v.Poltáry Vilmos - Magyar Királyi Csendőrség

kerültem 1-2 napra az újból szépen összeforrt városkába. Mindkét alkalommal Török
Dezső alez. volt sgt-el voltam együtt és bejártam a várost alaposan. Előbb mint Keüb
szemlélő a kórházakat szemléltem minden esemény nélkül, másodszor egy kivizsgálásom
volt 1944 Karácsony másnapján. Ekkor, nagy légitámadás után, vagy 14 halott volt éppen
abban a városrészben, amelyben dolgom volt. A székesfehérvári hdtpság már akkor innen
is menekült Magyaróvár felé. Laci vőm is akkor volt Komáromban, de mivel már Pestre
nem mehetett, visszafordult. Gyurihoz akart menni, de az oroszok aznap reggel már Szép-
Ilonánál voltak. (Mikófalvy vörgy. szerint.) Másnap, nagy légiriadó után, a hadtest utolsó
embere is elment. Ekkor több órát töltöttem az óvóhelyen Szombathy Palival együtt.
Szomorú emlék, már akkor éreztem, hogy Komárom számunkra újból elveszett. Néhány
percig beszéltem ekkor régi ezredtársammal és jó barátommal, Tenke Lajos ezredessel,
aki többek között említette, hogy ebben a kedves városban kezdte meg katonai pályafutását
és itt is fejezi be. Ez az amiért Komáromról megemlékeztem, amiért nekem megérte, hogy
róla egy-két oldalt írjak. Tinektek, akiknek e sorok íródnak, talán unalmas lesz ezeket
olvasni, de én nem csak a Ti , hanem az én szórakozásom kedvéért is írok. Biztos vagyok
benne, - ha még sokáig élek – hogy e számozott röpcédulákat én többször fogom
olvasgatni, mint Ti édes utódaim, mert én így nevelődtem, így éltem és nem tudok élni
anélkül, hogy az elmúlt szép időkkel ne foglalkozzam.
Vajon Török Dezső hova lett, mi van vele, róla semmit sem hallottam. Jó éjt, pá! Aludjatok
jót és álmodjatok szépet, azt, hogy újra együtt vagyunk. Legyenek álmaitok oly szépek –
kedvesek, mint amilyenek az én ifjú korom álmai voltak annak idején Klapka városában.
Február 13. szerda Vasárnap óta csend és nyugalom, csak Öbi vidított fel olykor. Senki
felénk se néz, de mi sem mozdulunk ki sehova. A rossz esős idő miatt még a szokásos eü.
sétánkat is elhagytuk. Tegnap este betoppantak Sáriék Öbiért, egyben Jenci búcsúzni jött,
mert 1-2 napon belül haza utazik. Hamar csomagoltunk valami csekélységet és írtunk
hosszú levelet, mert Ő, biztosra veszem, simán kerül haza. Hiszen őt mint súlyos beteget
hozták ki, ez ellen ő nem is szabadkozhatott volna. Hordágyon vitték. Elküldtük nektek
édes pesti gyerekeink, a Karácsonyra szánt kis megemlékezéseket, és 2 kg sót. Persze
mindezekhez szívünk teljes szeretetét és melegét. Oly csekélység az egész s mi mégis
küldjük bizonyítékául annak, hogy a Szentestén is reátok gondoltunk, gondolatban veletek
voltunk. Amíg a gyerekek itt voltak, addig egy igen bájos kis jelenet játszódott le
Lacikával. Anyus már régebben elmesélte Lackónak azt a mesét, mely szerint egy rossz
fiúcska nem kapott karácsonyfát, de játékot sem. Hiába nézett ki a fiúcska az ablakon és
leste szívszorongva az Angyalkát, neki mégsem hozott karácsonyfát. A fiú erős zokogása
közepette belépett a szobába Anyukája és hozott egy fenyőágat, amelyen egy gyertya volt.
„Ne sírj fiacskám”, mondta az anyuka, jövőre, ha jó leszel, kapsz karácsonyfát és
ajándékokat is, de most az Angyalka csak ezt a fenyőgallyat küldte, evvel az egy
gyertyával, amit mindjárt meg is gyújtott. A gyertyácska ragyogó fénnyel égett, a fiúcska
ragyogó szemekkel nézte azt és megnyugodott, megvigasztalódott. Lacikának ez a mese
akkoriban nagyon tetszett és Nagyinak többször kellett azt elmondania. Nmama
fáradtsága nem volt hiába való, mert amint az ma bebizonyult, Lackó gyerek jól
megjegyezte annak tanulságát s azt helyesen alkalmazta is. Ugyanis, amikor Jenci
búcsúztatása alkalmával Rólatok, pici Gyurikáról beszélve Anyus szemei könnyesek lettek,
Lackó odafutott Nagymamához s a gyerekszív teljes melegével megölelte őt, miközben
szemei csillogtak, arca kipirult és azt súgta halk hangon „Nagymama ne sírjál, én kérek
az Angyalkától egy ágat, azon a gyertyát meggyújtjuk s annak a fénye Téged is meg fog
vigasztalni.” Az, az amúgy is igen helyes fiúcska ragyogott a boldogságtól, és rém
448