v.Poltáry Vilmos - Magyar Királyi Csendőrség

helyeken a forgalmat beszüntették. Állítólag ezért nem indult Jenci vonata. Eddig
abrosszal terített Anyus az étkezésekhez, mától kezdve csak 1 szalvettán. Ezen is elférünk
ketten (bús öregek) s ezt könnyebben lehet mosni, mint egy nagy abroszt. Megint
könnyítünk és egyszerűsítünk életünkön, végül már semmi igényünk nem lesz, nem lesz
nehéz minket elbírni, vagy ellátni.
Ma d.u. itt volt visitálni K. Th. Kálmán öreg nyugdíjas huszárezredes aki már 66 éves, de
nagyon jó karban van még. Felesége és asszonylánya Anzsiékkal ment haza, de ő, mivel az
utóbbi években képviselő volt, egyenlőre itt maradt. Szegény öreg az első világháborúban
mint szds. hadifogságban volt s mivel ott szökése közben elfogták, igen viszontagságos
körülmények között és nagyon nehéz börtönidő után jutott csak haza. Egy közeli tanyán él,
ott egyedüli magyarként s csak olykor járogat be ide bridzs partikra. Ezért úgy érzi,
magát, mintha valahol internálva volna, olyan jobb hadifogság féle. Bizony szomorú az ő
élete is, mert teljesen egyedül van itt; mindenkije otthon van.
Február 22. péntek Már egy hete annak, hogy Sáriéknál voltunk Schlupfing-ban. Repül az
idő. Tegnap d.u. Sáriék jelezték telefonon, hogy jönnek. Valami ruhát kell próbálnia, tehát
várjuk. Sajnos, ha jönnek is csak egy rövidke időre jönnek, mert Laci és Jenci mindig
sietnek. Alig lehet velük okosan beszélni. Lenyelik a kávét - rendszeresen azt kapnak – és
már robognának. Nagy erőfeszítéssel és tartóztatással maradnak aztán még 10-15 percig,
pedig drága jó Sárikánk oly szívesen maradna még; ő nagyon aranyos és ragaszkodó.
Amit különben az ő életükről és viszonyaikról tudunk, azt úgy harapófogó módszerrel kell
belőlük kihúzni. De hála az égnek, jól vannak, s már megszokták a táboréletet. Állandó
jövés-menés a legkülönbözőbb nemzetiségüek között. Most p.o. egy mexikói orvos fordult
meg náluk. Persze a társalgási nyelv rendszerint német. Saci jól, Laci meg már igen jól
tud ezen a nyelven társalogni.
Itt voltak a gyerekek, mind vígak és jó hangulatban, bizakodóak a jövőt illetőleg. Hoztak
Anyusnak egy pár igen jó cipőt. Igaz, hogy gyerekcipő, de Anyusnak éppen jó és príma.
Sajnos magas fűzős, de ebben a világban az ember nem törődik ilyen apróságokkal.
Beszélgettünk sok mindenféléről ami a hazamenetelünkre vonatkozik és végül Lacival
egyszerre azt mondtuk, hogy olyan féle érzésünk van, hogy egy szép napon beállít Gy.
értünk. Mese habbal, álom mely valóra nem válhatik. Amikor indulóban volt a társaság,
úgy Öbi megfogta Nmama kezét, oda húzta a szekrényhez és mondta: „nyisd ki ajtót.”
Nmama azt hitte hogy kekszet akar a kis öreg, de amikor a szekrényt kinyitották, megfogta
Nm. bundáját, és folytatta:”Nmama vedd a bundát és jer velünk!” Hát nem enni való ez a
drága kis Dundi? Ő még ragaszkodik hozzánk, de Lacika az teljesen idegen és csíntalan.
Főleg ma. Pedig olyan helyes tud lenni és a múltkor olyan aranyos volt. Ha mesélnek neki,
azt nagyon szereti. Sajnos nem érnek rá. Egy óvoda nagyon elkelne, mert Sárika bizony
nem ér rá. Jenci ma újból búcsúzott tőlünk, mert újból úgy áll a dolog, hogy néhány napon
belül haza indul. Ez alkalommal nagyon kedvesen megemlékezett Szombathelyről, ahol mi
őt látogattuk és törődtünk vele, amikor súlyos lábtörésével ágyban feküdt a kórházban.
Drága kicsi Edókám, emlékszel még arra amikor késő esti órákban is oda ugrottál pár
percre Jencihez, valamit vinni, vagy üzenettel? Olykor pici Gyurókával együtt s én
mentem érted. Istenem, édes jó Istenem, akkor nem így képzeltük el életünk folytatását.
A gyerekek elrobogtak s a mi kis portánkon rövid edénycsörömpölés (mosogatás) után,
újból a csend lett úrrá. Anyus már le is feküdt és olvasgat, én meg veletek csevegek, illetve
nektek számolok be arról, hogy mi is történt velünk, nálunk, messze-messze idegen
országban.
451