapra fektetett önkormányzati elvből indul ki és az érdekeltek szabad elhatározását
csak ott és annyiban korlátozza, a hol és a mennyiben ezt a közérdek követeli.
A hegyközségek alakításánál két mód közt választhattam: az egyik a kötelező, vagyis kényszerű
megalakulás, a mely, ha bizonyos, meghatározott előfeltételek megvannak, az érdekeltek
akaratától függetlenül jön létre; a másik a permissio alak, a megengedett alakulás, mely az
elhatározást az érdekeltekre vagy legalább az érdekeltek egy részére bízza akként, hogy az
érdekközösségbe tartozó birtokosok egy részének helyes akarata a többire nézve is
kényszerítőleg érvényesülhessen.
A javaslatban az utóbbi módot választottam, mert gazdasági ügyek érdekközösségben csak ott
mozdíthatók elő a czélnak megfelelően s csakis ott fejlődhetnek helyes irányban, hol a tárgyalás
s a közreműködés szükségének tudata az érdekeltek köréből s az érdekeltek meggyőződéséből
fakad, s mert a hegyközség megalakítása nem mindenütt lévén szükséges vagy kívánatos, a

kötelező mód elfogadása mellett a kormányt azzal a discretionárius hatalommal kellene
felruházni, hogy a törvény rendelkezései alul kivételeknek adhasson helyet.
A 61. § azokat a feltételeket állapítja meg, a melyek a hegyközségek alapításához szükségesek. -
Az a) pont czélzata az, hogy oly vidékeken, a hol a szőlők már elpusztultak, azok felújítása az
illető területeknek a hegyközségek kötelékébe való bevonásaival lehetővé tétessék.
A b) pont inkább a homoki szőlőterületekre vonatkozik. A hegyközség alakításához a terület
összefüggését, valamely minimalis terület megállapítását és e terület birtokosai minimalis
számának meghatározását ki kellett mondani, mert ez nemcsak a hegyközség fogalmának
természetéből folyik, hanem szükséges azért is, hogy a szőlőmívelés érdeke közügyként a
többség akaratával legyen intézhető és megóvható. A terület minimumát a javaslat 100 kataszteri
holddal, a birtokosok minimális számát húszszal állapítja meg. Ez szőlőmívelésünk jelen
helyzetében megfelelőnek látszik.
A hegyközség megalakításának elhatározását nem lehet megnyugvással csak a birtokarány
szerinti többségre vagy csak a birtokosok számszerinti többségére bízni; mert ez helyenkint
lényeges érdekeket sértő illetéktelen majorizálást idézhetne elő. Ezért a javaslatban a
megalakulást óhajtó érdekeltek akaratának az azt ellenző érdekeltek ellenében is kényszerítő
hatálylyal való érvényesülése a birtokosok számszerinti többségének meghatározott
birtokaránynyal kombinált mértékéhez köttetett.
E mértéket a birtokarányra nézve a terület egy harmadán túl terjeszteni nem volna indokolt, mert
a czél az, hogy a hegyközségek létesülése, a hol csak némileg is kívánatos, a lehetőségig
megkönnyíttessék.
A szakasz többi intézkedései azért szükségesek, hogy a hegyközségek megalakulása egyes
kisebb közbeeső területek tulajdonosai által megakadályozható ne legyen, hogy a 100 holdnál
kisebb összefüggő területek birtokosai hegyközséggé szintén alakulhassanak és végül, hogy a
különálló területek a hegyközség területébe felvehetők legyenek.
A 62. § rendelkezései az intézkedés természetéből önként folynak.
A 63. § kétféle feladatot tűzne a hegyközségek elé.
Az egyik kötelező és pedig a hegyközségi kötelékbe tartozó minden tagra nézve (tehát arra is, a
ki a hegyközségi területbe tartozó birtokát nem szőlő-, hanem másnemű mívelésre fordítja).
A javaslat eme rendelkezése indokolta ama czél érdekében, a melyet a hegyközségek
megalkotása révére elérni óhajtunk s elérnünk kell.
E rendelkezés azonban az oly hegyközségi tagra, a ki birtokát nem használja szőlőmívelésre,
nem ró valami nagy terhet, mert őrzés költségének valamely hányadrészét akkor is köteles volna
viselni, ha birtoka nem tartoznék a hegyközségi kötelékbe, csakhogy akkor nem a hegyőr, hanem
a mezőőr tartásának költségeihez járulna hozzá.

Igy talán valamivel többet fog fizetni e czímen, de haszna is lesz belőle, mert az őrzés a
hegyközségi területen a dolog természeténél fogva mindig hatékonyabb lesz, mint más gazdasági
területeken.
Igaz ugyan, hogy a hegyrendészeti szervezkedés a hegyközségi kötelékbe tartozó oly terület
birtokosának, a ki a birtokát nem szőlőmívelésre használja, némi alkalmatlanságot fog okozni, őt
birtoka feltétlenül szabad használatában némileg korlátolni fogja, mert a hegyrendészeti
szervezkedés következtében némely használati mód (például a legeltetés) előreláthatólag nem
lesz megengedve, de e korlátozás viszonylag oly csekély, hogy abba a hegyközségi területeken a
sokkal fontosabb és sokkal nagyobb érdek, a szőlőmívelés érdekének megóvása és előmozditása
érdekében bele kell nyugodnunk.
A 2., 3. és 4. pontban foglalt feladatok ellenben megengedettek és azok megvalósítása a
hegyközség szabad elhatározásától függ, valamint azok terheit is csak azok viselik, a kiknek e
feladatok teljesítéséből hasznuk van.
Ezen a határozaton a feladat körvonalozásánál túlmenni azért nem látszott czélszerűnek, mert a
megengedett feladatok oly természetűek, hogy azokra a szőlőbirtokosokat törvénynél fogva
kötelezni nemcsak igazságos, de lehetséges se volna.
A 64. § intézkedik lemez-anyagi eszközök iránt, a melyekkel a hegyközségek feladataik
teljesítésére képesíttetnek.
Miként már fennebb érintettem, csak a kötelező feladata a hegyközségnek az, a melynek
költségeihez való hozzájárulásra a hegyközség kötelékébe tartozó minden birtokost kötelezni
lehet, mert ennek mindannyian egyformán hasznát veszik. Ellenben a megengedett feladatok
megvalósítására szükséges költségekhez való hozzájárulást a dolog természeténél fogva csak
azon birtokosok terhére lehetett jogosan megállapítani, a kik tényleg szőlőmíveléssel
foglalkoznak, vagy e feladatok teljesítéséből hasznot huznak, - vagy végül bizonyos közös
gazdálkodásra és kezelésre szervezkednek.
Mindezeknek természetes következménye a 65. § első bekezdésében foglalt rendelkezés, a
melyet a második bekezdésben foglalt szorító intézkedés korlátoz. E korlátozás viszont
szükséges volt azért, hogy azt a hegyközségi tagot, a ki szőlőjének felújítása végett a
hegyközségi kötelék által nyújtott előnyöket később akarja igénybe venni, ennek lehetőségétől
meg ne foszszuk. A megkülönböztetés a három évnél rövidebb vagy hosszabb idő óta fennálló
hegyközségek irányában a múltra nézve lerovandó hozzájárulás tekintetéből azon az indokon
alapszik, hogy a három évnél régibb hegyközség rendszerint már oly konszolidált helyzetben
lesz, a melyben talán önmagától fogja a pótlagos befizetés mértékét alább szállítani, hogy akként
a közös czél elérését minél szélesebb alapon és minél tágabb körben előmozdíthassa.
A 66. §-ban a hegyközségi járulékok kivetéséről és beszedéséről kellett intézkedni; mert önálló
szervezet a nélkül, hogy annak a kellő anyagi eszközökről saját hatáskörében gondoskodnia
lehessen, kitűzött czélját megvalósítani képes nem volna, ennélfogva tehát a hegyközségi
járulékoknak a közadók módjára való kezelésére vonatkozó intézkedés a hegyközség
közigazgatási szervezetének természetes folyománya.

A 67. § megállapítja a hegyközségi autonómia szervezetét.
A 68. § legfontosabb rendelkezése azon birtokminimum meghatározása, a mely a közgyűlésen
egy szavazatra jogosít. A szőlőbirtok rendszerint annyira el van darabolva, hogy gyakran egy
félhold vagy annál kisebb terület is nagy értéket és nagy érdeket képvisel; a birtokos számára az
egy szavazatra jogosító terület minimumát tehát egy fél kataszteri holddal, illetőleg annál kisebb
területtel kell megállapítani.
Viszont szükséges az egy tag által gyakorolható szavazatok maximumának megállapítása is,
nehogy egyes nagyobb területek birtokosai a hegyközségi kötelékben a közérdekkel esetleg
össze nem egyeztethető befolyást érvényesíthessenek.
A 69. §-ban intézkedés foglaltatik a hegyközség működésének alakjára és módjára nézve. Ez
intézkedés önkormányzati alapon nyugszik s a javaslat csak annyiban tesz megkülönböztetést,
hogy az állandó vagy kevésbbé változó szükségleteknek elvi alapon hegyrendtartásba foglalását
kívánja az időről-időre ismétlődő kezelési részletekre és működési mozzanatokra, és jelesül az
évi költségvetés megállapítására időszakonkint megújuló határozatokat rendel.
E szakasz utolsó bekezdésének rendelkezését mellőzni nem lehet, mert különben a hegyközség
megalakulása sok helyen vagy egyáltalán elmaradna, vagy beláthatlan időre halasztatnék el.
A 70. §-ban megadja a lehetőséget, hogy a hegyközségi terület szélén fekvő birtok tulajdonosa a
hegyközség kötelékéből kiléphessen.
Az a), b) pontban s a következő három bekezdésben foglalt rendelkezések a dolog természeténél
fogva nélkülözhetetlen feltételei a hegyközségből való kilépésnek. A hegyközségből való kilépés
megengedésénél tovább menni és esetleg a terület közepén levő birtok kibocsátását is
megengedni a hegyközségi egyezmény fennállásának koczkáztatása nélkül nem lehet.
A 71. § a hegyközség felosztásáról gondoskodik, különbséget tevén azok közt a hegyközségek
közt, a melyek az érdekeltek többségének akaratából vagy az összes érdekeltek közös akaratából
létesültek. Az előbbiekre nézve a feloszlást csak az összes birtokosok birtok- és számszerinti
háromnegyedrészét túlhaladó többsége kívánhatja. E rendelkezés azért szükséges, nehogy a
birtokosoknak ugyanazon száma kívánhassa a feloszlást, a mely a megalakuláshoz
szükségeltetett.
Ezért kell a feloszlás lehetőségét nehezíteni. Ellenben a kisebb területeken alakult hegyközségek
feloszlását annyira korlátozni nem szükséges, mert, ha az ily kisebb területeken a hegyközség
működése sikeres lesz, az érdekeltek többsége, előreláthatólag amúgy sem fogja a feloszlást
elhatározni.
IX. FEJEZET
A mezei rendőrségről
A mezőrendőrökről az 1885. évi 2357. számú belügyministeri rendelet intézkedik. A mezei hites
rendőrszemélyzetről és mezei rendőri kihágásokról 1860. január 30-án bocsájtatott ki rendelet,
mely azonban az 1880:XXXVI. tc. 2. és 3. §-ával hatályon kívül helyeztetvén, szükséges volt

arra, hogy az ország erdélyi részére és a polgárosodott magyar határőrvidék területére
kiterjedőleg a fentebb emlitett belügyministeri rendelet kiadassék, mert ezen területekre nézve az
1849:IX. tc. hatálya nem terjed ki.
A fejezetben foglalt határozmányoknál főleg arra voltam tekintettel, hogy a mezőrendőri
képesitést, az eskümintát, a mezőőr kötelességeit és jogait törvény, ezért tehát a fejezet állapítsa
meg; mindazt, a mi a mezőre vonatkozólag szükséges, ki nem meríti; azok a rendelkezések
azonban, a melyek a mezőrendőrökre nézve szükségesek, nem a törvény keretébe tartoznak,
hanem rendeleti úton lesznek szabályozandók, épen azért kellett a javaslat 93. §-ában
gondoskodni arról, hogy a mező-, hegy- és erdőőrök fegyelmi, fegyverviselési és
fegyverhasználati ügyeire nézve a bel- és földmívelésügyi ministerek rendeletileg
intézkedhessenek, miután ezek mind olyan kérdések, a melyek egy általános törvény keretébe
nem tartoznak.
Sajnos, hogy az írni-olvasni tudást a mezőőrnél mint feltétlen qualifikácziót ez idő szerint még
felállítani nem lehet, azért a javaslatban csak az volt kimondható, hogy az írástudók hasonló
minősítés mellett mások felett elsőbbséggel bírnak (74. §).
Tekintve, hogy Magyarországon terjedelmesebb birtokok is vannak, a 75. §-ban a magán
mezőőrök alkalmazása iránti jogot mindazon birtokosoknak meg kell adni, a kiknek egy község
határában 150 kat. hold, vagy ennél nagyobb birtoka van.
A 150 kat. holdat azért vettem alapul, mert ennél kisebb terület csak a kivételes esetben érdemli
meg, hogy tulajdonosa annak őrizetére külön mezőőrt tartson, s mert ha a minimum kisebb, sem
az egyesek, sem a község nem lesznek elég erősek arra, hogy csupán csak hivatásuknak élő,
alkalmas mezőőrt tarthassanak s azt megfelelően díjazzák.
Nehogy azonban ezen megszorító rendszabályok a magasabb cultura alá vont területekre
hátrányosak legyenek, a javaslat megengedi, hogy bekerített helyek, kertek, gyümölcsösök és
szőlők tulajdonosai, tekintet nélkül a terület nagyságára, önállóan is tarthassanak mezőőrt. A
szakasz különben kimondja, hogy minden községben legalább egy mezőőr alkalmazandó.
A javaslatban a mezőőr elnevezés használtatik, az ország különböző vidékein dívó különböző
elnevezések, mint p. o. pásztor, csősz, kerülő stb. helyett, a melyeknek egyikét sem lehetett
elfogadni, hanem olyan elnevezést kell használni, a mely az illető egyén közhatósági jellegét is
kifejezi. Nehogy azonban mezőőröknek csak azok tekintessenek, a kik bizonyos földbirtok
őrizetére fogadtatnak fel, szükséges kifejezést adni annak, hogy mezőőr mindazon a törvény
feltételeinek megfelelően alkalmazott és esküt tett egyén, a ki valamely mezei birtokot, szőlőt,
halászati területet stb. őriz. Kételynek eloszlása végett a 78. §-ban, melyben az esküminta van
előírva, a halászati területet is megjelöltem.
A 76., 77., 79. és 80. § a mezőőrnek eskütételéről, továbbá annak bizonyítási képességéről
intézkednek, a 81. és 82. §-ok pedig a bizonyítási képesség elvesztéséről és a mezőőrnek a
szolgálatból való kilépéséről és felmentéséről tartalmaznak utasításokat.
A 83., 84., 85., 86. és 87. §-ok a mezőőrnek letartóztathatási és zálogolási jogait szabályozzák, a
88. § pedig kimondja, hogy a letartóztatott egyén haladéktalanul a községi előljáróságnak adandó

át, mely őt az illetékes hatóság elé állítja, illetőleg, ha a kár 10 korona értéket meg nem halad, a
községi fogházba zárja el, és a kihágás felett haladéktalanul ítéletet hoz, ha pedig azonnal ítéletet
hozni nem lehetne, a letartóztatott egyént a személyazonosságra nézve szükséges adatok
megszerzése és megfelelő zálog elvétele után szabadlábra helyezi.
A mezőőr által elvett zálogtárgyat a mezőőr, ha községi alkalmazott, a községi előljáróságnak, ha
magán alkalmazott, gazdájának adja át, a ki azt, ha három nap alatt ki nem váltatik, a községi
előljáróhoz beszolgáltatni köteles. A magán mezőőr azért köteles a zálogtárgyat
szolgálatadójának átadni, mert ő első sorban annak számol, de viszont a magán mezőőrt
alkalmazó gazda is köteles e tárgyakat három nap letelte után a községi előljárónak átadni, mert
senki a saját ügyében bíró nem lehet és ha három nap alatt a kárttevővel egyezség létre nem
jöhet, a kérdés felett csak a hatóság dönthet.
A községi mezőőr természetesen csak a községi előljáróságnak adhatja át a zálogtárgyakat, mert
attól kapta a megbízást.
A 90. § szerint jog adatik a földtulajdonosnak, családtagjainak vagy cselédeinek, hogy a mezei
lopások, vagy a mezei vagyon rongálásán ért egyénektől a lopott tárgyat, vagy a lopás vagy
rongálás elkövetésére használt eszközöket lefoglalhassák, vagy a tilosban talált állatokat
behajthassák. Ezek is kötelesek azonban a tárgyakat vagy állatokat, ha azok három nap alatt ki
nem váltatnak, a községi előljáróságnak átadni. Ámbár a tárgyak és eszközök lefoglalása és az
állatok behajtása rendőrhatósági ténykedés, az erre vonatkozó jogot a földtulajdonosnak és
családtagjainak vagy cselédjeinek a törvényben mégis biztosítani kell, mert a tulajdonostól és
hozzátartozóitól azt a jogot elvonni annyi volna, mint a mezei kártételeknek tág teret nyitni. Ez a
jog azonban nem terjeszthető ki a kárttevő letartóztatására, valamint a bizonyítási képesség
módosítására se.
A 91. § a tilosban talált baromfi megölhetését mondja ki az esetre, ha a baromfi behajtása
nehézségekbe ütközik. A kárt szenvedő nem kötelezhető, hogy a megölt baromfit tulajdonosának
visszaadja, de a tulajdonos a megölt baromfival rendelkezhetik, feltéve, hogy a baromfi által
okozott kárt a károsultnak megtérítette.
Az erdőtörvény 1879:XXXI. tc. 104. §-a szerint a leölt állatok a helyszínén hagyandók és az állat
tulajdonosa által elvihetők. E határozmányt azonban a jelen javaslatba átvenni azért nem lehetett,
mert a mívelés alatt álló földön nem lehet kötelezni a károsultat, hogy a leölt baromfit a
helyszínén hagyja, miután az ott útban lehet. Ugyanezen szakaszban kellett kimondani azt is,
hogy a kóbor kutyák és macskák, ha idegen területen találtatnak, elpusztíthatók, mert ezek ellen
más védekezés nincs.
A 92. § a károk megbecslését közvetlenül a mezőőr kötelességévé teszi; a károsultnak, valamint
a kárttevőnek azonban joga van, ha a mezőőri személyzet becslésében meg nem nyugszik, a
községi előljáróságnál a kár újabb megbecslését 8 nap alatt követelni, mi által a kár utólagos
bizonyítása meg lesz könnyítve.
A 93. §-ról már fentebb tettem említést.

E fejezet intézkedései eltérnek az 1889. évi javaslat VI. fejezetének intézkedéseitől, mert míg a
most előterjesztett javaslat 23 szakaszban tárgyalja a mezei rendőrséget, addig a régi javaslat a
mezőrendőrségről csak 9 szakaszban intézkedik. Javaslatom ugyanis kiterjed a mezőőrök
bizonyítási képességére, letartóztatási jogára, annak meghatározására, hogy a mezőőr kit és
meddig üldözhet, továbbá arra, hogy mekkora terület birtokosa tarthat külön mezőőrt s végül
még sok más intézkedésre, a melyek a törvényben okvetlenül szabályozandók.
A jogosulatlan záloglást kihágásnak kell minősíteni s 200 koronáig terjedhető büntetéssel sújtani.
X. FEJEZET
Kihágások és büntetések
A kihágások és büntetésekről már az egyes fejezeteknél megemlékeztem.
Nemcsak azokat a cselekményeket és mulasztásokat minősítem itt, a melyek a büntető törvény és
a kihágásokról szóló törvény szerint büntetendő cselekményt, vagy mulasztást nem képeznek;
hanem azokat a mulasztásokat és cselekményeket is felsorolom, melyek már a büntető törvény és
a kihágásokról szóló törvény szerint is büntetendők; mert a büntető törvények az illető
cselekményt vagy mulasztást aránylag túlmagas büntetéssel sújtják és ez által a feljelentőben,
illetőleg a károsultban a szánakozás érzelmét keltik fel, mert sajnálja, hogy ily tények miatt a
magáról megfeledkezett oly súlyos megtorlással bűnhődjék, másrészt meg azért, mert a büntető
törvénykönyvek szerinti eljárás a dolog természete szerint több alakisághoz levén kötve, vagy
önbíráskodásra vagy arra indítaná a károsultat, hogy inkább hallgatással tűrje el a szenvedett
sérelmet, semhogy a bírói eljárást, a mely reá nézve sok kellemetlenséggel jár, igénybe vegye.
A javaslat ez okból az ott minősített kihágásokra aránylag kisebb büntetéseket állapít meg, mint
a büntető törvények, úgy, hogy a büntető törvények által meghatározott magasabb büntetések
tulajdonkép csak akkor fognak alkalmaztatni, a mikor a kihágás által elkövetett kár a 60 korona
értéket meghaladja, a mi tekintve a mezőrendőri kihágások természetét, csak ritkább esetekben
fordul elő. Ide tartoznak különösen a lopás eseteinek számos fajai.
A javaslat szerint ugyanis [94. § a)], a ki gazdasági terményeket gyümölcsös kertből, szőlőből,
faiskolából vagy a mezőről lop, vagy a ki másnak földjétől el nem választott terményeket
jogosulatlanul leszed vagy levág, a mennyiben a lopott, leszedett vagy levágott dolog értéke 60
korona értéket meg nem halad, 200 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Büntető törvényünk 333. és 334. §-a szerint az efféle lopás vétséget képez és a 339. § értelmében
egy évig terjedhető fogházzal büntetendő, sőt a 336. §-ban felsorolt esetekben bűntettnek is
minősíthető és ekkor a 340. § értelmében öt évig terjedhető fegyház a büntetése.
A büntető törvény 336. §-ára való hivatkozás egyébként a 94. § a) pontjában azért volt
felveendő, mert a büntetőtörvény most idézett szakasza bizonyos súlyos körülmények között
elkövetett lopást a lopott dolog értékére való tekintet nélkül is bűntettnek nyilvánít és a
mezőrendőri törvénynek nem lehet czélja a qualifikált lopás büntetését leszállítani.
Hogy ezen egyetlen esettől eltekintve, mezőgazdaságunk érdekében sokkal czélszerűbb a nagyon
is gyakran előforduló mezei lopásokat a büntető törvény szigora alól kivonni, és azokat ugyan

kisebb, de gyorsabban végrehajtható büntetéssel sújtani, azt a már fentebb említettek után
bővebben bizonyítani alig szükséges; mert ha valahol kell, úgy főleg a mezei lopásoknál és
kártételeknél kell a nem túlságosan súlyos, de annyival gyorsabb megtorlásról gondoskodni; mert
a közélet valójában nem is tekinti lopásnak más fájáról gyümölcsöt szedni, a máséban tarlózni,
vagy böngészni stb. s ezen könnyelműségből, a tulajdon tiszteletének hiányából származó
elidegenítés iránti hajlamot inkább javítjuk, ha kisebb büntetés mellett a cselekményt gyorsabban
sújtjuk, mintha nagyobb büntetést szabunk reá, de azt épen nem, vagy nagy sokára
foganatosíthatjuk.
A javaslat e tekintetben is az erdőtörvény határozataihoz alkalmazkodik és azért fogadta el a 60
koronát a mezőrendőri kihágásoknál, mint határvonalat; mert az erdőtörvény 69. §-a szintén a 60
koronát fogadta el. Ugyancsak az erdőtörvény 74. §-ának alapján a mezőgazdaságban elkövetett
lopásokat is bűntetteknek kellett minősíteni, ha azokra vonatkozólag oly körülmény forog fenn,
melynél fogva a lopás tekintet nélkül a lopott dolog értékére a büntetőtörvények szerint
bűntettnek állapíttatik meg.
A büntető-törvényekkel kapcsolatosan a 94. § a), b), c), d), f), g) pontja állapítják meg a mezőőri
kihágásokat. A 94. és 95. §-okban meghatározandó volt az is, hogy mely kihágások miatt
indítható meg az eljárás a sértett fél indítványára, és melyek üldözendők hivatalból. A hivatalból
üldözendő kihágások közé azokat a kihágásokat is felvettem, melyek nem valamely
magántulajdonon követtetnek el, mert különben megtorlatlanul maradnak. A 95. § szerint 100
koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendők a kisebbrendű kihágások, a melyeknek nagy
részéről már az egyes fejezeteknél megemlékeztem. A 96. §-ban kimondatik, hogy ha a kár 60
koronánál nagyobb, a cselekmény a büntető-törvények megfelelő szakasza alapján bírálandó el.
Az eljárás tehát azon bíróság előtt indítandó meg, a mely az ily büntető cselekmények feletti
ítélethozatalra illetékes. Ha ellenben a károsult fél panaszára megindítandó ügyekben a károsult
fél kártérítési igényét 60 koronára szállítja le, a felett a mezőrendőri kihágások elbírálására a
jelen törvény szerint illetékes hatóság ítél.
A 97. § szerint súlyosbító körülményül tekintendő, ha a kihágás vasár- és ünnepnapon, vagy
vasár- és ünnepnapot megelőző hétköznapon, ha éjjel, vagy ha bekerített helyen, vagy határozott
figyelmeztetés ellenére követtetett el; mert a tapasztalás azt mutatja, hogy a jelzett napok
használtatnak leginkább fel kihágások, különösen apróbb mezei lopások elkövetésére.
A 100. § a mezőőri kihágásokból befolyó pénzbüntetésekről intézkedik és a szerint a
pénzbüntetések felerészben a közgazdasági alapot, felerészben pedig azon községet illetik,
melynek területén a kihágás elkövettetett. A kihágásokból befolyó pénzek ez ideig mind a
közgazdasági alapba folytak az 1868. évi 62.617. számú pénzügyministeri rendelet alapján.
Miután azonban a kihágások üldözésénél első sorban a községek érdekeltségét kell fokozni és
egyébként is a községeknek mindig emelkedő gazdasági kiadásairól gondoskodni kell,
méltányosnak látszik, hogy a kihágások után befolyó pénzbüntetések fele a községeké legyen.
Miként használják fel ezen pénzbüntetéseket a községek, azt a belügy- és földmívelésügyi
ministerek rendeletileg fogják szabályozni.
Ugyancsak a kihágások szigorúbb üldözése érdekében megengedendő, hogy a mezőőr
szegődségében a befolyó büntetéspénzek bizonyos százaléka biztosítható legyen, a mely esetben
a befolyó büntetéspénzből első sorban a biztosított százalék vonandó le, s csak a megmaradt rész

osztandó a már fentebb említett módon meg. Ily határozmány ugyan szokatlan
törvényhozásunkban, de a gyakorlati élet igazolni fogja.
Javaslatom az 1889. évi javaslattól e fejezetnél is eltér, főleg abban, hogy a régi javaslat ötrendű
büntetést ismert és pedig 300, 200, 100, 50 és 25 frtig. Nézetem szerint eltekintve attól, hogy
némely kihágás túlságosan sújtatnék, e számos megkülönböztetésre szükség nincs, mert ha
tekintjük a 98. § szerint visszaesés esetén, a kihágást elkövető kétszeres büntetéssel is sújtható,
valóban nem szükséges a büntetéseket túlságos magasan megállapítani, mert különben épen abba
a hibába esünk, mit ki akartunk kerülni.
XI. FEJEZET
Hatóságok és eljárás
A végrehajthatóság főkelléke a hatósági illetékességi körök határozott körvonalozása levén, a
javaslat szövegében mindenütt megkülönböztettem a közigazgatási és a bírói illetékességet
kizárandó azt, hogy ott, hol a közigazgatási hatóság illetékes, a bíró előtt is lehessen jogorvoslást
keresni. E tekintetben is lényegesen eltértem tehát az 1889. évi javaslattól, mely bizonyos
kérdésekben megengedte, hogy a közigazgatási határozataiban meg nem nyugvó fél a bíró előtt
kereshessen orvoslást.
A bírói illetékességtől eltekintve, javalatomban tárgyalt kérdések háromféle szempont alá esnek.
Az első szempont alá esők tisztán mezőgazdasági kérdések, a melyek közigazgatási úton s
harmadfokban a földmívelésügyi minister által döntendők el, a második szempont alá esnek azok
a kérdések, a melyek a javaslatban foglalt különböző hozzájárulási arányokra vonatkoznak,
melyekben az életbeléptetendő közigazgatási bíróság illetékességi körébe fognak tartozni, és a
harmadik szempont alá esnek a kihágások, a melyek első fokban a közigazgatási hatóságok, de a
további fokozatokban a közigazgatási bíróság illetékességi körébe tartoznak.
Mindezen hatásköröket szabályozzák a javaslat 101., 102. és 103. §-ai. A 103. § törvényeink
legnagyobb részének határozmányaitól jelentékenyen eltér abban, hogy a 10 korona értéket meg
nem haladó károknál a kihágás elsőfokú elbírálását nagyközségekben a bíróból, a községi
előljáróság egy tagjából és a körjegyzőből vagy helyetteséből, kisközségekben pedig a bíróból és
az előljáróság két tagjából álló tanácsra bízza.
Igen sok vélemény hangzott ezen hatáskör megállapítása mellett és ellene. Én a községi
biráskodás mellett foglalok állást azért, mert a főszolgabírói bíráskodás semmit sem javit a mai
állapotokon, midőn a károsult inkább felhagy panaszával, semhogy magát és alkalmazottjait
azon tetemes kellemetlenségnek kitegye, a mely abból áll, hogy a távolfekvő főszolgabírói
székhelyre néha a feljelentés után hónapok múlva ismételten beutazzék s legtöbbször, miután
hónapok mulva a bizonyítás nehézséggel jár, eredmény nélkül. Ez vezetett engem a községi
bíráskodás elvének elfogadására, s mindezen indokokhoz még az is hozzájárult, hogy az az
előljáróság, a mely az 1877:XXII. tc. 5. §-a alapján fel van hatalmazva, hogy a kisebb polgári
peres ügyekben 20 frtig ítéletet hozhasson, bizonyára elegendő érzékkel bir olyan kihágások
felett is igazságosan ítélni, a melyeknél a kár 10 korona értéket meg nem halad.

Mindezeken kívül utalhatok még az erdőtörvényre is, melynek 118. §-a szerint a 10 frtot felül
nem haladó lopások vagy ugyanazon összeget felül nem haladó kártételek eseteiben elsőfokú
bíráskodást kis- és nagyközségekben a főszolgabírón kívül, a községi bíró vagy akadályoztatása
esetén helyettese gyakorolhatja, ha sértett fél községi bíró eljárását kívánja igénybe venni.
Tekintve a most idézett erdőtörvény elvi határozatát, nekem az ellen sem volna észrevételem, ha
a községi előljáróság hatásköre a 20 koronát meg nem haladó károk kihágási eseteire is
kiterjesztetnék, mi által a főszolgabíró munkája tetemesen megkönnyíttetnék, mert, mint a 103.
§-ból látható, a fellebbezés esetén sem ő, hanem az elsőfokú közigazgatási bíróság ítél.
A fejezet következő szakaszai a kihágások és kártérítések körüli eljárást szabályozzák.
A kihágásokra és kártérítésekre vonatkozó részletes eljárási szabályok 117. §-a szerint a
földmívelésügyi-, belügyi- és igazságügyi ministerek által fognak kiadatni.
A 104. § szerint a községi előljáróságnak kötelessége a letartóztatott marha tulajdonosát és a
károsultat 48 óra alatt értesíteni, hogy ez utóbbi igényét nyolcz nap alatt érvényesítse. Ezen
szakasz és a 105. § intézkedik továbbá arról, hogy mi történjék, ha a károsult, vagy a marha
tulajdonosa nyolcz nap alatt nem jelentkezik, mi történjék az elárusított marhával vagy
zálogtárgygyal, ha a tulajdonosnak nem jelentkezése következtében értékesíttetett és hova
fordíttassanak az elárusított zálogtárgyak után befolyt és sem a kárnak, sem a költségeknek
fedezetére nem szükséges összegek stb. A javaslat szerint ezen összegek, ha az azokra való
tulajdonjog a kár megtörténtétől számítandó egy év alatt nem érvényesíttetik, a község
szegényalapja javára bevételezendők. Itt az elévülési határidő tehát egy év. Egy év elég arra,
hogy a tulajdonos jogait érvényesíthesse. Hosszabb elévülési határidő azért nem szükséges, mert
itt többnyire kisebb összegekről és a községben ismeretes egyénekről és tulajdonosokról lehet
szó, a kikről feltehető, hogy ha jogaikat egy év alatt nem érvényesítették, azt érvényesíteni nem
is szándékoznak; de viszont a község se kötelezhető arra, hogy a többnyire csekély összegeket
egy éven túl is folyton letétben őrizze.
A 106. és 107. §-ok hasonló intézkedéseket tartalmaznak a községi előljáróságnak átadott
tárgyakról, eszközökről és zálogokról. A 108. § meghatározza, hogy a büntetéssel egyidejűleg a
hatóságnak kötelessége a költség és a kártérítési igény felett is határozni, feltéve, hogy a kár a
szerint, a mint a kihágási ügyben a községi előljáróság, vagy a főszolgabíró illetékes, a 10 vagy a
60 koronát meg nem haladja, - illetőleg a károsult igényét 10, illetve 60 koronára le nem szállítja.
Ha ez az eset nem forog fenn, a javaslat 103. §-ában megnevezett hatóság sem a büntetés, sem a
költség és kártérítéshez való igény tárgyában nem határozhat, hanem ha a károsult fél hozzá
fordult, azt figyelmezteti, hogy panaszával 10 koronát meghaladó károk eseteiben a
főszolgabíróhoz, 60 koronát meghaladó károk eseteiben pedig a büntető törvények szerint
illetékes hatósághoz forduljon.
A közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágások eseteiben követendő eljárás szabályozása
tárgyában a belügyminister által 1880. évi 38.547. sz. alatt kiadott körrendelet 4. §-a szerint 50
forintot túl nem haladó kártérítési követelések, a melyek kihágásból származnak, és az eljárás
folyama alatt támasztattak, rendszerint a feljelentés folytán hozott ítéletben döntendők el. A
mennyiben tehát a hatóság a 108. § alapján a mezőrendőri kihágás és kár tekintetében ítéletet

hozni illetékes nem volna, de a kihágás a most idézett belügyministeri rendelet által megállapított
hatóság illetékessége alá tartozik, abban az esetben ezen hatóság a kártérítés kérdésében is
határoz, ha az 50 frtot meg nem halad, kétségkívül helyesebb lett volna a főszolgabíró
illetékességét 50 frtig, azaz 100 koronáig terjedő károsítások eseteire kiterjeszteni, de miután az
erdőtörvény is csak 30 frtot, azaz 60 koronát meg nem haladó károk esetében utalja az ügyet a
főszolgabíróhoz, részemről sem kívántam az eddig követett elvtől eltérni.
A 109., 110. és 111. § a kárdíjakról és a hajtópénzekről intézkednek, a melyek szintén a kihágási
eljárás keretébe tartoznak. A kárdíjak az erdőtörvényben, de igen sok külföldi törvényben is el
vannak fogadva és előnyük az, hogy a ki a kárdíjjal megelégszik, annak a kár mennyiségét
bizonyítani nem kell, mi által igen sok mezőőri kihágási ügy egyszerű letárgyalása és befejezése
biztosítva lesz.
A 112. §-ban gondoskodni kell arról, hogy a hatóság előtt ki tartozzék felelősséggel, ha a kár
családtagok, továbbá gyámság és gondnokság alatt álló egyének által követtetett el. Ezekért a
családfők, gyámok és gondnokok, a cselédek által okozott károkért pedig a gazdák felelősek. A
visszkereseti jog a cseléd ellenében a gazda számára fennmarad.
A 113. § a kár érvényesítése iránti jog elévülését 6 hónapban állapítja meg. Magára a
büntethetőségre nézve elévülési időt nem kell megállapítani, mert az már a kihágásokról szóló
1879:XL. tc. 32. §-ában meg van határozva. A kár érvényesítése iránti jognak elévülésére azért
állapíttatott meg csak 6 hónap, hogy a büntethetőség és a kártérítési jogra nézve ne legyen két
elévülési idő. Hat hónap elegendő is arra, hogy az, a ki kárt szenvedett, ez iránti jogát
érvényesíthesse, s ha e jogát annyi idő alatt nem érvényesíti, megérdemli, hogy azt elveszítse. Ha
azonban a kártérítés már ítéletileg megállapíttatott, arra nézve a polgári törvények rendelkezései
irányadók. Hasonló határozatot tartalmaz az 1879:XXXI. tc. 89. §-a is.
A 114. § büntető igazságszolgáltatásunkban egy eddig szokatlan elvet fogad el, a mely abból áll,
hogy a büntetés községi közmunka alakjában is leszolgálható. A mezőrendőri kihágásoknak
legnagyobb része csak kisebb jelentőségű levén, a mezőrendőri kihágások csökkentésére igen
alkalmas eszköz a kihágót a büntetésnek közmunka alakjában való kiállására szorítani.
Az igazságügyminister ur a közmunkát kötelezőleg előírhatónak hazai jog viszonyainkra való
tekintettel nem találván, csak annak a kimondásába egyezett bele, hogy az elítélt a büntetést
elzárás helyett közmunkával is leszolgálhassa, mit ha az elítélt a felszólítástól számítandó 24 óra
alatt teljesíteni meg nem kezdene és egymásután le nem szolgálna, ellene az elzárás
alkalmazandó.
A 116. § azt a határidőt állapítja meg, a mely alatt a fellebbezés beadandó; ezen kívül pedig
meghatározza azon eseteket, a melyekben a fellebbezés ki van zárva.
A fellebbezés kizárandó a közigazgatási hatóság ítéletei ellen, ha a büntetés 10 koronát, vagy egy
napi elzárást meg nem halad, az elsőfokú közigazgatási bíróság ítéletei ellen pedig akkor, ha a
büntetés 20 koronát, vagy két napi elzárást meg nem halad. Egyéb ügyekben, melyekben
közigazgatási bíróság illetékes, az elsőfokú közigazgatási bíróság határozata ellen további
fellebbezésnek nincs helye. Ezek a határozatok oly kisebbszerű hozzájárulási kérdések körül

mozognak, hogy azokkal a kir. felső közigazgatási bíróságot terhelni, valóban felesleges volna
akkor, midőn azokban egyszer a közigazgatási elsőfokú, másodszor pedig az elsőfokú
közigazgatási bíróság határozott. Illetékesség és közérdek szempontjából a kir. felső
közigazgatási bírósághoz mindig helye van a felebbvitelnek.
A fellebbezés ezeken kívül korlátozandó ott is, a hol valamennyi fokozatban a közigazgatási
hatóságok illetékesek. Igy a földmívelésügyi ministerhez való fellebbezés ki van zárva a 3., 7.,
23., 28. és 33. §-nál felsorolt ügyekben, a melyekben a másodfokú közigazgatási hatóság
végérvényesen határoz.
XII. FEJEZET
Zárhatározatok
A 118. § felhatalmazást ad a földmívelésügyi ministernek, hogy ezen törvényt Fiume város és
kerületére külön rendelettel léptethesse életbe, és a törvényen az ottani viszonyoknak megfelelő
módosításokat megtehesse. Fiume városnak és kerületének viszonyai ugyanis hazánk többi
törvényhatóságainak viszonyaitól hatósági és más tekintetekben is annyira eltérők, hogy azokat
az általános törvény keretében számtalan kivételek meghatározása nélkül figyelembe venni
lehetetlen volna.
A 119. § szerint a földmívelésügyi minister felhatalmazandó, hogy a törvény végrehajtására
vonatkozó rendeleteket kiadhassa, azokat hatályon kívül helyezhesse, vagy módosíthassa. A
törvény életbelépte esetére, a mint már fentebb is említettem, számtalan rendelkezés lesz
kiadandó, és a már egyszer kiadott rendeletek, a tapasztalás által követelt igényekhez
megfelelően módosítandók.
A 120. § szerint a javaslat törvényerőre emelkedésével az 1840. évi IX. tc., valamint mindazon
törvények és szabályok, melyek a törvénynyel ellenkeznek, hatályon kívül helyeztetnek.
A törvény életbeléptetésének idejét külön rendelettel kell meghatározni, mert az életbeléptetés
ideje a közigazgatási bíróságról szóló törvény életbeléptetésétől függ, mert a végrehajtásról szóló
utasítások és rendeletek kidolgozása is időt igényel.

1903. évi VII. törvénycikk három uj csendőrkerület felállításáról
1. § Az 1881. évi III. tc. alapján szervezett m. kir. csendőrség felügyeleti területe, az idézett
törvény 2. §-ának megváltoztatásával, kilencz csendőrkerületre osztatik be.
2. § Az 1881. évi III. tc. alapján szervezett hat csendőrkerület székhelye változatlanul marad; a
jelen törvény értelmében felállítandó VII. kerület székhelyéül: Brassó, a VIII. kerület
székhelyéül: Debreczen, végül a IX. kerület székhelyéül: Szombathely városok jelöltetnek ki.
3. § A belügyminister felhatalmaztatik, hogy a csendőrkerületeknek az 1881. évi III. tc. 2. §-ában
megállapított területi beosztását, az új csendőrkerületekre való tekintettel s a közbiztonsági
szolgálat érdekeinek megfelelően, rendeletileg megváltoztathassa.
4. § A VII. számú csendőrkerület az 1903. év folyamán állítandó fel s az ezzel járó költségek az
1903. évi állami költségvetés megfelő czíménél utólag számolandók el. A VIII. és IX. számú
csendőrkerületek a csendőrség létszámának fokozatos kiegészítésével kapcsolatosan állítandók
fel s költségeik a belügyministerium rendes költségvetésébe veendők fel.
5. § E törvény életbeléptetési idejének megállapításával a belügyminister, végrehajtásával pedig
a belügyi és a honvédelmi ministerek bízatnak meg.
Szentesitést nyert 1903. évi márczius 11-én. Kihirdettetett az „Országos Törvénytár” 1903. évi
márczius 14-én kiadott 2. számában.
1903. évi VII. törvénycikk indoklása három uj csendőrkerület felállításáról
Általános indoklás
A m. kir. csendőrség állománya a belügyi tárcza költségvetése szerint – a 199 tisztet is beleértve
– immár 8214 főre emelkedett s a törvényileg megállapított 6 csendőrkerület területén ez
időszerint 41 szárny, 112 szakasz, 1 tiszti különítmény, 1 pótlókeret és 1295 örs működik.
A törvényhatóságok, városok és községek azonban még mindig nagyobb arányú s oly
kívánalmakkal járulnak a belügyi kormányhoz, melyek a közbiztonsági szolgálatnak a kor
igényeinek megfelelő módon való ellátása érdekében meg nem tagadhatók, sőt azok, a legutóbb
nagyobb számmal előfordult közbiztonsági zavarok és az új „Bűnvádi Perrendtartás”
életbeléptetése folytán a nyomozó közegekre háramló fokozottabb tevékenységre és szélesebb
munkakörre való tekintettel, mielőbb figyelemben részesítendők lesznek.
Az ország területi, politikai és népességi viszonyai alapján megállapítható, hogy a közbiztonsági
szolgálat teljes sikerrel csak akkor lesz ellátható, ha a csendőrlegénység létszáma legalább
10.000 főre felemeltetik; mivel pedig az 1881. évi III. törvénycikkel megállapított keretben a
csendőrség továbbfejlesztése nehézségekbe ütközik és nem járhatna teljes sikerrel, az említett
törvény megfelelő módosítása mellett új csendőrkerületek szervezéséről, illetve a 10.000 főre
fokozatosan kiegészítendő létszámnak megfelelő keretekről kell gondoskodni. Ez annyival
inkább szükséges, mert az 1881. évi III. törvénycikkel megállapított 6 (hat) csendőrkerület
keretében a csendőrség állománya az 1884. évi január hó 1-től – a mikor a csendőrség szervezése

e keretben befejezést nyert – a tiszteket is beleérve 5112 főről, a mai napig már is – mint már
előbb említve volt 8214 főre emelkedett s ehhez járul még az a körülmény, hogy a
csendőrségnek a közbiztonság és a szolgálat érdekében ép tervbe vett decezentralizációja
következtében, a csendőrlegénység jelenlegi létszámának keretén belül mintegy 180-200 új
csendőrőrs lesz még a jövő év tavaszán felállítható, mi által az őrsök száma a jövő évben 1480-
1490-re fog emelkedni.
Az állomány ezen nagysága már maga is eléggé megindokolja az 1881. évi III. törvénycikkel
megállapított keret kibővítését, illetve új csendőrkerületek létesítésének a szükségét; de az új
csendőrkerületek létesítését a fentiekben foglaltakon kívül még az alább előadottak is indokolják.
A csendőrkerületi parancsnok személyét illető sokoldalú és felelősségteljes kötelességek – csak a
legfontosabbakat emelve ki – a következők:
Az alosztályok egységes vezetése és ellenőrzése, a katonai gazdászat és beligazgatási ügyek
központi intézése, a fegyelmi, fenyítő és a bírói fensőbbségi jog gyakorlása, a legénység
szakszerű kiképzésének helyes irányítása, a legénységi állomány kiegészítéséről való
gondoskodás, a közbiztonsági szolgálatnak helyes irányítása és eredményes intézése, a kerület
tisztikarának és tiszti sarjadékának vezetése, nevelése és kiképzése, a katonai és testületi szellem
ápolása és fejlesztése, alárendeltjeinek, különösen a tisztek és altisztek egyéni tulajdonságainak
megfigyelése és ez alapon megfelelő helyen való alkalmazása, valamint kerülete mindennemű
viszonyainak alapos megismerése, a mely ismereteket csakis alosztályainak – így például a
(kolozsvári) I. számú csendőrkerületi parancsnokságnál: 8 szárny, 25 szakasz, 238, illetve 260
őrsnek – részben vagy egészben való beutazása által kénytelen megszerezni. Ez utazások viszont
a központi vezetéstől vonják el igen gyakran hosszabb-rövidebb időre minden figyelmét. Ezen
szintén csak az 1881. évi III. törvénycikkel megállapított keretek kibővítése, illetve a meglevő
alosztályoknak több csendőrkerület között leendő felosztása révén lehet csak segíteni.
Az előző pontban felsorolt kötelességek sikeres teljesítése bizonyára oly súlyos feladat, hogy
annak a kerületi parancsnok, a ki e feladatot egyedül látja el, csak az esetben lesz képes eleget
tenni, ha kerülete – úgy területének kiterjedése, mint alosztályainak száma és legénységének
létszáma tekintetében is – nem túlságosan nagy. Erre nézve a tapasztalat azt bizonyítja, hogy egy
kerületnek 1000-1000 főnyi legénységi létszáma képezi ama határt, a melyen belül a vezetés,
ellenőrzés és a fegyelem fenntartása – a mi pedig a csendőrség szétszórt elhelyezésénél fogva
kétszeresen súlyos feladatokkal jár – még biztos áttekintéssel egy kézben összpontosítható; ennél
nagyobb kerületben azonban a parancsnoki vezetésnek teljes érvényesülését megkövetelni már
nem lehet.
Tekintetbe véve tehát azt, hogy a m. kir csendőrkerületek már jelenleg is mind túl vannak az
1000 főnyi legénységi létszámon, sőt a (kolozsvári) I. számú csendőrkerület, melynek területe az
egész Királyhágón túli részekre kiterjed, már az 1600 főnyi állományt is meghaladta, teljesen
indokolt annak szüksége, hogy az ország területe 6 helyett 9 csendőrkerületre osztassék fel és
hogy ezen megosztás előnyében a fentebb felhozott indokokból első sorban és lehetőleg mielőbb
a (kolozsvári) I. számú csendőrkerület részesüljön.
A (kolozsvári) I. számú csendőrkerület megosztása útján a VII. számú csendőrkerületi
parancsnokságnak Nagy-Szeben székhelylyel való mielőbbi felállítása a helyes vezetés, hathatós

ellenőrzés s fegyelem fenntartásának érdekében felül, még különösen azért is felette kívánatos,
mert ezen csendőrkerületi parancsnokság első sorban a határszéli közbiztonsági és határőrizeti
feladatok intenzivebb ellátására, valamint a határrendészeti teendők teljesítésére hivatott állami
közegek hathatós támogatására lenne hivatva. E kettéválasztás után ugyanis – a munka a most
meglévő kolozsvári és az újonnan felállítandó nagyszebeni kerületek közt megoszolván – az
állam érdekeire annyira fontos határszéli közbiztonsági és határőrizeti szolgálat hatásosabban és
eredményesebben lesz gyakorolható.
A másik két új parancsnokság szervezése égető szükségét ezidő szerint még nem képezvén, azok
a csendőrség fokozatos fejlesztésével csak később lesznek ugyan felállítandók, de szükséges
ezek felállítását már most törvényben kimondani, nehogy minden egyes új parancsnokság
felállítása alkalmával újabb és újabb törvényt kellessen hozni.
A törvényjavaslat 2. §-a szerint tervezett VIII. sz. (debreczeni) és a IX. sz. (szombathelyi)
csendőrkerületek székhelyéül Debreczen, illetve Szombathely azért hozatik javaslatba, mert
ezeket földrajzi fekvésük a felállítandó kerületek kikerekítése esetén e kerületek csendőrségi
közigazgatási központjává teszik.
A jelen törvényjavaslat 3. §-ában foglalt arra az intézkedésre, illetve annak törvényben való
kimondására, hogy a csendőrkerületi parancsnokságoknak területi beosztása a közbiztonsági
szolgálat érdekeinek megfelelőleg rendeletileg legyen szabályozható, azért van szükség; mert a
csendőrség létszámának, ennek folytán alosztályainak, a 4. § szerint való fokozatos kiegészítése
alapján a fennálló szervezetben esetről-esetre változás áll be, mihez képest a területi beosztásnak
is a közszolgálat érdekében nyomban meg kell történni, mi ha törvényhozási intézkedésre lenne
szükség, azonnal meg nem történhetnék. De másrészt annál is inkább felesleges lenne a
törvényhozás tevékenységét a fokozatos kiegészítés folytán elálló minden egyes újabb területi
beosztás alkalmával igénybe venni, mert a törvényjavaslat 4. §-ában foglalt intézkedés által a
törvényhozásnak ellenőrzési joga nem szenved csorbát, mivel a csendőrség létszámának
fokozatos kiegészítéséből, esetleg az alosztályok szaporításából előálló költségek a csendőrség
évi rendes költségvetésébe lévén felveendők, a törvényhozás ezen jogát a költségvetés tárgyalása
keretében teljes mértékben érvényesítheti.
A jelen törvényjavaslat alapján felállítandó nagyszebeni csendőrkerületi parancsnokság évi
költsége az A) alatti kimutatás szerint 66.696 K 78 f.
Ezen költséget az által vélem fedeztetni, hogy 80 lovas csendőr gyalogosítása vitetnék keresztül.
A javaslatba hozott gyalogosítás a közbiztonságra nézve semminemű káros hatással nem leend.
A lovas csendőrség ugyanis a csendőrség szervezésekor első sorban is az akkortájt még
fénykorát élő lovasbetyárok üzelmeinek megfékezésére rendszeresíttetett és pedig oly vidékeken,
hol a gyalogközlekedés nagy nehézségekben ütközött. Az ország közbiztonsági helyzetének
javulásával azonban a múlt idők e veszélyes alakjai immár majdnem teljesen eltűntek, másrészt
pedig a lakosság szaporodása, új közlekedési vonalak és eszközök létesítése folytán az ország
lakatlan pusztaságai is mindinkább benépesedvén és hozzáférhetőbbekké válván, ezen vidékek
közbiztonságának megvédésére és fenntartására a gyalog csendőrség ma már teljesen
elégségesnek, sőt alkalmasabbnak mutatkozik, minélfogva a lovas csendőrségnek mai
létszámában való megtartása nem indokolt s ez csak ott hagyandó meg, hol a terep- vagy a
közbiztonsági viszonyok annak fenntartását elkerülhetetlenül szükségessé teszik.

A fentebb kimutatott 66.696 K 78 f költséggel szemben a gyalogosítandó 80 lovas csendőr után
megtakarítható illetménykülönbözet, továbbá a gyalogosítás folytán feleslegessé váló 80 ló 15%nyi
fogyatékra eső 12 ló beszerzési költsége a B) alatti kimutatás szerint összesen 46.121 Kt tesz,
mely összeget a kerületi parancsnokság évi 66.969 K 78 fnyi költségével szembeállítva, az évi
költségtöbblet 20.575 K 78 ft tesz ki.
Megjegyeztetik, hogy a kerületi parancsnokság felállításából egyszersmindenkorra, tehát a
felállítás évében a C) alatti kimutatás szerint 13.707 K 20 fnyi költség merül fel, mely költség
azonban bőven fedezetét találja azon 52.000 Kt kitevő beszerzési költségösszegben, mely a
lófogyatékban beálló hiány fedezésére felhasználandó felesleges 80 ló után megtakarítható, sőt
ezen összegben fedezetét találja az első évben a VII. csendőrkerületi parancsnokság felállításából
keletkező és fennebb kimutatott 20.575 K 70 fnyi költségtöbblet is.
A fentebb kimutatott ezen csekély anyagi áldozattal az előadottak szerint üdvös eredmények
lesznek elérhetők és a közbiztonsági szolgálat a követelményeknek megfelelő és végleges
keretbe lesz beilleszthető.
A VIII. és IX. csendőrkerületek felállításából, az alosztályok és a legénység létszámának
fokozatos szaporításából felmerülő költségek annak idején a belügyi rendes évi
költségvetésekben lesznek előterjesztve és indokolva.
A törvényjavaslat 5. §-a, a törvény életbeléptetési idejének megállapításával a belügyminisztert,
végrehajtásával pedig, az 1881:III.tc. rendelkezésének megfelelőleg, a belügyi és honvédelmi
minisztereket bízza meg.
Kimutatás
A VII. sz. csendőrkerületi parancsnoksághoz jelenlegi rendfokozatukban beosztandó törzs- és
főtisztek, továbbá őrmesterek, irodaszolgák és egyéb legénységi egyének után felmerülő rendes
évi költségekről. (A táblázat közlésétől eltekintünk.)
Szentesítést nyert 1903. március 11-én. Kihirdettetett az „országos Törvénytár” 1903. március
14-én kiadott 2. számában.

1922. évi VII. törvénycikk a magyar királyi állami rendőrség és a
magyar királyi csendőrség létszámának, kiegészítési módjainak és
felfegyverzésének megállapításáról
1. § A magyar királyi állami rendőrség és a magyar királyi csendőrség tagjainak a száma a
12,000-12,000 főt egyik testületben sem haladhatja meg. A csendőrség 12,000 főnyi létszámában
legfeljebb 600 tiszt, a rendőrségében pedig legfeljebb 1500 egyenruha és fegyverviselésre
jogosított fogalmazói és felügyelői karbeli tisztviselő lehet.
A detektívek, továbbá az orvosok, a számvevőségi szak és a kezelési szakalkalmazottai (irodai
alkalmazottak), a díjnokok, a szolgaszemélyzet, általában a rendőrség polgári ruhás, fegyvert
nem viselő alkalmazottai nem számítanak bele a 12,000 főnyi létszámba. Ezek egyenruhát
egyáltalán nem viselhetnek.
A csendőrségnél az orvosok, az irodai személyzet és a számvevőségnél, valamint a gazdászatkezelésnél
alkalmazott személyzet nem számít bele a 12,000 főnyi létszámba. Ezek nem
viselhetnek sem egyenruhát, sem fegyvert.
2. § A magyar királyi állami rendőrség és a magyar királyi csendőrség személyzetének
kiegészítése önkéntes jelentkezés alapján történik.
A csendőrség tisztjeinek és a rendőrség fogalmazói és felügyelő karbeli tisztviselőinek szolgálati
kötelezettsége 20 évre terjed.
Ebbe az időtartamba a katonaságnál eltöltött előzetes szolgálatból legfeljebb 10 év számítható
be. A csendőrségnél és a rendőrségnél eltöltött előző szolgálat időtartama teljes egészében
beszámítható.
A legénységi állományhoz tartozó egyének szolgálati kötelezettsége 6 évre terjed. Ebbe a
katonaságnál eltöltött előző szolgálatnak legfeljebb 3 évi tartamát lehet beszámítani. A volt
katonáknak tehát, ha a katonaságnál 3 évnél hosszabb időn át szolgáltak is, 3 évi szolgálati
kötelezettséget kell vállalniok, ha a csendőrséghez vagy a rendőrséghez belépnek.
Azoknak a csendőröknek és rendőröknek, akik a jelen törvény hatályba lépte idejében
szolgálatban állanak, a szükséghez képest az előző bekezdések értelmében kell kiegészítő
szolgálati kötelezettséget vállalniok. Azok, akik köteles szolgálati éveiknek letelte után tovább
kívánnak szolgálni, szolgálatukat 1-1 évre terjedő kötelezettséggel folytathatják.
3. § Elvül szolgál, hogy azokon felül, akik szolgálati kötelezettségük letelte okából lépnek ki, a
12,000-12,000 főben megállapított létszámnak legfeljebb 1/20 része bocsájtható el évenkint
fegyelmi, családi vagy bármely más okból.
A létszám 1/20 részét meghaladó hiány nem pótolható újabb felvételekkel. A jelen törvény
hatálybaléptétől számított 12 hónapi időtartamon belül azonban a köteles szolgálati idő letelte

előtt elbocsájthatók és az új felvételekkel pótolhatók száma elérheti a megállapított létszám 1/10
részét.
Az elbocsájtások véglegesek s az elbocsájtottaknak minden kötelezettségük megszűnik volt
testületükkel szemben. Róluk sem a csendőrségnél, sem a rendőrségnél semmiféle nyilvántartás
nem vezethető. Az így elbocsájtottak önkéntes jelentkezés alapján ismét felvehetők. Háromévi
szolgálati kötelezettséget kell vállalniok, ha előzőleg legalább három évet szolgáltak volt.
Ellenkező esetben olyan időtartamra kell szolgálati kötelezettséget vállalniok, amely egész
kötelezettségüket 6 évre kiegészítse.
4. § Lőfegyverül minden csendőr puskát vagy karabélyt viselhet. Azok, akik csak karddal vannak
felszerelve, hadseregbeli ismétlőpisztollyal fegyverezhetők fel. Hadifegyvernek nem tekinthető
rövid pisztollyal vagy revolverrel az egész személyzet felszerelhető.
5. § A rendőrség tagjai lőfegyverül pisztolyt vagy revolvert viselnek. A rendőri létszámnak 1/20
része erejéig géppisztolyok szerezhetők be.
6. § Mind a csendőrség, mind a rendőrség részére a rendszeresített létszámoknak megfelelő
számú lőfegyvereken felül pótlás céljára a lőfegyverek felszerelési mennyiségének 15 százaléka
tartható raktári készletben.
7. § Mind a magyar királyi állami rendőrség, mint a magyar királyi csendőrség minden
tekintetben és kizárólag a magyar királyi belügyminiszternek van alárendelve.
8. § A csendőrségnél és a rendőrségnél jelenleg sorozás alapján szolgáló egyének ezeknél a
testületeknél a belügyminiszter által külön rendelettel megállapítandó időpontig visszatarthatók.
Ezen az időponton túl egyetlen sorozás alapján szolgáló egyén sem lehet sem a csendőrség, sem
a rendőrség létszámában, hacsak nem vállal a fentiek értelmében önkéntesen szolgálati
kötelezettséget.
9. § Ezt a törvényt a belügyminiszter hajtja végre.
Kihirdettetett az Országos Törvénytár 1922. február 25-én kiadott 3. számában.
1922. évi VII. törvénycikk indoklása a magyar királyi állami rendőrség és a
magyar királyi csendőrség létszámának, kiegészítési módjainak és
felfegyverzésének megállapításáról
Általános indoklás
Az 1921. évi XXXIII. Törvénycikkbe becikkelyezett békeszerződés 107. Cikke a csendőrök és
rendőrök létszámát is korlátozza olyképen, hogy ez a létszám az 1913. évi állapottal szemben
csak a Szövetséges és Társult Főhatalmak hozzájárulásával emelhető fel.
Minthogy az 1913. évi létszám a közbejött forradalmak s a közbiztonsági viszonyok világszerte
észlelhető megrosszabbodása miatt elegendő nem volt, tárgyalások indultak meg az Ellenőrző

izottsággal, amelyeknek során a magyar királyi állami rendőrség egyenruhát és fegyvert viselő
személyzete létszámának egyelőre 16.652 főben, a magyar királyi csendőrség személyzetének
pedig 18.084 főben való megállapítása iránt tétetett javaslat. A Nagykövetek Tanácsa 1921. évi
november hó 16-án kelt határozatával azonban csak ahhoz járult hozzá, hogy a csendőrség és a
rendőrség fegyveres személyzetének száma mindkét testületnél 12.000-12.000 főre emeltessék
fel.
Ez a létszám azonban a csendőrségnek és a rendőrségnek egyenruha- és fegyverviselésre jogosult
tagjait jelenti csakis; - amivel szemben az állami költségvetés magasabb számai a polgári ruhás
és fel nem fegyverezhető csendőrségi és rendőrségi személyzetet is magukba foglalják, amely
utóbbiakra a létszámkorlátozás nem vonatkozik.
Jóllehet a fegyveres csendőrségi és rendőrségi személyzetnek 12-12 ezer főre leszállítása a
közrend és a közbiztonság fenntartását jelentékenyen megnehezíti, a békeszerződés
határozványaira való tekintettel a korlátozás elfogadása elől továbbra kitérni nem lehet, s vele
kapcsolatban törvénybe kell foglalni a kiegészítési módokra, a felfegyverezésre, nemkülönben a
csendőrség és rendőrség alárendeltségi viszonyára vonatkozó azokat a rendelkezéseket is,
amelyektől a létszámoknak az 1913. évi állapottal szemben való felemelése függővé tétetik.
Az előadottakhoz képest a békeszerződés végrehajtásának kényszerű folyományaként kell
előterjesztenem ezt a törvényjavaslatot, amelynek egyes szakaszaihoz épen ezért kevés
tüzetesebb indoklás szükséges. Az ennek keretében mégis kiemelhető indokaink a következők:
Részletes indoklás
Az 1.§-hoz
A csendőrség és a rendőrség egyenruhás és fegyveres létszámának korlátozásaival kapcsolatban
meg kellett állapítanunk az egyenruhát és fegyvert viselő tisztek és tisztviselők legmagasabb
számát is.
Viszont kifejezetten megállapítja a törvényjavaslat, hogy a rendőrhatósági polgári ruhás
alkalmazottai s egyéb személyzete, ideértve a gépkocsivezetőket, kézbesítőket, szolgákat, szóval
mindazokat, akik fegyveres szolgálatot nem teljesítenek, valamint a csendőrségnek polgári ruhás
alkalmazottai nem esnek a létszámbeli korlátozás alá és így reájok a kiegészítési megszorítások
nem vonatkoznak.
Így lehetővé válik, hogy a csendőrség és rendőrség karhatalmi szolgálatával össze nem függő
szak-, irodai- és kezelési-, valamint a detektivszolgálat akadálytalanul elláttassék. Az
egyenruhaviselésnek a polgári alkalmazottaknál való eltiltása nem terjed ki a szolgák és a velük
egy tekintet alá eső személyzet szokásos formaruhájára.
A 2-3. §-okhoz
Az önkéntesen vállalt szolgálati kötelezettségnek a magyar királyi honvédségre is kiterjedő
elvéből következik, hogy a csendőrség és rendőrség egyenruhás és fegyveres személyzetének is
önkéntesen és meghatározott időtartamra kell szolgálati kötelezettséget vállalnia. Ezek az
időtartamok az Ellenőrző Bizottság kívánalmaihoz képest állapíttattak meg. Ez a szolgálati
kötelezettség nincs semmiféle vonatkozásban az állami rendőrség és a csendőrség tagjainak

végellátási igényeivel, mert aki a vállalt szolgálati kötelezettségének leteltével kilép a csendőrség
vagy a rendőrség kötelékéből, nyugdíjra vagy végkielégítése csak akkor tarthat igényt, ha annak
a nyugdíjtörvényben megállapított egyéb feltételei is fennforognak. Ellenkező esetben kilépése
az állásáról való önkéntes lemondással egyértelmű.
A 2. és 3. §-ok egyéb rendelkezései azoknak az aggályoknak az eloszlatását célozzák, amelyek
abban a tekintetben merülhetnének fel, hogy a csendőrség vagy a rendőrség által évenkint
nagyobb számban elbocsátott, fegyveres szolgálatra kiképzett egyének tartalékként
szerepelhetnének.
Bár ezek az aggályok minden alapot nélkülöznek, mert a csendőrség és a rendőrség
legénységének kiképzése kizárólag a közbiztonsági szolgálat céljait szolgálja, s túlnyomó
részben a törvények és egyéb anyagi és alaki jogszabályok ismertetését s az erre vonatkozó
rendszeres oktatást foglalja magában, a békeszerződésből eredő helyzet következtében a
szóbanforgó rendelkezések felvétele nem volt mellőzhető.
A 4-6. §-hoz
A rendőrség és a csendőrség által viselhető lőfegyverek nemének meghatározása a
békeszerződés katonai intézkedéseivel áll kapcsolatban. A szálfegyverek (kard, szurony),
valamint hadi fegyvernek nem tekinthető egyéb vágó vagy ütő eszközök használatát ezek a
rendelkezések nem korlátozzák.
A 7. §-hoz
Ez a § azt az elvet juttatja kifejezésre, hogy a rendőrség és a csendőrség személyzete fölött,
legfelsőbb fokon kizárólag a belügyminiszter rendelkezik. Utalás ez egyszersmind a
békeszerződés 107. §-ának utolsó bekezdésére, amely szerint a csendőrség és a rendőrség tagjait
katonai gyakorlatban való részvétel céljából összevonni nem szabad. Nem szünnek meg azonban
a vonatkozó törvényeknek és szolgálati szabályzatoknak egyéb intézkedései, nem változik tehát
az a viszony sem, amely a csendőrség és a vármegyei közigazgatási hatóságok közt eddig
fennállott.
A 8. §-hoz
A létszámkiegészítés nehézségei miatt ezidőszerint a csendőrséghez és a rendőrséghez a
véderőtörvény alapján besorozott és szolgálatra kötelezett egyének is be vannak osztva. A
magyar királyi honvédségről szóló 1921:XLIX. Törvénycikk a fegyveres erőre nézve is az
önkéntes jelentkezés alapján való kiegészítés elvét fogadván el, a rendőrség és a csendőrség
kötelékében nem maradhatnak meg továbbá olyan egyének, akik a szolgálati kötelezettséget nem
önként vállalják. Mindazonáltal elbocsátásuk csak a lehetőséghez képest történhetik. Ezért
rendeli a javaslat, hogy elbocsájtásuk időpontját a belügyminiszter állapítja meg.
A 9. §-hoz
Ez a szakasz a végrehajtására vonatkozó szokásos zárórendelkezést foglalja magában. Ezek után
kérem a t. Nemzetgyűlést, hogy a m. kir. állami rendőrség és a magyar királyi csendőrség
létszámának, kiegészítési módjainak és felfegyverzésének megállapításáról szóló
törvényjavaslatot a békeszerződésből folyó kötelezettségekre, valamint az annak végrehajtása

során kiterjesztő magyarázat útján támasztott, de jelenlegi helyzetünkben helytálló jogi érveink
dacára meg nem tagadható kívánságokra való tekintettel elfogadni méltóztassék.
Forrás: Nemzetgyűlési Irományok 1920/22., XIII. kötet 128-130. oldal, irományszám: 430.

1931. évi III. törvénycikk a honvédség, vámőrség, folyamőrség és
csendőrség kötelékében szolgálatot teljesített legénységi állományú
egyéneknek a köz- és magánszolgálatban alkalmazásáról
1. § A honvédség, vámőrség, folyamőrség és csendőrség, kötelékében szolgált legénységi
állományú egyének a következő rendelkezésekben meghatározott módozatok szerint igényt
szereznek a közszolgálatban, valamint magánszolgálatokban való alkalmazásra, feltéve, hogy
erre testileg és szellemileg alkalmasak, jól vannak minősítve és az állás elnyeréséhez
megállapított szakképzettséggel rendelkeznek.
2. § Az első §-ban meghatározott igényt az érdekeltek megszerzik, ha azt egyébként valamely
elvállalt szolgálati kötelezettségük nem akadályozza:
1. altiszti, valamint az ezekkel egy tekintet alá eső állásokra 6 évi tényleges szolgálati idő
eltöltése után,
2. állami rendszerű kezelői, az állami üzemeknél és közforgalmú vasúti vállalatoknál a
segédtiszti, valamint az ezekkel egy tekintet alá eső állásokra 6 évi tényleges szolgálati idő
eltöltése után és a középiskola IV. osztályának sikeres elvégzése esetén, végül 3. az e törvény alá
eső és az irodakezelési szakhoz tartozó tisztviselői állásokra, 12 évi tényleges szolgálati idő
eltöltése után és ugyancsak a középiskola IV. osztályának elvégzése esetén.
3. § Az alkalmazásra való igény (1. §), tekintet nélkül a szolgálati idő tartamára (2. §), megilleti
az e törvény alá eső bármely állásra azokat, akik az ellenség előtt vagy a szolgálat teljesítése
közben vagy azzal szoros kapcsolatban, önhibájukon kívül szenvedett sérülés folytán katonai
(vámőrségi folyamőrségi, csendőrségi) szolgálat teljesítésére a törvény életbeléptetése után
alkalmatlanná váltak.
Különös méltánylást érdemlő esetekben ugyanez az igény kivételesen elismerhető a három évet
már szolgált oly egyéneknél is, akik a törvény életbelépése után minden kétséget kizárólag a
katonai vagy a közbiztonsági szolgálat teljesítésének közvetlen folyományaképpen más módon
lettek önhibájukon kívül katonai (vámőrségi, folyamőrségi, és csendőrségi) szolgálat teljesítésére
alkalmatlanná. Az a körülmény, hogy az érdekelt részesül-e sérülési pótdíjban vagy nem, az
igény elismerését nem érinti.
4. § Az előző rendelkezések szerint igényjogosultak az e törvényen alapuló igényük
elismeréséről kérelmükre igazolványt kapnak. Az igazolványban fel kell tüntetni azt, hogy az
milyen jogcímen (2. § 1., 2. vagy 3. pont, illetőleg a 3. § alapján) állíttatik ki és hogy az
igazolvány:
1. csupán altiszti, valamint az ezekkel egy tekintet alá eső állásokon, vagy
2. bármely fenntartott tisztviselői, kezelői (üzemi segédtiszti) állásokon való alkalmazásra is
jogosít.
Tisztviselői, kezelői (üzemi segédtiszti) alkalmazásra is jogosító igazolványt csak azok
kaphatnak, akik egész egyéniségüket tekintve ily állás betöltésére általában alkalmasnak
látszanak. Ha az érdekeltek a tisztviselői, kezelői (üzemi segédtiszti) állásokra való
alkalmasságot a jelen szakasz második bekezdésének 1. pontjában meghatározott igazolvánnyal

történt ellátás után, de még valamely fenntartott állás elnyerése előtt szerzik meg vagy igazolják
kérelmükre megkapják az ily állásokra is jogosító igazolványt, azonban csak akkor, ha a 2. § 2.
és 3. pontjában, vagy a 3. §-ban megállapított feltételeknek is megfelelnek.
Az e törvényen alapuló igény elismerését tanúsító igazolvánnyal az igényjogosultakat az érdekelt
miniszter látja el és az az igazolvánnyal ellátottakat mindaddig, amíg az igazolványuk érvénye
meg nem szűnik, mint »igazolványos«-okat külön jegyzékben nyilvántartja.
5. § Az igazolványosok részére a 6. § rendelkezéseinek megfelelően fenntartatnak:
1. az altiszti, valamint az ezekkel egy tekintet alá eső állások (2. § 1. pont);
2. az irodai és kezelési szakhoz tartozó tisztviselői állások, valamint az állami rendszerű kezelői
(üzemi segédtiszti) állások (2. § 2. és 3. pont).
Mindezek az állások (1. és 2. pont):
a) a minisztériumoknál, a m. kir. legfőbb állami számvevőszéknél, a m. kir. bíróságoknál, a m.
kir. közigazgatási bíróságnál, valamint a minisztériumok hatósága alá tartozó minden állami
hatóságnál, hivatalnál, tanintézetnél, egyéb intézetnél, vállalatnál és üzemnél, továbbá a kormány
kezelése alatt álló közalapoknál és közalapítványoknál;
b) a törvényhatóságoknál, továbbá a megyei városoknál, községeknél, valamint az általuk
egészben vagy részben fenntartott, igazgatott vagy kezelt tanintézeteknél, egyéb intézeteknél,
vállalatoknál, üzemeknél, alapoknál és alapítványoknál, éspedig tekintet nélkül arra, hogy az
illető állások mily módon töltetnek be, ha évi fizetéssel javadalmazottak és nyugdíjigénnyel
vannak egybekötve;
c) az olyan nem állami tanintézeteknél, általában az olyan intézeteknél, amelyeket az állam külön
törvényes rendelkezések alapján létesített vagy tart felügyelete alatt;
d) a nyilvánossági jellegű és nem csupán magánosok által fenntartott tanintézeteknél akkor is, ha
nem esnek az a), b) pontok alá;
e) az állami felügyelet alatt álló alapítványokból fenntartott tanintézeteknél és egyéb
intézeteknél, amennyiben ez az alapítólevél rendelkezéseivel összefér;
f) a közforgalmú vasúti vállalatoknál és az állam által engedélyezett vagy szabadalmazott
bármely szárazföldi, vízi és légi közforgalmú közlekedési vállalatnál, amennyiben őket erre az
engedélyokirat kötelezi;
g) az ügyvédi, közjegyzői, mérnöki, mezőgazdasági, kereskedelmi és iparkamaráknál, a törvény
által alkotott más testületeknél, a vízszabályozó, ármentesítő, belvízlecsapoló társulatoknál és
általában azoknál a társulatoknál és más jogi személyeknél, amelyeknek szervezetét törvény
állapítja meg.
A gyakornoki állások, továbbá a napidíjas (havidíjas) és napibéres (havibéres) alkalmazások nem
tartoznak a fenntartott állások közé.

6. § Az 5. § 1. pontjában említett állások közül azoknak az állásoknak a fele részét, amelyek
valamely munkakörben, mint kezdő állások vannak rendszeresítve, az 5. § 2. pontjában említett
állások közül pedig az illető szakra nézve a legalacsonyabb fizetési osztályban rendszeresített
állásoknak, valamint a kezelői (üzemi segédtiszti) állásoknak (2. § 2. pont) a fele részét kell az
igazolványosok részére fenntartott állásoknak tekinteni.
Az igazolványosok igénye kiterjed:
1. valamely fenntartott állásnak véglegesen vagy ideiglenes minőségben való elnyerésére;
2. a megkövetelt gyakorlati próbaszolgálat teljesítésének vagy megkövetelt tanfolyam
látogatásának megengedésére, de ily engedély rendszerint csak egy esetben adható.
Oly állásokra, amelyek az érvényben lévő szabályok szerint ideiglenesen töltetnek be,
igazolványosok is ideiglenes minőségben alkalmazhatók.
Abból a célból, hogy az 1. bekezdés szerint fenntartott állások az igazolványosok részére minden
körülmények között biztosíttassanak, az 5. §-ban említett magasabb állásoknak a fele részét csak
úgy lehet betölteni, hogy a betöltés következtében ugyanannál a szolgálati ágnál a
legalacsonyabb fizetési osztályba, illetőleg a kezdő altiszti csoportba tartozó oly állás jusson
üresedésbe, amelyet az igazolványosok is elnyerhetnek.
Abban az esetben, ha az 5. §-ban említett magasabb állás előléptetéssel nem volna betölthető,
akkor az ily állást is pályázat útján s ennek a törvénynek a rendelkezései szerint kell betölteni.
A fenntartott állások betöltésénél az álláshoz megkívánt alkalmassággal bíró igazolványosokat a
gyakornokok, a kezelők, a napidíjas (havidíjas) és napibéres (havibéres) alkalmazottak meg nem
előzhetik.
Azokat az állásokat, amelyekből a felerészt az igazolványosoknak kell fenntartani, felváltva,
vagyis egyszer igazolványossal, egyszer más pályázóval kell betölteni.
7. § Vállalatoknak engedélyezése, állami biztosítása vagy segélyezése, továbbá hosszabb időre
terjedő nagyobb közszállításokban való részesítése alkalmával, úgyszintén az oly esetekben is,
amidőn vállalatoknak az állammal törvényhatósággal, megyei várossal vagy községgel kötött
szerződésük értelmében üzemükre nézve kizárólagosság biztosíttatik, az 5. § e) és f) pontja alá
nem tartozó vállalatokra is ki lehet mondani a fenntartandó állások megjelölése mellett azt, hogy
rájuk a törvény rendelkezései kiterjednek.
Hasonló feltételek mellett ugyanezt ki lehet mondani oly külföldi vállalatokra is, amelyek az
országban külön képviseletet tartanak és szélesebb körű üzletet folytatnak.
8. § Mindazokat az állásokat, amelyek az e törvény alá eső állások közül, mint fenntartottak
tekintetbe jönnek, az illetékes miniszter (legfőbb állami számvevőszék) az érdekelt miniszterrel
egyetértőleg állapítja meg és kimutatásban teszi közzé. A kimutatás ebben a tekintetben időrőlidőre
ugyancsak egyetértőleg módosítható.

A kimutatásnak tartalmaznia kell a fenntartott állások megnevezését, valamint az azok
elnyerésére nézve az igazolványosoktól megkövetelhető összes feltételeket, ideértve a korhatárt
is.
Az igazolványosoktól megkövetelhető feltételeket az első bekezdés szerint annak a
figyelembevétele mellett kell megállapítani, hogy a fenntartott állásoknak igazolványosokkal
való betöltésénél lehet-e és mennyiben enyhíteni az ily állások elnyeréséhez törvényben,
rendeletben vagy önkormányzati szabályrendeletben megszabott általános feltételeket. Viszont
meg kell állapítani azt is, hogy az egyes állásokhoz nem szükségesek-e olyan különleges
feltételek, amelyek az igazolványosok alkalmazását kizárják.
A kimutatást az érdekelt miniszter nyilvántartja. E célból az e törvény rendelkezései alá tartozó
minden olyan új állásnak rendszeresítését, amely eddig a kimutatásban nem szerepelt, esetrőlesetre
az érdekelt miniszternek tudomására kell juttatni. Ugyancsak közölni kell a kimutatásban
felvett valamely állásnak megszüntetését is.
Az állások elnyeréséhez az igazolványosoktól megkövetelhető új feltételek megállapítása, vagy a
már meglévő feltételeknek megváltoztatása csak az érdekelt miniszterrel egyetértőleg
történhetik.
A kimutatás mindennemű módosítását az érdekelt miniszter időről-időre közzéteszi. Az állások
elnyeréséhez az igazolványosoktól nem lehet megkívánni olyan feltételeket, amelyeket a
kimutatás nem tartalmaz.
9. § Azokat a fenntartott állásokat, amelyek közvetlenül elnyerhetők, pályázat útján kell
betölteni.
Ha az ilyen állás betöltésre kerül, köteles az, aki az állás betöltésére jogosult, megfelelő határidő
kitűzése mellett a vonatkozó pályázatnak hivatalos kihirdetése iránt intézkedni és erről az
érdekelt minisztert a pályázatnak részéről is leendő közzététele céljából egyidejűleg értesíteni.
A pályázati hirdetményeket oly időben kell az érdekelt miniszternek megküldeni, hogy azok
beérkezésétől a pályázat határidejének lejártáig legalább 30 nap álljon rendelkezésre. Indokolt
esetben a pályázati határidő megrövidíthető.
10. § Az igazolványosok alkalmazásukat a pályázatban megjelölt, - a gyakorlati
próbaszolgálatnak vagy tanfolyam látogatásának megengedését pedig az annak engedélyezésére
hivatott hatóságnál, hivatalnál, intézetnél, vállalatnál, üzemnél vagy érdekképviseletnél kérhetik.
Az igényjogosultságot az igazolvány bizonyítja. A testi alkalmasságot és szellemi épséget
valamint az elnyerni óhajtott állásra nézve netán megállapított különös követelményeket vagy
gyakorlati képességeket (8. és 9. §) külön kell igazolni, az okirati igazolások hiteles másolatok
útján is történhetnek. Kizárólag a jelen törvényen alapuló igények érvényesítésénél használt
okiratmásolatok hitelességét az érdekelt előljáró parancsnokság is igazolhatja.
11. § Ha valamely állami hatóság, közhivatal, közintézmény, közintézet, hatósági vállalat vagy
közüzem az 5. és 6., illetőleg 20. § értelmében fönntartott állást igényjogosult pályázó

mellőzésével kíván betölteni, erről az érdekelt minisztert a mellőzés okának közlésével értesíti.
Az érdekelt miniszter a mellőzés miatt az értesítés beérkezésétől számított 15 nap alatt az
illetékes miniszternél felszólalhat; ha az illetékes miniszter a felszólalásnak nem ad helyet, az
érdekelt miniszter az ügyet döntés végett a minisztertanács elé terjesztheti.
Ha az érdekelt miniszter a kinevezés ellen 15 nap alatt nem szólal fel, vagy felszólal ugyan, de a
minisztertanács megállapítja, hogy az igényjogosult pályázó mellőzése nem ütközik törvénybe,
az állás betöltése tárgyában az igényjogosult pályázó figyelembevétele nélkül lehet határozni.
Az érdekelt minisztert illető felszólalás határidejének eltelte előtt vagy felszólalás esetében a
minisztertanács döntéséig az állást nem igényjogosulttal betölteni nem szabad.
Egyébként minden hatóság, hivatal, intézet, intézmény, vállalat, üzem vagy érdekképviselet, ha
fenntartott állást tölt be, az érdekelt minisztert értesíti arról, hogy az állást kivel töltötte be,
pályázott-e igényjogosult, és ha pályázat nem íratott ki, ez mi okból történt.
12. § 1. Az állami vagy az államival egyenlőnek tekintendő, vagy azzal az érvényben álló
jogszabályok szerint a nyugellátás szempontjából viszonosságban álló szolgálatba a jelen törvény
szerint fenntartott állásra kinevezett igazolványosnak a honvédségnél, vámőrségnél,
folyamőrségnél vagy csendőrségnél tényleges minőségben töltött mindazt a szolgálati idejét,
amelynek alapján az igazolványos a mindenkor érvényben álló ellátási törvény vagy szabályzat
szerint a katonai nyugellátásra vagy végkielégítésre már igényt szerzett, a nyugellátás
szempontjából be kell számítani abban az esetben, ha az igazolványosnak a honvédség,
vámőrség, folyamőrség vagy csendőrség kötelékéből történt elbocsátása és az újabbi alkalmazása
között öt esztendő még nem telt el.
2. A honvédségnek, vámőrségnek, folyamőrségnek vagy csendőrségnek nyugállományából a
jelen törvény szerint fenntartott állásra kinevezett igazolványosnak a nyugdíjazott állapotban
töltött ideje a nyugellátás szempontjából nem számítható be, de a szolgálat folytonossága
szempontjából nem tekinthető megszakításnak.
3. A jelen törvény szerint fenntartott állásra kinevezett igazolványosnak azt a szolgálati idejét,
amely után végkielégítésben részesült, a nyugellátás szempontjából - az 1. bekezdésben
meghatározott feltételek fennforgása esetén is - csak akkor lehet beszámítani, ha az igazolványos
a felvett végkielégítést a fenntartott állásra történt kinevezésétől számított 90 napon belül teljes
összegében visszatéríti.
4. Ha a jelen törvény szerint fenntartott állásra olyan igazolványos neveztetik ki, aki a megelőző
állása után részére folyósított állandó ellátást (nyugdíjat) egy összegben megváltotta, az a
szolgálati idő, amely után részére a megváltott nyugellátás (nyugdíj) megállapíttatott beszámítás
tárgya akkor sem lehet, ha e megváltási összeget hajlandó lenne visszatéríteni.
5. Ha az igazolványos nem a nyugdíjazott állapotból neveztetik ki a jelen törvény szerint
fenntartott állásra, újabb alkalmazása után - az 1. és 3. bekezdésben megkívánt feltételek
fennforgása esetén is - csak akkor tarthat ellátásra (nyugdíjra vagy végkielégítésre) igényt, ha az
újabbi alkalmazásban legalább öt évig teljesített megszakítás nélkül tényleges szolgálatot.

6. Ha a jelen törvény szerint fenntartott állásra kinevezett igazolványos - mielőtt ellátásra
(nyugdíjra, végkielégítésre) az 5. bekezdés szerint igényt szerezhetett volna - a szolgálat
kötelékéből bármi okból kiválik, a korábbi állása után folyósított, de a 3. bekezdés értelmében
általa visszafizetett végkielégítést részére újból ki kell adni.
7. Az állami szolgálattal a nyugellátás szempontjából viszonosságban álló szolgálatba kinevezett
igazolványostól az előző szolgálatban eltöltött idő beszámításáért utánfizetést, illetőleg
járulékoknak utólagos befizetését követelni nem lehet.
8. Az 5. és 6. bekezdésben foglalt rendelkezések a fenntartott állásra kinevezett igazolványosnak
özvegyére (árváira) nézve nem nyerhetnek alkalmazást és amennyiben az 1. bekezdésben
megkívánt feltételek fennforognak az özvegyi nyugdíjra (végkielégítésre) való igényjogosultság
tekintetében az elhalt igazolványosnak a jelen törvény szerint fenntartott állásra mindenkor
érvényben álló ellátási jogszabályok irányadók.
13. § 1. Az 5. § 2. bekezdésének a) és b) pontjai alatt felsorolt hatóságokhoz, hivatalokhoz,
intézetekhez, vállalatokhoz és üzemekhez, az irodai vagy kezelési szakhoz tartozó tisztviselői
állásra kinevezett (megválasztott, alkalmazott) igazolványos erre az állásra rendszeresített
legalsóbb fizetési osztálynak legalacsonyabb fizetési fokozatára megállapított illetményekre bír
igénnyel.
2. Az állami rendszerű kezelői vagy altiszti állásra kinevezett igazolványosnak kezelői vagy
altiszti minőségben járó fizetésének megállapításánál a honvédségnél, vámőrségnél,
folyamőrségnél vagy csendőrségnél eltöltött tényleges szolgálati időnek 3 évet meghaladó részét
kezelői (altiszti) minőségben eltöltött szolgálati időnek kell tekinteni.
3. A nem állami rendszerű segédtiszti vagy altiszti csoportba tartozó állásra kinevezett
igazolványosnak új állásban járó fizetésének megállapításánál a honvédségnél, vámőrségnél,
folyamőrségnél vagy csendőrségnél eltöltött tényleges szolgálati időnek felét az említett
minőségben eltöltöttnek kell tekinteni azzal a korlátozással azonban, hogy az igazolványos az
említett szolgálati idő alapján a segédtiszti (altiszti) Csoporton belül nem sorozható olyan fizetési
fokozatba, amelybe a nem igazolványos is Csak külön előléptetéssel juthat.
4. Az illetményeknek a 2. és 3. bekezdés alapján történő megállapítása a ranghelyre nincsen
kihatással.
14. § Azt, hogy a 12. és 13. §-okban meghatározott rendelkezések mennyiben nyerhetnek
alkalmazást az 5. § 2. bekezdésének c), d), e), f) és g) pontjaiban felsorolt tanintézeteknél, egyéb
intézeteknél, vállalatoknál, üzemeknél vagy érdekképviseleteknél alkalmazott igazolványosokra,
a m. kir. minisztérium rendeleti úton fogja szabályozni.
15. § Az, ki bűntett, továbbá az állam vagy a társadalmi rend ellen irányuló vagy
nyereségvágyból elkövetett vagy közszemérmet sértő vétség miatt jogerősen elítéltetett, avagy
jogerős bírói ítélettel rangvesztésre (lefokozásra, elbocsátásra), hivatalvesztésre vagy viselt
hivatalának vagy állásának elvesztésére ítéltetett, illetőleg olyan büntetendő cselekmény miatt

ítéltetett el jogerősen szabadságvesztés büntetésre, amellyel a közhivatalnak vagy szolgálatnak
elvesztése, mint törvény szerint következő hatály, van egybekötve, avagy az 5. § második
bekezdésének a), b) és f) pontjai alá eső hatóságok, hivatalok, intézetek és vállalatok
szolgálatának kötelékéből jogerős fegyelmi határozat alapján büntetésképpen elbocsáttatott, ki
van zárva az igazolvánnyal való ellátásból, abban az esetben pedig, ha az elítélés vagy az említett
szolgálatokból történt elbocsátás az igazolvánnyal való ellátás után következett be vagy jutott
tudomásra: az igazolványtól megfosztatik.
Ha azonban az elítéltetés 1931. február hó 1-e előtt az 1855. évi katonai büntetőjogszabályok
alapján olyan bűntett miatt történt, amely becsületcsorbulással nem jár s a fent említett egyéb
gátló körülmények nem forognak fenn, az érdekelt miniszter az illetőt kivételesen igazolvánnyal
elláthatja illetőleg az igazolványt birtokában meghagyhatja.
16. § Az igazolvánnyal való ellátásra az igény megszűnik, illetőleg az igazolvány érvényét
veszti:
1. A magyar állampolgárság elvesztése esetén.
2. Az igényjogosultságról való önkéntes lemondással.
3. A 45. életév betöltésével.
4. Valamely fenntartott altiszti állásnak az 5. § alá eső hatóságoknál hivataloknál,
intézeteknél, vállalatoknál, üzemeknél és érdekképviseleteknél végleges minőségben történt
elnyerésével azoknál, akiknek igazolványa csupán az altiszti állásokon való alkalmazásra
jogosít (4. § 2. bekezdés 1. pontja).
5. Valamely fenntartott tisztviselői, kezelői (üzemi segédtiszti) állásnak (4. § 2. bekezdés 2.
pont) ugyancsak az 5. § alá eső hatóságoknál, hivataloknál, intézeteknél, vállalatoknál,
üzemeknél és érdekképviseleteknél végleges minőségben történt elnyerésével.
6. Ha az igazolványos a kinevezést alapos ok nélkül nem fogadja el.
7. A katonai bűnvádi eljáráson kívül történt lefokozás következtében.
8. Az igazolványnak a jó minősítés (1. §) elvesztése folytán történt elvonása következtében.
Az igazolványnak a 6., 7. és 8. pont értelmében való elvonását az érdekelt miniszter (4. § utolsó
bekezdés) mondja ki.
Az első bekezdés 7. és 8. pontjában említett esetekben az igazolványt csak akkor lehet újból
kiállítani, ha az érdekelt a lefokozás tekintetében hozott, illetőleg az igazolvány visszavonását
kimondó jogerős határozat keltétől számítva legalább két évet szolgált és a két év elteltével az
igazolvány kiállítására nézve a jelen törvényben előírt egyéb feltételeknek megfelel.
17. § Az e törvény értelmében kiállítandó igazolványok, valamint az igazolványosok részéről a
törvény alapján benyújtott mindazok a folyamodványok, amelyek fenntartott állások elnyerésére,
gyakorlati próbaszolgálat teljesítésének, próbaképpen való alkalmazásnak engedélyezésére vagy
valamely tanfolyamra való felvételre irányulnak, illetékmentesek. A beadványhoz eredetiben
vagy másolatban csatolt összes mellékletek, nemkülönben az előbb említett folyamodványoknak
és azok mellékleteinek mindennemű hitelesítései, hacsak az e törvényen alapuló igények
érvényesítésére használtatnák, szintén illetékmentesek.

18. § E törvény hatálybalépésével az 1873: VII. tc. hatályát veszti, azonban az annak alapján
szerzett igények és igazolványok érvényben maradnak. Az alkalmazást illetőleg azonban ezekre
is ennek a törvénynek a rendelkezései irányadók.
19. § A csendőrség és rendőrség legénységi állományába csakis katonai kiképzést nyert egyének
vehetők fel.
Amennyiben a csendőrség és rendőrség létszáma így nem lenne kiegészíthető, e célból oda a
honvédelmi miniszter hozzájárulásával más egyének is felvehetők. Ez a rendelkezés az
érdekelteknek e törvényen alapuló egyéb igényét nem érinti.
20. § A törvény 5. §-a szerint fenntartott, - de az igazolványosok által meg nem pályázott
állásokra - valamint a fenn nem tartott állásokra pályázók közül egyenlő feltételek mellett
elsőbbség illeti meg, a viselt katonai rendfokozatra való tekintet nélkül, a vitézi rend tagjait,
valamint mindazokat, akik az 1914-18. évi világháború alatt harcvonalbeli katonai szolgálatot
teljesítettek vagy, ebből a szolgálatukból kifolyólag rokkantakká váltak.
21. § Az igazolványosoknak ebben a törvényben biztosított igénye a törvény életbelépésétől
számított két éven belül nem érvényesíthető az állami, törvényhatósági, megyei, városi, községi
hivatalnál, intézetnél, intézménynél, vállalatnál, üzemnél tényleg alkalmazott gyakornokokkal,
kezelőkkel, napidíjasokkal (havidíjasokkal), napibéresekkel (havibéresekkel) szemben, akik a
törvény életbelépése idején legalább 6, illetőleg 12 évet kifogástalanul már eltöltöttek.
22. § A létszámcsökkentés folytán végelbánás alá vont közszolgálati alkalmazottaknak az 1923:
XXXV. tc.-ben biztosított az a joga, hogy ha újból alkalmazásukat kérik, minden más pályázót
megelőznek, az e törvényen alapuló igényjogosultságot nem korlátozza.
23. § Ha a jelen törvény 7. §-a értelmében kötelezett vállalat a fenntartott állások betöltésénél a
jelen törvény rendelkezéseit figyelmen kívül hagyja, úgy az illető állásra pályázott igényjogosult,
valamint az érdekelt miniszter, amennyiben pedig az állás pályázat hirdetésének mellőzésével
töltetett volna be, ezenkívül bármelyik igényjogosult is attól a naptól számított 15. napon belül,
amikor a fenntartott állás betöltése közhírré tétetett, vagy ennek híján tudomására jutott,
felszólalással élhet annál a miniszternél, akinek felügyeleti hatáskörébe tartozik az a jogosítvány
(gazdasági előny nyújtás), melynek elnyerése a 7. § alapján való kötelezés indokául szolgált. Ez
az illetékes miniszter az érdekelt miniszter véleményét meghallgatja és a szükséghez képest a
vállalat intézkedését megsemmisítheti és az állásnak a jelen törvény rendelkezéseinek
figyelembevétele mellett való betöltését rendelheti el.
Az előbbi bekezdés rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni akkor is, ha az 5. § 2.
bekezdésének d)-g) betűi alatt megjelölt valamely állás e törvény rendelkezéseinek figyelmen
kívül hagyásával töltetett be.
Az illetékes miniszternek felügyeleti hatáskörében hozott határozata ellen, ennek kézbesítésétől
számított 15 nap alatt, a közigazgatási bíróság előtti panasznak van helye. A panasz jogával úgy
az állás betöltése miatt felszólalt igényjogosult és az érdekelt miniszter, valamint az illető

magánvállalat is élhet. A panaszt az erre vonatkozó jogszabályok rendelkezéseinek megfelelő
módon kell benyújtani.
A panasz tárgyául szolgáló állás betöltésétől számított félév elteltével panasz benyújtásának
többé helye nincs.
Ha a m. kir. közigazgatási bíróság a panasznak helyt ad, az alkalmazást megsemmisíti és új
pályázat kiírását rendeli el.
Az alkalmazás megsemmisítése folytán az érdekeltnek - amennyiben közszolgálati alkalmazott
volt - csak azokra a jogokra van igénye, amelyek őt előbbi állásában megillették.
24. § Ez a törvény kihirdetése napján lép hatályba és azt a honvédelmi miniszter az egyes
fegyveres őrtestületek szerint érintett belügy- és pénzügyminiszterrel együtt hajtja végre.

1936. évi VIII. törvénycikk rendőrlegénységi és csendőrlegénységi
betegsegélyezési alap létesítéséről
1. § A m. kir. belügyminiszter,
1. a rendőrlegénység tényleges szolgálatot teljesítő tagjainak hozzátartozói,
2. a rendőr- és a csendőrlegénység nyugállományú tagjai és ezek hozzátartozói, valamint
3. a tényleges szolgálatban vagy a nyugállományban elhalt rendőr- és csendőrlegénységi
tagok ellátásban részesülő hozzátartozói részére a gyógykezelési költségeik fedezése céljából
betegsegélyezési alapokat létesít és erre a célra a rendőrlegénységnek, valamint az alap
szolgáltatásaira a 2. és 3. pont értelmében jogosultaknak készpénzjárandóságaiból 2%-ot meg
nem haladó járulék levonását rendelheti el.
2. § A belügyminiszter állapítja meg azt, hogy az 1. § rendelkezései a jogosultakra milyen
sorrendben terjednek ki. Az alapok által nyujtandó szolgáltatások mértékét, az igénybevétel
módját és feltételeit a belügyminiszter a pénzügyminiszterrel egyetértőleg szabályozza.
3. § Ez a törvény a kihirdetés napján lép hatályba. Végrehajtásáról a belügyminiszter a
pénzügyminiszterrel egyetértőleg gondoskodik.
Megjelent az Országos Törvénytár 1936. évi május hó 19-én kiadott 5-ik számában.
1936. évi VIII. törvénycikk indoklása rendőrlegénységi és
csendőrlegénységi betegsegélyezési alap létesítéséről
Általános indoklás
Jelen javaslat a betegség esetére leghiányosabban ellátott két kategóriának: a rendőr- és
csendőrlegénységnek betegségi ellátását kívánja a lehetőséghez képest rendezni abban a
vonatkozásban, amelyben az szabályozva eddig nem volt. A rendőrlegénységnek és a csendőr
legénységnek betegség esetén való jelenlegi ellátása a következő:
A m. kir. rendőrség személyzetének tagjai – a rendőrlegénység kivételével – az Országos
Tisztviselői Betegellátási Alap (OTBA) kötelékébe tartoznak. A rendőrlegénység tényleges
szolgálatban álló tagjai betegség esetén, saját személyüket illetően, ingyenes orvosi kezelésben
és kórházi ellátásban részesülnek. Nem történt azonban gondoskodás betegség esetén a
rendőrlegénység tényleges szolgálatban álló tagjainak családtagjairól – a feleségről és
gyermekről – úgyszintén a rendőrlegénység nyugállományban levő tagjainak és ezek
hozzátartozóinak betegség esetére való ellátásáról. Végül nem részesülnek semmiféle
támogatásban az elhúnyt rendőrlegénység tényleges vagy nyugállományban elhalt tagjainak
ellátásban részesülő hozzátartozói sem.
A csendőrlegénység tényleges szolgálatban álló tagjainak úgyszintén ezek hozzátartozóinak
betegség esetén való ellátásáról a katonai kórházakban történik gondoskodás. Nincs azonban
gondoskodás betegség esetén a csendőrlegénység nyugállományú tagjairól és ezeknek, valamint
a tényleges vagy nyugállományban elhalt csendőrlegénységi tagok hozzátartozóinak betegség
esetére történő ellátásáról. Ez utóbbi tekintetben a helyzet jelenleg az, hogy míg a honvédség

nyugállományú legénységi tagjai és ezek hozzátartozói a katonai kórházban fejenként és
naponként igen mérsékelt ápolási költséget (50 f) fizetnek, addig a csendőrség nyugállományú
legénységi tagjai saját személyük után napi 2 pengőt, családtagjaik után pedig 3 pengőt kötelesek
fizetni, sok esetben tehát többet, mint amekkora havi nyugdíjuknak egy napra eső összege. A
betegség esetére való gondoskodás tehát ezeknél az egyéneknél is elodázhatatlan.
Az említett kategóriáknak betegség esetén való ellátása a végzett számítások alapján olykép
látszik biztosíthatónak, ha a belügyminiszter – az 1921. évi XLVI. Tc. 1.§-a (7) bekezdésében
foglalt rendelkezés mintájára – felhatalmazást kap arra, hogy a költségek fedezésére betegellátási
alapot létesítsen és e célból a rendőrlegénységnek, valamint az igényjogosultaknak
készpénzjárandóságából járulék levonását rendelhesse el. A törvényjavaslattal létesíteni kívánt
alapok több mint 30,000 ember részére fognak betegség esetén számbavehető támogatást
biztosítani.
Részletes indoklás
Az 1. §-hoz
Az 1.§ meghatározza azokat a kategóriákat, amelyek tagjai betegség esetén támogatásban
részesítendők, kimondja a betegsegélyezési alapok létesítését és végül felhatalmazza a
belügyminisztert, hogy az alapok szolgáltatásaira jogosultak készpénzjárandóságaiból
maximálisan 2% járulék levonását rendelhesse el.
A javaslat az alapok szolgáltatásaira jogosultak megjelölésénél a „rendőrlegénység” és
„csendőrlegénység” kifejezéseket használja. A „csendőrlegénység” kifejezés hivatalosan is
használatos és általánosan elfogadott, hogy annak fogalmi köre az alhadnagyi, tiszthelyettesi,
törzsőrmesteri, őrmesteri és csendőri állást betöltő egyéneket foglalja magában. A
„rendőrlegénység” kifejezés azonban értelmezésre szorul, noha ez a kifejezés a 1929:XIV.
törvénycikk révén már törvényeink szóhasználatába is bevezetést nyert.
Félreértések elkerülése végett megemlítem tehát, hogy a „rendőrlegénység” fogalma alatt az
alhadnagyi, a felügyelőhelyettesi, a főtörzsőrmesteri, törzsőrmesteri, őrmesteri és rendőri állást
betöltő egyének összességét kell érteni.
A 2. §-hoz
Az 1. §-ban kapott felhatalmazás alapján létesítendő betegsegélyezési alapok csak későbbi idő
múlva fognak olyan összeggel rendelkezni, mely betegség esetén valamennyi szóbanlevő
kategória támogatását lehetővé teszi. Épp ezért szükséges olyan rendelkezés felvétele, mely a
belügyminiszter számára lehetővé teszi az igényjogosultság kategóriánkénti megállapítását,
valamint a szolgáltatások mérvének az állásához mérten történő szabályozását.